Szenvedély és ellenerő

danderfluff•  2018. március 13. 22:28

- Hát, kérem szépen, ez pszichológiai eset – sandított rám a kissé elaggott képű nőszemély, miközben az orrnyergét masszírozta. Persze, még véletlenül sem azért pszichológus, mert az ő feladata megoldani egy, az enyémhez hasonló problémát. Isten mentse és mossa meg kezeit. – Ekkora mértékű pszichés elváltozással régóta nem találkoztam, fiam.

- Tehát hozzám hasonlót még nem pipált. Remélem, hivatkozhatok Önre, mikor megpályázom jogos helyem a Rekordok Könyvében.

- Ez egyáltalán nem vicces, kisasszony. Mióta szórakoztatod magad ilyenekkel? – mutatott vádlón a dohányzóasztalra. Felvonta a szemöldökét, fáradt tekintetével engem vizslatott. Minél korábban szabadulok innen, annál jobb.

- Közel két éve. Előtte is előfordult néha, hogy zsigereltem magam, ami persze nem számít teljes krízisállapotnak. Nem fogyasztottam töményen, csak amolyan… belekóstoltam kategória volt.

- Nem muszáj bőbeszédűnek lenni. A lényeg az együttműködés.

- Ja, persze. A szándék a fontos – helyeseltem. Szegény boldogtalan, elveszett lélek, biztos nem tűri könnyen, hogy egy tizenéves így gúnyt űz belőle. De aki hülye, haljon meg.

- Érdekelne a történeted. Nem haltál bele?

- Hogy mi van? - kérdezem elképedve. Ez nem lát a szemétől? Mint mondtam, aki… az is marad.

- Nyugi. Vicceltem. Csak lemaradt a hogyhogy – vigyorodott el hamiskásan. Á, a kis humorherold. – Mindezek ellenére, ez azért mégsem normális. Tudod te, mekkora szerencse, hogy nem kaptál vérmérgezést? Illetve, Istenem, még nem is kaptuk meg a teljes elemzést…

- Ugyan már, kutya bajom – vágtam a szavába. – Azért konyítok valamicskét a szervezetem működéséhez. Vérfertőzést nem ilyenért kap az ember.

- Nem olyan ritka, hogy valaki hasonló zagyvasággal próbálkozzon.

Hékás, összezavarsz! Nem úgy volt, hogy egyedi esettel állsz szemben? Mi ez, ha nem beetetés?

- Igazán? Szuper! – felállok a székből. – Akkor megyek is, és csatlakozom a sorstársaimhoz.

Lemondóan néz utánam.

- Én veled nem tudok mit kezdeni. Mesélsz végre? Mert ha nem, kérem a következőt!

Végre nem lacafacázunk. Mindjárt más. Ha már így egyetértünk, kezdjünk el visszaemlékezni. Mehet is minden in medias res.

 

 

Guggolok a vécécsésze fölött. Nyilván a legkevésbé sem nyújtok kellemes látványt, de mégis… ki néz? Kit érdekel? Még egy harapás. Csak még egy… és még… még…

Most már aztán elég legyen! A józanságom körülbelül egy útszéli árokban hempergő függőével ér fel. És önmegtartóztatásból jeles. Nem bírom tovább. Felállok. Kopognak az ajtón. Ideje elpakolni.

-  Szabad lesz? – csicsergi az unokatesóm. – Vagy még egy fél órát ott akarsz tollászkodni?

Fél órája idebent vagyok? Hogy repül az idő.

- Egy pillanat. Tudsz annyit várni a kedvemért? – kérdezem cinikusan. Már úgyis felszámoltam az áldozataimat. Egy vámpír ügyességével. Csak belemélyesztem a fogam és… totálisan elszédülök. Forog velem a világ. Vagy ha az nem is, minimum az egyik térítő.

Nekiesek a vécének. De nem, ez nem lehet! Az ajtó után kapok. A zsanér szétnyílik. Reccsenést hallok. Az uncsitesóm arca lebeg előttem: kétségbeesés és döbbenet, a Napnál világosabban. Úristen, mit tettem? Mentőautók zaja… közelgő sziréna… az én hangtalan belső szirénám a tudatalattim bugyraiban…

 

 

- Kedvesem, elvesztetted az eszméleted!

