Hagyok helyet...

Nem írok több verset,

hagyok helyet, több más,

s szebb ígéreteknek. 

Nem írok többet most,

talán csak akkor,

mikor majd leesik a hó,

s a korzón ott lesznek,

azok a fagyos arcú lányok, 

akik mindig valahová sietnek,

talán csak akkor,

ha véletlenül ők, a szívembe lépnek.

Mert most csak nézem,

ahogy hull a csend,

az útszélén várakozó,

és üres templomok lelkébe...

De még mi történt ma,

reggel a fák közé fagyott,

a felkelő a Nap, az a mindig nagyképű,

tüzes ajkú remény,

aki most egy kicsit fél,

pedig mint anyja a gyermekét,

úgy ringatja ott, a novemberi szél.

De most csak nézem,

ahogy hull a csönd, mint a hó,

s azt kérdezem:

-vajon összzegyűlik e annyi,

hogy a felhőkig magasodva,

egyszer csak összeköti,

eget karcoló, néma szabadságoddal,

üvöltö, érted láncravert szívem?