Istenke aspektusai

A felkelő Nap egy kóbor sugara játszva végigcikázik az erdő katonás rendben sorakozó fái között. A langyos szellő lustán fújdogál, útját jobbra-balra nyújtózó fűszálak mutatják szerteszét. Harmattól nedvesen kókadozik a hóvirág; álmából felébredt röpke egy év után. Sárga ruhájában pompázik a gólyahír, s a cinke így kiált: nyitnikék! De még mennyire kék! Az égbolt kitisztul, kövér fellegei lágyan egymásba olvadnak, majd újra szétválnak, látni engedve a hazatérő költöző madarak csapatát.

- Füfti fecke, füfti fecke! – kacag a gyermek, miközben akkorát bukfencezik, hogy a bárányfelhő sarkának meg kell emelkednie, nehogy leessen.

- Nem lehet az füfti, legfeljebb fortinájn. Mindig páratlan számúak, mert a „v” alak élén ott a vezető, aki a többiek biztonságáért felel.

- Úgy fejel, ahogyan mi szoktunk az iszteniszkojában?

A papa a fejét rázza.

- Nem, fiam, úgy, ahogyan én meg édesanyád vigyázunk rád. Mellesleg, hol vagy te iskolás, ha már így bele akarsz a dolgokba „fejelni”?

- Buta madajak – pislog rosszallón a kölyök, figyelmen kívül hagyva a kérdést –, micoda osztobaszág, hogy egy figyejjen a többi fojti… aká’hányja! Ezéjt i sesszszejű neked, hogy cak egy gyejeked van. Pejsze, ezzel isz én jájtam josszul.

Az idősödő férfi próbálja figyelmen kívül hagyni a vádat. Megbabonázva nézi, ahogy gyermeke buksi feje ide-oda libben a hömpölygő habok között. A fiú gurgulázva nevet, és már úgy forgatja a nyelvét, mint egy kezdetleges Cicero, vagy legalábbis Cicuska. Apja tekintete ábrándosan a Nap felé siklik, az árnyék ívesen vetül egy jókora kőre. Az öreg összeráncolja szemöldökét. Ideje indulni.

 

 

- Mit képzelsz, magadról, fiatalúr, kivel beszélsz?! – a meggyötört kéz lomha mozdulatokkal masszírozza orrnyergét. Egyszer csak megáll, és egy asszony oldalához vándorol. A karcsú alak áll a konyhaasztal előtt, csípőre tett kézzel, vele szemben a két kamaszkarocska egymásba fonódva, hetykén, flegmán, mindenre elszántan.

- Nem kell elengedned. Nem szorulok a jóváhagyásodra. Nehogy azt hidd, gyerek vagyok még. Régen nem. Sok mindenről lemaradtál.

- Azt hiszed, te kis naiv, hogy én vagyok az oka?! Mintha nem apád zavart volna el a háztól, apád, akit te rajongásig imádsz. Meg tudott volna fojtani egy kanál vízben, de a lényeg, hogy a te lelkiismereted tiszta.

Tisztább már nem is lehetnék. Épp tegnap súroltam fényesre a szivárványos égboltot, ha nagyon érdekel. Egyedül miattad, azért, hogy mind a hét szín ragyogóan pompázzon, mire te hazajössz. De te nem értesz, anyám. Eltaszítottál. És mindennek az lesz a vége, hogy megint lelépek a haverokkal nektárt gurigatni. Ne legyenek illúzióid, a domboldalas hasonlat már a meséskönyvekben sem szerepel. Ugye, tudod, mi az a „nektár”? Nekrofil ártalom. Hiába nézel így rám, ez nem a hippikorszak, kismillió éve nem minősül lázadásnak, ha egy krapek fenékig érő hajat növeszt. Az már csak a hab az almaszájderen. Te nem emlékezhetsz, hogy hívogatott a gyümölcsök teltsége, mennyei zamata akkor régen… hiába keresem a megfelelő szót, nem találom. A lenti népek bizonyára azt mondanák, kerek, de ez humbug. Nem igaz. És még ők tartják magukat zseninek! Jutalmazzák egymást Nőbél-díjjal, meg minden más szeleburdi találmánnyal, holott az ÓMA, ami köztudottan szobahőmérsékleten köt, éppoly GÖMBÖLYŰ, mint az az égszínkék planéta, ahol a napjaikat tengetik… hogy is hívják? Föld, ha jól tudom.

- Miért is nem léptem közbe, amikor apád először elvitt az emberek közé?! Annyi káros benyomás ért ott téged. Megtapasztaltad az elmúlást, a természet halálát... aztán meg jöttek a madarak.

- A fecskék? Mi bajod velük?

- Azóta vagy ilyen öntörvényű és arcátlanul pimasz.

- Még hogy én, pimasz? Csak kifejtettem a véleményem. Tudod, a vélemény az, ami mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a…

- Tudod, a szájder meg az, amit te nem iszol, mikor nem kapsz kimaradót a nem létező barátaiddal, mert én nem adok rá engedélyt.