Valóban? Jó kezdet.

- Pedig megígérted, hogy leállsz! – hallom Anya hangját. Lelkifurdalás áramlik minden csepp vérembe. Felemelném a fejem, de félúton megáll. Nahát, egy tükör van előttem. De kár belenézni, most már a külsőm is egy hajléktalanéhoz hasonlít.

- Nyugodjon meg, asszonyom – szól rá az ápolónő negédesen –, hiszen még csak gyerek.

- És azért már ki kell magát nyírnia?

- Hát persze, hogy nem – hangzik a félszeg válasz. Legszívesebben orrba vágnám, amiért itt marcangol minket a marhaságaival. Bár kinek is köszönhető az egész szerencsétlen szituáció? Kezeket fel! Nekem? De még mennyire! Még sosem hallottam ezt a szót az anyukám szájából.

- Kérek egy vérképet – csuklik el a hangja, majd könnybe lábadt szemmel kirohan a betegszobából.

Az ápolónő rám vigyorog. Egy hajszálpontosan harminckét foggal megáldott vadalma.

- Hogy is kezdődött ez az egész, kincsem?

Na hadd gondolkozzam!

 

 

- Igen, és még nekem egy csokis shake, az öcsémnek két gombóc eperfagyi, és… - ekkor rám nézett.

- Hagyd csak, Karlotta, nem vagyok éhes.

Egyből meg is kapom, hogy ez nem éhségre van. És hogy ne legyek olyan…

- Ne légy már olyan megkeseredett! – vigyorog, majd egy asztali tolltartó alakú dolgot lenget meg előttem. Vagy harminc kis pálcika zörög benne. – Még egy rolettit sem?

Nem, Karlotta, én azt nem eszem meg. Ne húzd ilyenekkel az agyam, mert így soha az életben nem szokom le!

A bejárat felé sandítok. A nagyhajú, tündérfülű srác még mindig ott áll. Azt hiszem, most jön be. Igen, kezet fog a haverokkal. Azzal a kétes kinézetűvel elég gyakran látom. A fenébe is, erre jön! Sőt, már le is ült a szomszéd asztalhoz. Vajon mit rendel? Egy sütit, vagy esetleg a kishúgának visz haza egy marcipán Micimackót? Ugyan, mon cheri, az nem neki való. Hadd szívja kinn az agyát, meg a bagót, és nyomja a sódert. Úgy ugrál ott, mint valami vízibolha. Kellesse magát a többi kis felszínes tyúknak. Azért van, akinek ez nem…

- Én is függő vagyok – vigyorgom. Már le is ültem mellé. Óriási.

- Valóban? – kérdezi. - Slukkos, partimacska, drogbáró kisasszony? – heccel tovább. Belehalok abba a mosolyba. De ez akkor sem talált. Nevetve rázom a fejem. Az arcát hirtelen, mintha millió apró tüske szúrná. A homloka elfelhősödik. Érzem, ahogy elkámpicsorodok.

-Szép. Az alakod. Tutin nézel ki, kár lenne tönkretenni magad. Vigyázz nagyon.

 

 

Hallom, ahogy megszólal a csengő, és már robogok is lefelé a lépcsőn. Ám amikor kinyitom az ajtót, elkerekedik a szemem.

- Te meg mit keresel itt? – szegezem a kérdést a rám meredő zöld tekintetnek. Kérlelve pislog rám.

- Te láttad, hogy nem én voltam, ugye? Tudod nekem az alibit biztosítani, igaz?

- Egyetlen szavadat sem értem – ráncolom a homlokom. – Honnan tudod a címem?

A pultra csúsztatja a tárcámat. Egyszer a fejemet hagyom el valahol.

- A helyi szervek meg a zsaruk rám gyanakszanak, hogy a nagybátyámmal… izé, elég nagy név itt mifelénk, ha érted, mire célzok.

