legland blogja

mi nekem belőled maradt

az is csodás a szemed a szád

s mikor megadtad magad

a remegő szempillád....

ifjúságod odadtad másnak

rőt tüzeit a mosolyodnak

csókjaid lányos ízét

véred sűrűségét is

s szavaid dallamos zenéjét

de mi nekem maradt az pont elég

mint sebzett vadnak

mikor megsímogatják a fejét

mert akkor már tudja

igen tudja hogy ez itt a vég

mi nekem maradt e sűrű zajból

most a csendesek szemébe vágom

vigyétek s dorbézoljátok ti is el

veszett duhaj éjszakákon...

Kicsúfolható leszek,...

ha nem vagy velem,

ha nevem egyedül áll majd,

egyedül a sírkövemen.

Kicsúfolható,

ha csak mint árnyék osonsz mögöttem,

ha csak mint folyón bukdácsoló kis hajó,

a tengert, az óceánt, csak álmodja már a szívem.

Kicsúfolható leszek,

mint a mélybe zuhant gleccserek,

megolvadt szennyes vize,

mikor már az őzek sem isznak belőle...

Mikor már a szívem nem bír el,

nem a napfénnyel,

szemeid vérző tekintetével;

hiába is ástam belőle annyit, a felhőkbe el.

Kicsúfolható,

mikor nem mer a gyávaságom,

már nem, bosszút állni a nyáron,

nem, semmilyen lángoló halálon...

Nincsenek már meg,

nincsenek azok az idő- csatornák,

hol Jean Valjean-nal bújkáltam, a múlt elől,

egyszer vagy kétszer, a piszkos időn át.

Nincsen már a lámpáknak sem lángja,

az utcáknak utcalánya;

- nincsenek már meg a titkok,

hogy kiket is rejtenek, a jeltelen sírok.

Nincsenek már meg bennem a mérgek,

arcomból még is, egy csontváz vigyorog;

ha félek, hogy miért is mondta azt az a lány,

aki tegnap elment:

"-Hogy az ember csak romlandó anyag,

ha nincs benne lélek!"

De nincsenek már meg, azok a régi ruháim sem;

- se a csizma, se a bőrkabát,

miben egyszer, 

így dörömböltem, annál a sötét kapunál:

"- hogy engedj már be,

engedj most már be, halál"!

De ne féljetek, ne,

leszek még tiétek édes álom-lányok,

mikor már koporsómat betolta a temetőbe,

Isten egy, szép fehérgalléros, szolgáló hölgye!

Tegnap lemaradtam szemeidről,

de ma már vigyázok, s lesben állok,

ma már bebörtönzöm őket;

nem szökhetnek el: - kékjeid főleg!

Szívemre rácsot verek,

nem szökhetnek el belőle, nem a szemeid,

mert fogjaim lesznek,

s benne a legszebb álmaid.

Szívemre rácsot verek,

szél suttogású keményet,

s akkor már nem szökhetsz el,

nem, ha már dalaimban is, örökké egy leszek veled!

Szívemre rácsot verek, éjfeketét,

rab akarok lenni, bűnhődni;

minden ellopott, s magamra költött,

drága, arany-ajkú csókodért.

Szívemre rácsot verek,

hogy ne szökhessenek be hozzá;

azok az írígy, mindig mezítlábas,

sáros arcú, minden szerelemben kétkedő;

örök-vén, szomorú percek.

az éj vasvillával forgatja a szívem

s úgy szorja belőle a szikrákat ki

mint zárlatos dinamóból a túlfeszültség

azt az egy vörösen izzó szerelmes szót...

ha begerjed ott az a sok vágyban tekergő rézdrót 

város vagy faluszél mindegy nekem

kopár táj őszi szél 

matyó vagy tót csak legyen ott

legyen sok csók  

mert addig forog már a szívem

csak még addig még meg nem akad a tengelye

és elpattanó ereiből 

el nem szívárog 

el nem az utolsó szerelem...

az utolsó szerelem minden kemény tüze

minden megfeszülő férfi ereje

de utoljára még megkérdezem magamtól 

vinnel e még kis kapudon menyasszonyi uszájt be

vinnél e 

aranyfényű napos verseket

vinnél e még valaki álmodó szemeibe

mondanád e még mondanád e valaki fülébe csendesen

mikor már a hold ezüstkaszája surrog az égén

jó éjszakát 

jó éjt szép kedvesem