legland blogja

szavaidba akadtam

arcom így lett

szíved ravatalán

egy szép halott

s azóta is

vonszolsz magaddal

s kísérsz mint egy csillag

a hold alá a rossz álmokat

néma haraggal

csattogsz zengsz köröttem

lángot lopott

lángot lopott

s villámló szemekkel nézed

hogy miközben zuhanok

az égi lányok 

azok a csendes angyalok

arcom rettentő tüzét

a hajukba fonják

hogy megmentsenek belőle

egy ölelésnyi fényt

az élet fekete boltívei alá

egy kis sugárzó reményt

arcom éles ágain

még ott érik csókod

vágyad összes gyümölcse

de nem szedem le

hagyom hogy fénye íze

még sokáig díszítse

arcom éles ágain

te vagy csak te

a napfény éltető

melegítő tüze

de halálos lobogása is

mi fínoman felperzseli

arcom éles ágain

már haldokló szép virágaim

őrölj hamuvá 

mikor te is lobogsz

halálos lázadó tűzben

s szívem utolsó dobbanását

gyűrd  rejtsd bele 

símogató szép ökleidbe

érzem ám a tüzed

akkor is

ha már bennem

meg is fagyott a nyár

hallom ám 

a hangod akkor is

mikor a hold

velem zörögve kiabál

mert egy szót keresek

mit még ma

kimondani nem merek

talán majd.....egyszer

mikor felébred zölden a fű

s elindúl felém a nyár

mint szürke partjaihoz

a csillogó kék tengerár

mert ma még hiába rázom

álmaimmal csöndesen

szemeid aranyrácsait

mint sivatagi homok

magányos oázisok

zöldellő pálmáit

nem szöknek felém

nem bilincsbe vert

rabságban tartott 

tűz-fényű vágyaid

jó volt nézni

a hóesés csillogó kódjait

mint csendülnek csönddé

a holdfény zajában

ott ahol az Isten is

ítélni szokott

jó volt érezni

a holnapok csókjait

a reggelli napsütésben

s újra várni lobogó ajkait

aztán a rozsdás időre ránevetni

egy csillogó ölelésben

jó volt érezni vállaimon

hajad suttogó csöndjét

mikor a földre szálltunk

s elhittük szárnyalásunk 

hosszú zajos röptét

a hajnali hegyek

álmaim csúcsán

szikrákat vet 

már lángol a nap

de még mindig bánt

hogy nem láthatom

nem a két szemed

arcod fénylő templomán

bánatod itt járt

itt mint a sarki szél

s megrázta szívem jéghideg

zuzmarás alvó csöndjeit

de már csak azt hallom

ahogy távozó lépteid

összetörik

álmaim rólad 

az ég kék útjára szórt

hófehér gyöngyeit

megsérült a csendem

most úgy reszket bennem

mint anyja ölén

a beteg lázas gyermek

de még mindig fáj

hogy nem láthatom nem

a két szemed 

arcod fénylő templomán