legland blogja
Vigyétek!
mi nekem belőled maradt
az is csodás a szemed a szád
s mikor megadtad magad
a remegő szempillád....
ifjúságod odadtad másnak
rőt tüzeit a mosolyodnak
csókjaid lányos ízét
véred sűrűségét is
s szavaid dallamos zenéjét
de mi nekem maradt az pont elég
mint sebzett vadnak
mikor megsímogatják a fejét
mert akkor már tudja
igen tudja hogy ez itt a vég
mi nekem maradt e sűrű zajból
most a csendesek szemébe vágom
vigyétek s dorbézoljátok ti is el
veszett duhaj éjszakákon...
Bú, boci, bú...
Kicsúfolható leszek,...
ha nem vagy velem,
ha nevem egyedül áll majd,
egyedül a sírkövemen.
Kicsúfolható,
ha csak mint árnyék osonsz mögöttem,
ha csak mint folyón bukdácsoló kis hajó,
a tengert, az óceánt, csak álmodja már a szívem.
Kicsúfolható leszek,
mint a mélybe zuhant gleccserek,
megolvadt szennyes vize,
mikor már az őzek sem isznak belőle...
Mikor már a szívem nem bír el,
nem a napfénnyel,
szemeid vérző tekintetével;
hiába is ástam belőle annyit, a felhőkbe el.
Kicsúfolható,
mikor nem mer a gyávaságom,
már nem, bosszút állni a nyáron,
nem, semmilyen lángoló halálon...
Nincsenek már meg!
Nincsenek már meg,
nincsenek azok az idő- csatornák,
hol Jean Valjean-nal bújkáltam, a múlt elől,
egyszer vagy kétszer, a piszkos időn át.
Nincsen már a lámpáknak sem lángja,
az utcáknak utcalánya;
- nincsenek már meg a titkok,
hogy kiket is rejtenek, a jeltelen sírok.
Nincsenek már meg bennem a mérgek,
arcomból még is, egy csontváz vigyorog;
ha félek, hogy miért is mondta azt az a lány,
aki tegnap elment:
"-Hogy az ember csak romlandó anyag,
ha nincs benne lélek!"
De nincsenek már meg, azok a régi ruháim sem;
- se a csizma, se a bőrkabát,
miben egyszer,
így dörömböltem, annál a sötét kapunál:
"- hogy engedj már be,
engedj most már be, halál"!
De ne féljetek, ne,
leszek még tiétek édes álom-lányok,
mikor már koporsómat betolta a temetőbe,
Isten egy, szép fehérgalléros, szolgáló hölgye!
Szívemre rácsot verek!
Tegnap lemaradtam szemeidről,
de ma már vigyázok, s lesben állok,
ma már bebörtönzöm őket;
nem szökhetnek el: - kékjeid főleg!
Szívemre rácsot verek,
nem szökhetnek el belőle, nem a szemeid,
mert fogjaim lesznek,
s benne a legszebb álmaid.
Szívemre rácsot verek,
szél suttogású keményet,
s akkor már nem szökhetsz el,
nem, ha már dalaimban is, örökké egy leszek veled!
Szívemre rácsot verek, éjfeketét,
rab akarok lenni, bűnhődni;
minden ellopott, s magamra költött,
drága, arany-ajkú csókodért.
Szívemre rácsot verek,
hogy ne szökhessenek be hozzá;
azok az írígy, mindig mezítlábas,
sáros arcú, minden szerelemben kétkedő;
örök-vén, szomorú percek.
Mondanád e még?
az éj vasvillával forgatja a szívem
s úgy szorja belőle a szikrákat ki
mint zárlatos dinamóból a túlfeszültség
azt az egy vörösen izzó szerelmes szót...
ha begerjed ott az a sok vágyban tekergő rézdrót
város vagy faluszél mindegy nekem
kopár táj őszi szél
matyó vagy tót csak legyen ott
legyen sok csók
mert addig forog már a szívem
csak még addig még meg nem akad a tengelye
és elpattanó ereiből
el nem szívárog
el nem az utolsó szerelem...
az utolsó szerelem minden kemény tüze
minden megfeszülő férfi ereje
de utoljára még megkérdezem magamtól
vinnel e még kis kapudon menyasszonyi uszájt be
vinnél e
aranyfényű napos verseket
vinnél e még valaki álmodó szemeibe
mondanád e még mondanád e valaki fülébe csendesen
mikor már a hold ezüstkaszája surrog az égén
jó éjszakát
jó éjt szép kedvesem