- Tehát ennyi? Ez az utolsó szavad?

- Ahogy mondod. Ne nézz így rám! Inkább menj, nézd meg, felébredt-e már a húgod. Figyelj rám, ha hozzád beszélek! Csak tudnám, miért gyűlölsz ennyire.

- Hagyjuk. Ezzel is csak én jártam rosszul.

Mikor kilépek a lengőajtón, elém tárul a varázslatos nyári kert. Átgázolok a pázsiton, talpam alatt a fűszálak egymásba gabalyodva hajladoznak. A kabátomba nyúlok és kiemelem az üveget. Mielőtt erősen meghúzom, hátranézek a vállam fölött. Ennél már nem is lehetnék tisztább. Ennél már nem is lehetnék szabadabb.

 

 

Két nyugdíjas korú asszony ácsorog a padkán. Fejüket bágyadtan behúzzák az eresz alá a zuhogó esőben. Hirtelen megérkezik a madár. Csőre fakó, tolla viharvert, szíve viszont – bár ezt nem látja senki –, repes a boldogságtól, mikor vijjogó fiókái között földet ér. Búvóhelye évek óta minden veszély elől rejtve van.

- Látom, hogy a villásfarkút nézed. Ne is tagadd! Nem szégyen. A régi bérlőm is, szegényke, valósággal el volt tőlük ájulva. Pénzt keresni a lakbérre, azt nem. Mindig csak azok az őrjítő preparátumok… mi az, valami rosszat mondtam?

- Hallottam én is arról a csodabogárról, meg a kitömött madarairól, lehetett neki vagy fortinájn. Beteges gyönyörűséget látott bennük. Szakasztott Ferdinand Clegg volt a fiatalember. Illetve már nem is olyan fiatal.

- Néhány évig nálam húzta meg magát. Rongyos egy teremtés, én mondom, de az arca, akár egy angyalé. Ha jól emlékszem, akkoriban csapták ki az egyetemről, majd egy hónapra rá idegösszeroppanásban meghalt az anyja. Próbáltam könnyíteni a helyzetén, éreztetni vele, hogy van még jóság a Földön… csak, tudod, sokszor többe került a leves, ő meg maradt bús. Fogalmam sincs, mi történt vele azóta.

- Ez az ember, úgy képzelem, nem is a Földről való.

- A modorában legalábbis nem láttam semmi evilágit. Néhanapján meglátogatta a testvére, jól öltözött ifjú hölgy, vagy tizenévvel fiatalabb nála. Teljesen érthetetlen számomra, mit akarhatott ez a kicsike a biztos egzisztenciájával egy ilyen henye rokontól.

- Helyén volt a szíve.

- De a pénztárcája, az már kevésbé. Többször láttam a férfit, ahogy számolja a ragacsos papírpénzeket, de valahogy mindig el is tüntette őket, pedig vásárolni nem ment soha, otthon gubbasztott egész nap abban az egérlyukban. Sanda gyanúm, hogy a tetemekbe temette mind.

- És végül mi lett a híres gyűjtemény sorsa?

- Azon az éjszakán minden hamuvá vált. A védencem világgá futott, a lakásból pedig nem maradt semmi, csak füst és dohszagú fekete por.

 

 

A karácsonyi misének vége, a városban csend honol. Egymás után hunynak ki az ablakban a fények. A kandalló tövében dús arcszőrzetű öregúr. Jómagam. Egy percig sem bánom, hogy akkor régen eljöttem hazulról, és leszálltam a Földre. Igaz, a tempót sosem sikerült teljes mértékben felvennem, mégis rátaláltam önmagamra. Megszerettem a nádast a tavon, a susogó szellőt, a madárcsicsergést és a régi felhőket, amiket már más szemmel látok. Itt van az otthonom, és ezen semmi nem tud változtatni.  Még anyám temetése sem.

- Messiásom, ideje ágyba bújni.

Rettentő pogány szokás így hívni a… az embert (khm), főleg a bűnös embert, pláne egy szanatóriumban, és különösen azok után, hogy nyomatékosan megkértem az ápolókat, legalább az unokaöcsém jelenlétében ne tegyék.

- Bácsi, miért nevez úgy Téged a kisasszony, mint a Megváltót?

Ez a gyerek egy csoda, amit nem hagyhatok elveszni. Nem követhetem el ugyanazt a hibát, amit annak idején az apám. Nézem a két csillogó szemét, fülemben lágyan zsong földöntúli hangja: „Bácsi, Bácsi, hisz’ Te mondtad: egy fecske nem csinál nyarat!”. A nővérek felemelik sajgó testemet, óvatosan az ablak alatti ágyba fektetnek. Érzem, ahogy vénségem ráncai nevetőráncokká simulnak.

- Nem tudom, Drágaságom, de Te engem megváltottál. Felhőjáró becsületszavamra mondom.