Otthonkeresők - Egy modern Tolsztoj tragédiája

Akárki lép be ebbe a sötét szobába, én mereven állom a tekintetét. Amit tettem, nem bánom, épp ezért nincs előttetek miért felelnem, még csak szégyellnem sem kell magam. Megérthettek, hisz férfiból vagytok ti is valamennyien, s mindnyájatok számára mást hordoz magában az eszményített asszonykép. Számomra is volt valaki, egy meggyötört Madonna, akinek a mosolyában naphosszat tudtam volna sütkérezni, csakhogy nem engedte. Szemében a gúny, jól tudom, soha nem felém irányult, nekem mégis mindannyiszor ökölbe szorultak a kezeim. Mert elhagyott engem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
   Te, aki ott leskelődsz, az ajtónyílásban ténferegsz… igen, te! Hiába engednek téged hozzám, üres szavaid nem használnak egy fikarcnyit sem. Ne is próbáld rám fogni a történteket, hiszen miattad következett be mindez, egyedül te vagy az oka, hogy ilyen vérlázító fertőbe keveredtem. És ha most megkérdezed, miért halott, azt válaszolom majd…
   - … mert hozzád kegyesebb volt a sors – és fáradtan, elgyötörten lélegzem, mint a lassított felvétel, miközben imádkozom, hogy járjon le végre a látogatási idő.
   - Te is tudod – forszírozod tovább –, hogy segíteni jöttem. Nem akarnálak bántani. Soha.
   - Gondoltad volna ezt végig korábban! Számomra már nincs remény.
   És ekkor megjelenne egy halovány alak, valahol a cella túlsó felén. Meg kell dörzsölnöm a szemem, mert félek, káprázik. Az nem lehet, hogy…
   - Tűnj el innen – öklendezem rád sem nézve.
   - Ahogy akarod – sóhajtod ekkor. Árnyékoddal együtt eltűnik a ködös kísértet, akit látni véltem az előbb. A felügyelő fütyörészve bekukucskál a nyíláson, majd egy határozott mozdulattal eltolja a reteszt. A földre borulok és elerednek a könnyeim.

