legathpeter blogja

A lélknek bugyrai , mint mező,

terül el az emberek földjén.

e mezőn járva, látjuk rég elfeledett emlékeink dobozát.

De a doboz nem engedi, ember fényének útját:

s azóta is csak körbe, körbe jár.

De a lélek, mint ősi erő,nem engedi útjának akadályait,

s mint ember, ki esős köpenyét, úgy veti le,

lezárt dobozainak emlékét.

Az emlék, mint ismerős régi utas,

a fény tiszta szelén megülve,

száll az elfogadás tárházába, ahonnét már rég eljött.

S hazatalálva,beolvad az univerzum egységébe,

s tápolálja szeretetével a világot. 

Mélyen belenézve egónk világába: 

s ki az útját keresi,

szomorú nehéz emlékbánattal találkozik.

Ki az útját keresi , e bánat hosszú emlékeit maga elől is elrejtve: kutat

Ki az útját keresei , arcát nem leli,

s az egó, mint óriás lény:

a szemeket s tudatot, fátyolként használva,

nem engedi, hogy tovább lépjen. 

S az egó, mint ősrégi emlékdal, érzelmeink síkján, figyelmeztet:

hajdani önmagunkra.

Az egó s érzelem jó barátok,

e két sík mutatja, a fejlődés útjának mértékét. 

az embert .