legland blogja
GondolatokÍgy jövök...
Így jövök hozzád megtörve megölve
arcomon halott ismeretlen katona mosolya
ki egy gödörben megfagyott
Így jövök hozzád
hogy megrongált szívemben már
a halál üli rettentő torát
Így jövök de ne küldj el
öld meg bennem a csendet
öld meg friss új nevetéssel
Fele a kettőnek...
Nem kereslek már rég,
tekintetem sötét mély kútjában,
már elveszett az a napsütés...
Nekem elég volt, ami a tied!
De hogy új kellene e még:
- igen, a csókból sosem elég!
Sosem, mert reménytelen éjszakákon,
valami kell; valami ami ég!
Mert nem érem be kevéssel,
nekem minden kell, ami közelebb van,
közelebb, mint a holnapi vég!
És hiába is látszom egésznek,
csak fele vagyok, fele a kettőnek....
egyedül nem más,
mint csak: lélek-törmelék!
Ha nem...
Ó halál álom...
vígadnak felettem az ördögök,
pedig a tavaszban már áradnak a szívek,
nyílnak az ösztönök, támad a napfény,
hogy kiszabadítson mindent,
mindent, mit elrabolt a tél.
Ó halál álom...
a szavakat gúzsba kötöd a számon,
pedig még meg akarom köszönni,
meg azoknak,
akik kibírták csonthéjas némaságom,
vagy akik bölcsek voltak mert élni akartak,
s ifjúságuk nem nekem adták,
ha nem a lángoló Napnak.
Ó halál álom,
az édes élet zamata,
mára már, keserű lett a számon,
de szembenézni a sortűzzel,
még nem mer, nem, jégfehér arcú gyávaságom...
Ahogy a szemed nézett...
megkopott a szívem
meg kinek fájdalma az az ember
ki szeretni nem mer...
megkopott
így hát neked kiabálni
se megfogni a kezedet már nem kell
megkopott
mert elkoptatták azok
akik mindig kértek
akik elvittek mindent amit tőlem nyertek
elkoptattak akik Isten nyomába léptek
s engem elengedtek
hogy bűneinkben egyedül legyek
elkoptatott hogy csak óvtam mindent
de mindent ami benned sarjadt
s aztán nem mertem aratni
nem a legszebb csókjaidat
de nem búsulok
míg magamnak fel tudom idézni a legszebb verset
azt a legszebbet
ahogy engem a szemed nézett...
Beléd haltam...
.... téged nem fog elfelejteni senki
se a nyár se a tél
se a fák lombjába kapaszkodó szél
se a nyár se a tél
nem fog a bor
az ajkaimon lecsorgó vöröslő mámor
a betegség a baj
meghajszolt szívem ritmusában
az örjöngő zaj
nem fog elfelejteni az Isten
mikor melegíteni akarja a Földet
hogy kitől kérjen kitől
lobbanó nagy tüzeket
nem fog a kutak mélyében a víz
melyben csodáltad az arcodat
s a messzeségben én a kő
a márványarcú merengő
és újjaim közt a ceruza a toll
mert rólad fog szántani verseket dalokat
minden gyönyörű sima
s ronggyá gyűrt papírra....
nem fog az erdő
hová annyit menekültél futottál
s az akác tüskéje sem mely megsebezte arcodat
nem fog a tiszta ágy
sem a piszkos mocskos vágy
a szuvas pad a fák alatt
hová rávéstem egy üveg darabbal
hogy ez a két szív örökké együtt marad....
nem nem lehet már az életem villanó csókos szabja
belehaltam már rég szép szerelmes harcaimba