legland blogja
GondolatokAzóta is...
szavaidba akadtam
arcom így lett
szíved ravatalán
egy szép halott
s azóta is
vonszolsz magaddal
s kísérsz mint egy csillag
a hold alá a rossz álmokat
néma haraggal
csattogsz zengsz köröttem
lángot lopott
lángot lopott
s villámló szemekkel nézed
hogy miközben zuhanok
az égi lányok
azok a csendes angyalok
arcom rettentő tüzét
a hajukba fonják
hogy megmentsenek belőle
egy ölelésnyi fényt
az élet fekete boltívei alá
egy kis sugárzó reményt
Rejtsd el...
arcom éles ágain
még ott érik csókod
vágyad összes gyümölcse
de nem szedem le
hagyom hogy fénye íze
még sokáig díszítse
arcom éles ágain
te vagy csak te
a napfény éltető
melegítő tüze
de halálos lobogása is
mi fínoman felperzseli
arcom éles ágain
már haldokló szép virágaim
őrölj hamuvá
mikor te is lobogsz
halálos lázadó tűzben
s szívem utolsó dobbanását
gyűrd rejtsd bele
símogató szép ökleidbe
Még nem szöknek felém...
érzem ám a tüzed
akkor is
ha már bennem
meg is fagyott a nyár
hallom ám
a hangod akkor is
mikor a hold
velem zörögve kiabál
mert egy szót keresek
mit még ma
kimondani nem merek
talán majd.....egyszer
mikor felébred zölden a fű
s elindúl felém a nyár
mint szürke partjaihoz
a csillogó kék tengerár
mert ma még hiába rázom
álmaimmal csöndesen
szemeid aranyrácsait
mint sivatagi homok
magányos oázisok
zöldellő pálmáit
nem szöknek felém
nem bilincsbe vert
rabságban tartott
tűz-fényű vágyaid
Jó volt...
jó volt nézni
a hóesés csillogó kódjait
mint csendülnek csönddé
a holdfény zajában
ott ahol az Isten is
ítélni szokott
jó volt érezni
a holnapok csókjait
a reggelli napsütésben
s újra várni lobogó ajkait
aztán a rozsdás időre ránevetni
egy csillogó ölelésben
jó volt érezni vállaimon
hajad suttogó csöndjét
mikor a földre szálltunk
s elhittük szárnyalásunk
hosszú zajos röptét
Még mindig fáj
a hajnali hegyek
álmaim csúcsán
szikrákat vet
már lángol a nap
de még mindig bánt
hogy nem láthatom
nem a két szemed
arcod fénylő templomán
bánatod itt járt
itt mint a sarki szél
s megrázta szívem jéghideg
zuzmarás alvó csöndjeit
de már csak azt hallom
ahogy távozó lépteid
összetörik
álmaim rólad
az ég kék útjára szórt
hófehér gyöngyeit
megsérült a csendem
most úgy reszket bennem
mint anyja ölén
a beteg lázas gyermek
de még mindig fáj
hogy nem láthatom nem
a két szemed
arcod fénylő templomán