- Alvilági berkekben? – szórakoztatom magam, de egyből elhallgatok, amint keserűen felszegi a fejét. A hideg kiráz, mikor feltűri az ingujját. A vénáján szúrásnyomokat látok.

- Ő szoktatott rá, még tizenkét éves koromban.

Erre nem tudok mit mondani.

- A nagybátyámat szombat délután kapták el a rendőrök. Azt állítja, én segítettem neki akkor az üzletben. Rémlik, te hol voltál akkor? – szuggerál keményen.

Érzem, ahogy a könny kicsordul a szememből.

- Ja. A főtéri cukrászdában. Veled beszélgettem.

- Köszönöm – sóhajtja. – Tehát megbízhatok benned?

Bólintok.

- Kösz. Én vérbeli gentleman vagyok. Mi a frász közöm lenne a kokainhoz?

 

 

- Úriember? Te? Minden állításodat meghazudtolod! A problémák elől nem lehet elmenekülni.

Mandulavágású szemeit összehúzva pásztázza a töltést.

- Mégis mit kéne csinálnom? A környék legmegbízhatóbb kopója üldöz! Árgus szemekkel vizslatják, mikor hibázom végre! Haza akarsz menni?

- Nincs értelme – felelem fáradtan. – Már nyakig benne vagyunk a lecsóban.

Felsegít a dombtetőre, majd keserűen elmosolyodik.

- Pofátlanul fiatal vagy. Mégis mire való a hányás meg az a sok szénhidrát, he? Ha én lennék a faterod, már rég felpofoztalak volna.

- Olyanom nincs.

- Sajnálom – sziszegi. A távolba mered, majd halálra váltan a földre lapul. Szuszog. - El kell tűnnöm innen. Ha most nem indulok, elkapnak.

Próbálnám maradásra bírni, de tudom, hogy fölösleges. Nem fogja sutba vágni a szabadságát az életéért. Belenyúl a köpenye zsebébe.

- Vedd el a pénzt. Ha nem fogadod el, sosem jutsz haza. És ne mondd, hogy nincs otthonod.

Ijesztő, ahogy belelát a fejembe. Esetlenül megölelem, majd lecsúszom a töltés aljára. Ő az ellenkező irányba megy. Én elindulok arra, ahonnan jöttem. Soha ne mondd, hogy nincs otthonod.

 

 

- És aztán mi történt? – az ápolónő valósággal issza a szavaimat.

- Hogy mi történt?! Az egyetlen ember, aki igazán megértett, halott. Maga meg hagyja békén az anyámat, és menjen a francba!

 

 

- Biztosan ezt akarod? – kérdezi a pszichomókus.

- Igen. Ez a helyes út. Pszichoterapeutához fogok járni. Így lesz a legjobb. Meg akarok gyógyulni.

És ehhez nekem a tündérsrác halálára volt szükségem. Aki hülye, komolyan haljon meg – és itt nem Őrá gondolok. Egyébként is, pár héttel később bebizonyosodott, hogy ártatlan volt. Az élet egy hazárdjátékokkal teli szívás.

- Nem utasíthatnak vissza. Csak azért, mert két éven át hagytam, hogy egy hamis eszménykép vezessen, és az orrom előtt halt meg az egyetlen igazi barátom, nem. Pontosan ezért nem.

A nő bólint. Összeszedi az asztalról a cuccomat, és egy laza mozdulattal bedobja a szemetesbe. Búcsúzóul rám mosolyog. Szerintem örül, hogy igyekszem.

 

 

Egészen kellemes hallgatni a madarak csicsergését. Főleg így, a füvön ülve, mezítláb. Úgy érzem, másra már nincs is szükségem. Éltet ez az energia.

Ha most ott ülnék vele, a töltésen vagy a hegygerincen, meggyónnám minden bűnömet, és egy szuszra ordítanám a szélbe: A FÜGGŐSÉG NEM TESZ FÜGGETLENNÉ! Ha egy életen át is kell rá várnod, hogy megértsd, már megérte.

Késő bánat, eb gondolat. Nem szóltam neki, amikor azt a fekete-fehér képet a cinkos vigyorával kicsempésztem a zsebéből.

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!