*

   Konrád valamikor megnyerő férfinak számított. Vállalkozása virágzott, annyit utazott, amennyit nem szégyellt, és minden kikötőben másik hölgyismerős várta. A fehérnép szíves kedvelőjeként valósággal falta a legényéletet, és szívesen eléldegél volna így halála napjáig. Így is ment ez hosszú évekig: epekedtek utána a nők, mígnem derült égből villámcsapás – valaki gyomorszájon vágta! Az elbűvölő, sugárzó teremtés, Hilda egy mexikói forgatagban próbált utat törni magának. A déli szépség (akinek kimondhatatlan nevét a férfi öntörvényűen átkeresztelte), teljesen rabul ejtette a szívét. A lánynak nem fájt a rabság, a hazája elhagyása, de még az sem, hogy a férfi tizenkét évvel idősebb volt nála. Dehogy! Amíg csillogó ékköveket kapott jutalmul a boldogságáért (vagy annak színleléséért), valódi hercegasszonynak érezte magát a világutazó mellett.
   Idő közben összeházasodtak, az első gyerek után jött a második. A férfi halmozta a pénzt, aminek nem kis részét cicomakedvelő asszonykájára költötte. Felesége a nyelvet is meglepően hamar elsajátította. Hilda élvezte a pompát és a hírnevet, ám egy idő után kezdett belefásulni mindebbe: korántsem úgy alakultak a dolgai, mint azt tervezte, így csalódnia kellett magában és a házasságában is. Lassan minden utcasarkon új hazát keresett, ellenben csak új házakra bukkant. Ha valamelyik elnyerte a tetszését, bekopogott. Mikor a tulajdonos ajtót nyitott, a fiatalasszony igyekezett bevetni csáberejét és bájoló csicsergéssel bekéretőzni a nappaliba. A lakók ilyenkor megrökönyödtek pimaszságán, rákiabáltak: dehogy engedlek be, még a végén meglopsz!, és becsapták az ajtót, hogy csak rengett belé az egész épület.
   A gyerekek lassan megnőttek és érkezett egy új házvezetőnő is. Az asszonynak egyre több lett a szabadideje, és egyre kevésbé tudott vele mit kezdeni. Megkeseredettsége a férjének is feltűnt, így az egyre többet kimaradozott otthonról, újra rászokott a vándoréletre. Néha hetekig, hónapokig nem tért haza. Egyszer két egész évig távol volt, amibe a feleség belebetegedett, egyik nap felébredt és összeesett, majd utána egy darabig fel sem bírt kelni a betegágyból. A házvezetőnő ápolta, amíg a férj haza nem érkezett. Konrád valósággal tombolt, mondván, milyen anya az ilyen, aki nem képes vigyázni a gyerekeire. Sokáig rá sem nézett a nőre. Amikor egyik üzlettársa telefonon felhívta, hogy lenne egy nagy biznisz, amit el kellene intézni, kapva kapott az alkalmon, és magával vitte idősebb fiát is. Hilda soha többé nem látta gyermekét, csak a táviratot olvasta, hogy meghalt trópusi betegségben, a férjére pedig ne számítson, mert nem jön haza többé. Mivel az elemi iskolát leszámítva soha nem tanult, nem tudta ellátni a családot. A birtokot elárverezték és a kisebbik fiúval hamarosan az utcára került.
   Élelem és ruha nélkül, vajmi kevés pénzzel, betegeskedve járták a falvakat, városokat, a puszta vidéket vagy ahova éppen keveredtek. A nő hiába vállalt alkalmi munkákat, még cselédszerephez is ritkán jutott, a gyereket pedig nem tudta senkire rábízni. Legelső dühe a polgármester rezidenciájához vezette. Gyermekét a kezében tartva vadul hajigálta kővel az épületet, de csak nem jött ki senki. Nem baj, gondolta, majd bemegyek én magam! A festői belső szerkezet üdítően hatott Hilda idegrendszerére, ő mégsem tudott elvonatkoztatni az ironikus helyzettől: nemrég ők is hasonló álomotthonban élték mindennapjaikat. A karosszék például kísértetiesen hasonlított arra a darabra, amit Konrád irodájába vásároltak. Az asszony ábrándozva leült és lehunyta szemeit, hogy kiélvezhesse a pillanatot. Arra eszmélt, hogy a szoba ablakát a hajnal első sugarai cirógatják. Kicsi fia édesdeden aludt karjaiban. A lakók nem érkeztek meg aznap este (később kiderült, elutaztak a hétvégére), így a turpisságra nem derült fény.
   Arra viszont tökéletes volt e szituáció, hogy egy elhagyott anyának mentőövként szolgáljon a nyomorból és a nélkülözésből. Attól a naptól kezdve, bárhol üresedett meg egy-egy napra valamely lakóépület, ő tudott róla. Kihallgatta, kifigyelte, szemfülesen bogarászta a hirdetéseket, majd amikor eljött az idő, ott termett és befészkelte magát Rolanddal. Bár sokak fülébe eljutottak a híresztelések, senki nem emelt vádat ellene, reggel ugyanis mindent rendbe rakott. Kitakarította az egész házat, a hűtőszekrény tartalmából pedig ínycsiklandó falatokat varázsolt az akaratlan vendéglátók asztalára. Látogatása a hanyag agglegények számára kész felüdülés volt. Ám Hilda rövidesen csalódott mindegyikükben, olyannyira, hogy már a házukba sem volt hajlandó betenni a lábát. Az utcán nyíltan hirdette feminizmusát, amiért jó pár hölgy rokonszenvezett vele. Ahogy nőtt hatásköre és önbizalma, a sajtóban is teret nyert történetével. Nemsokára valósággal ellepték az ajánlatok, tévések és neves cégek versengtek kegyeiért. Sikerült elég pénzt összeszednie egy hasonló fényűző házacskára, ami ideálisnak bizonyult, hogy felnevelje benne immár hétéves fiát.
   A gyermek agyába beleégett anyja eszményített képe, ahogy az foggal-körömmel harcolt, hogy biztosíthassa neki a kedvező lehetőségeket taníttatáshoz és szórakozáshoz. Ahogy a fiú nézte őt, rájött, milyen különleges az ő édesanyja – senkihez sem fogható. Aztán egy nap rájuk talált az apja és elrabolta magával a gyermeket. Tejben-vajban fürösztötte, babusgatta, becézgette, közben pedig egy másik nőt tartott nap mint nap a karjaiban. Roland - bár még csak kisfiú volt - megállapította, hogy ez az asszony se nem szebb, se nem jobb, se nem szeretnivalóbb az ő anyjánál. Míg az apjával volt, magániskolába járt, ott is érettségizett. Az egyetem kapujában találkozott egy fiatal szépséggel. Korábban is légypapírként vonzotta a lányokat, de életében először találkozott olyannal, aki őt is megfogta, aki bájos volt, kedves, és hajszálra olyan, mint az anyja. Egyedül miatta nem szökött meg a férfitól, azért maradt, hogy a lánnyal lehessen. A diplomaosztóig próbaidőn voltak, majd a fiú közölte apjával, hogy felnőtt, haza akar menni Hildához, hogy bemutassa neki menyasszonyát. A magára hagyott asszony majd’ kiugrott a bőréből, mikor meglátta a fiát. A gyerek nem győzött szabadkozni, anyja viszont egyedül azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze Eliza születésnapi zsúrját.
   Ahogy Roland meglátta a nagy napon a lányt pipiskedni báli ruhájában, alig bírta türtőztetni magát. Csúnyán félreismerte: csak külsőleg hasonlított az anyjához, egyébként ugyanolyan volt ő is, mint bármelyik ostoba liba, akikkel az élet addig összehozta. Merengéséből apja zökkentette ki, aki megérkezett párjával, hogy gratuláljon Elizának. Mikor Konrád a fiához lépett, az nem tudta leplezni, milyen ingerült. Hiába próbált élettársával a fiú kedvére tenni, Roland ellökte apja kezét és kiviharzott a teremből. Menyasszonyával összeszólalkozott a folyosón. A lány nem értette, mi ez a hirtelen pálfordulás. A fiú heves vitába kezdett, de mivel egyikük sem engedett, végül pofon vágta a születésnapost, és közölte vele, hogy látni sem bírja. Megérkezett a torta. Ő idegesen futkosott a lakásban, míg a tetőre nem ért. Csak friss levegőt akart szívni. Aztán meghallotta a lépteket. Az anyja volt, aki mindent megtett érte, egy élet munkáját fektette belé. Megszorította a fémet a zsebében. Szembenézett Hildával, akinek arcára aprócska ráncok gyűltek. Hiszen csak a nevetőráncai… ugye? Tizenöt év hosszú idő.
   Az anya cinkosan a fiába karol, visszakíséri őt a szobába. Állja a vendégi pillantásokat. Tortaszelés, pezsgőbontás, forró gratulációk. Az ünnepelt felpattan az asztalra, mint valami idétlen Forma-1-es pilóta, öntözi szét az italt a padlóra. Az anyja munkája. Elkapja Konrád pillantását. A válla megrándul. Hirtelen az egész ház elsötétül. Áramkimaradás. Eliza megkéri, segítsék le az asztalról.
   Ekkor dördült el a fegyver.

