legland blogja
GondolatokHoztál e a télből havat?
Hoztál e magaddal a télből,
hoztál e annyi tavaszt,
hogy ha ránk nyit a nyár,
fel tudjunk neki mutatni,
valami szikrányi parazsat;
fel tudjunk neki mutatni valami szépet:
két tündöklő szemedet?
Érte e már tetten csókodat a Nap,
mikor lángoló fényeit,
ajkaidra próbáltad, akkor
amikor a szerelemtől, a leggyönyörűbb vagy?
És hoztál e a télből, hoztál e havat,
hogy forró csókjaimat el tudd oltani,
mikor ajkaidat tüzével,
a legjobban, a legszebben fenyegeti?
Kicsinek
Szép vagy Kicsi, szép,
de felleg-sötét szempilláidon a könnyek,
még csak lányos mesék...
Szép vagy kicsi, szép,
mert soha meg nem ölelt más;
mint a kék ég.
Szép, mert hajadhoz
nem ért más még, mint a Nap;
s ajkad sem csókolta más,
mint a hajnali harmat,
a Hold szelíd mosolya alatt,
mikor az már aludni hívta a csillagokat.
Szép vagy, szép...
igazsága a tiszta bájnak,
és ha újra születhetnék,
fű lennék, hogy bűntelen átölelhessem;
mikor a mezőket járod, szappan illatú,
szép bokádat.
Szép vagy kicsi, szép,
szemed mint kéklő hegyi tavak világa...,
de nem lehetek beléd szerelmes,
nem, nem, soha.
Nem lehetek láncod, mert hiszem,
hogy a szépek szabadok,
mint a mezőkön, a szélben táncoló virágok...
Szép vagy kicsi szép,
minden ifjú szív zenész,
azok dallamát hallgasd,
mikor oly hangosak még,
mint vártornyokon a dobok,
ha jön a vész!
Szép vagy kicsi szép,
de nem lehetek más, mint a Holdad,
ki fényt ad, mikor gondolatom arra jár,
s te éppen mesét olvasol,
lányosat, a pirkadatnak...
Kibírnád e ?
kibírsz e száz parázsütést egy éjen
kibírnád e csókjaim tüzét
s kibírnál e egy mélytengeri merülést
oxigén nélkül a gyönyörben
kibírnál e száz harangütést
mikor a mellkasunk összeér
és szívem ráver a tiedre
kibírnál e száz évet ott
hol nem esendő a hűség
hol minden felelősség az enyém
a tiéd a miénk
kibírnád e hogy álmodjak még
homlokodra száz csillagnak is elég
rongyosra fényezett fényt
és azt hogy a nagy göncölszekér küllöit hajtani
egy-egy éjszaka
felszököm majd az égre szétpazarolt életembe
de kibírnád e ha villám-fénnyel ölelnélek a lelkemben
s hogy hegedni is lesz még sebem
és azt is hogy a halállal már régen
nagyon régen alkut kötött a szívem...
Nem juthat eszembe más!
Nem juthat eszembe más,
csak Te,
s nem is hullhat rám más hó,
csak ami Téged is bánt;
ami neked sem jó!
Nem hullhat rám másképpen,
nem a Nap fénye,
csak pont úgy, annyira nagyon,
mint ami nyáron, magot tud bontani a kalászon!
Nem juthat eszembe más,
csak a felejthetetlen arcod,
s bokád felett mindened;
ami megőrölte a testemet.
Ezért nyújtsd felém,
nyújtsd, életed minden üszkét,
hogy cserébe odaadhassam neked,
Napom minden ébredő tüzét.
Mert nem juthat már eszembe más:
csak Te,
hát bíztass hitemben,
kinek neve lett a számon, a legszebb ige.
Felettem...
Felettem függ a kék ég,
őrzi Isten tekintetét,
de szertném ha tudnád,
hogy ami az enyém; az a Tiéd!
Szeretném ha tudnád,
hogy ami tegnap lángolt,
az még ma is ég,
az ma is, a Tiéd!
Szeretném ha tudnád,
hogy így sóhajt most bennem a tél:
- Mivé lettél, ki voltál bennem a tenger,
kék hullámai szemeidnek, hol merre vesztek el?
Szeretném, ha tudnád...
arcom úgy őrzi csókjaid,
mint égett sebhelyek, egy tűz nyomát,
mint vakok szemei, a Nap utolsó, fénylő sugarát.
De már nem bírom ezt a kínt...,
még is vigasz a szívemnek,
hogy látom amint, a fák fekete ágait,
rózsanínre, életre rázza a tavaszi szél,
újra, megint.