legland blogja

Szívem dallama, már halk,
pillangó szárnyak zöreje,
az ég viharában.
Futásom lassú, zuhanásom
megállíthatatlan,
mint színes faleveleké,
a színtelen elmúlásban.
S majd mondják:
-"Milyen szép kort nem élt meg"!
De futásom már lassú,
behúzott fékkel is száguldom,
gyorsulok a mélybe,
nem kaptam másik életet,
senkitől cserébe...


Futásom lassú,
szívem dallama már halk,
mint a Napsugara ha koppan,
a lágyfényű szivárványban.
És jövömet szövő rokkán is,
most már látom,
megszakadt a fonál,
s csak pereg-pereg
a sok színes álom, vegyétek-vigyétek,
aki viszi, azon még segíthet...

Kihullt belőlem a "majdnem",
az útra koppant,
szikrát vetett a csendben:
"Majdnem szerettél!"


Hülye voltam,
nem ütöttem a vasat,
nem görbült bennem,
izzó vággyá a neved.


Kihullt belőlem a parázs,
eltaposta a péntek,
de még szombaton is,
és még százezer évig,
biztosan éget:
"Majdnem szerettelek!"

Vakmerőbb nem vagyok,
mint a szelek, de most,
nekimegyek, csak úgy,
a szívednek.
S mint tenger hullámait
a Bora, karjaimmal én,
téged úgy ölellek.


Vakmerőbb nem vagyok,
mint vízen a tajtékok,
mik a part felé,
szelíden futnak, 
hogy selymes fövenyekhez,
gyöngéden, hozzásimuljanak.


Vakmerőbb nem vagyok annál,
mint az a gyermek,
kinek mikor hazudnia kell,
ajkán elkékül a szó,
s becsületet dadogva veszt...

Leültem már büntetésem,
mert sokat időztem
olyan szoknyák szélén,
aki sírtak, ha nevettem,
s megcsaltak, ha szerettem.
Leültem már büntetésem,
aki kerget az jön velem...
Hozzak még virágot,
hogy kigombold a kabátom,
s mondd:-"Maradj még!"
Hozzak még fényt, 
hogy mondd:
-"Már nincs többé sötét!"

Nem tudlak már szeretni,
sebben és vérben fekszem,
és még szúrnak szilánkjai
a nevednek...


De mikor majd az égen,
kéken lobogva,
ott bolyong a lelkem,
megkérem az Istent,


hogy ha sírt értem,
most már nevessen!