*

Fölemelem a fejem.
   - Hát visszajöttél – rázkódom az idegtől keservesen.
   - Megbocsátok neked. Mert csak te vagy nekem a világon. Mert szeretlek.
   - Mi van a macáddal? – próbálok ironikusan célozni mostohaanyámra.
   - Szakítottam, fiam. Már csak te vagy nekem.
   - Elvárod, hogy hunyjak szemet a hosszú évek kínjai, a soha be nem gyógyuló sebek fölött?
   - Próbálom – ingatod a fejed, apám. Homályos tekintetem rád emelem, majd a címoldalra meredek, amin ott áll feketén-fehéren „Az örökifjú spanyol villatulajdonosnő tragikus halála”.
   - Te tényleg azt hitted, akár egy percig is, hogy Elizát lőttem le? – vigyorgok kényszeredetten. – Nem lett volna elég nagy fájdalom a lelkemnek, ami így romokban hever.
   - Komolyan azt hiszed, a pletykák igazak?
   Egy kecses alak tűnik fel az ajtóban. Ő az, pár évtizeddel fiatalabb kiadásban.
   - A saját fia kivétel lett volna? Hiszen gyilkost nevelt fel, a saját gyilkosát! Minden értelmes nő leszbikus.
   Tényleg nem egyszer találtam félreérthetetlen helyzetben az úgymond, khm… tanácsadónőivel. Gyerek voltam, de nem teljesen hülye.
   - Fogd be, Eliza – sóhajtom megadón.
   - Miért is? Én csak szórakoztam aznap este! Láttam a sötétben, ahogy rám szegezed a fegyvert.
   - Meggondoltam magam. Bizarr lelőni a menyasszonyom a kalandor apám pisztolyával.
  Eliza idegesen a táskájába túr, kiemelve belőle egy könyvet.
   - Tessék, te romlott lélek! Elhoztam neked a nők igazságát: A Kreutzer-szonátát.
   - A klasszikusok valósággal olvastatják magukat – sóhajtja az öreg hang –, de akkor inkább szakadjunk el az emancipációtól. Oedipus király.
   Ránézek elaggott, meggyötört arcodra, elmémben hirtelen világosság gyúl.
   - Igazad van, apám. Téged kellett volna lelőjelek aznap éjjel.