Gregory

/hommage à Grégory Lemarchal, le prince du chant, un ange providentiel et ma plus grande idole/

Mikor utoljára láttam őt, még a vidéki általános iskolába jártam. Végzős diákok voltunk, akiket leginkább a középiskolai felvételi foglalkoztatott, próbáltunk egymásra licitálva teljesíteni és kitörni a kisvárosi élet végeláthatatlan homályából. Apám mindig azt mondta, a nagy emberek az idő múlásával párhuzamosan érlelődnek, ezért aztán, ha el akarok érni valamit az életben, keményen meg kell dolgoznom a céljaimért. Anyámmal szorgalmas emberek voltak, akik már megették a kenyerük javát, és idejük túlnyomó részét azzal töltötték, hogy az évtizedek során megszerzett tapasztalataikat átadják a testvéremnek és nekem. Kicsi koromban megfogalmazódott bennem, hogy tovább akarom vinni a családom jó hírét bármi áron, így aztán a teljesítménykényszer szemellenzője szép lassan az arcomra ereszkedett, mígnem teljesen hozzászoktam a helyzethez – már nem tudtam nélküle élni.

Ilyen krízisben éreztem magam akkor is, amikor megjelent az intézetben. A fiú a harmadik elemibe járt. Tisztán emlékszem rá: izgága teremtés volt, vézna és beteges, a szemében viszont különös fény csillogott. A társas kapcsolatokra nem fordított különösebb energiát, mindig egyedül járt-kelt a folyosón, de már egyetlen mozdulatából tudni lehetett, hogy dübörög benne az élet. Szünetekben néha láttam, ahogy a bástya melletti fasor közelében gubbasztott a sarokban. A legjobb szórakozása az volt, hogy faágakkal térképeket karcolt a földbe, ha pedig meglátta, hogy egy bámészkodó alak a közelébe sompolyog, cipője orrával gyorsan elmaszatolta a jeleket és elfutott. Furcsa szokás, gondoltam, de valahol, legbelül mindvégig izgatta a fantáziám, miket rajzol. Állítólag tehetséges gyerek volt, bár a saját szememmel nem láttam egyetlen alkotását sem.

Abban az évben hamar beköszöntött a tél. Egyik napról a másikra sportcipő helyett bakancsot kellett húznom, és a kertben is napról napra csendesedett a jól ismert zsivaj. A máskor játékos, bohókás gyereksereg inkább az aulában gyülekezett, foguk vacogott, kezeik kipirultak a hidegtől. Éppen az uzsonna utáni sziesztámat töltöttem, mikor az egyik hűvös ujjacska hirtelen hozzáért a lapockámhoz, majd enyhe nyomást éreztem a vállamon. Ő volt az.

- Ne haragudj – szólt hozzám félszegen, tenyere lágyan terült el a puha anyagon. – Hallottam, hogy itt talállak. A segítségedet szeretném kérni.

Szóra nyitottam a számat, mire folytatta.

- Nagy eséllyel nemet fogsz mondani, csak arra kérlek, mielőtt meghozod a döntést, gyere velem.

Készségesen felálltam, mire a gyermek elmosolyodott és elém állt.

- Nem kell most. Ráérsz még. Mit szólnál a holnap délutánhoz? Mondjuk öt órakor, a főbejárat előtt.

Bólintottam, de már ott sem volt. Hangtalanul és fürgén tűnt el, mint a fény. Meg kellett törölnöm a szemem: vajon képzelődtem az imént? De nem, biztosan hallottam, ahogy hozzám beszélt. Korábban is gondolkodtam már azon, milyen hangja lehet: vicceskedő, cserfes, valószerűtlenül vékony tónusok jutottak az eszembe, ezzel szemben az övé a vártnál sokkal komolyabban, már-már felnőttesen csengett. Elhessegettem magamtól a buta gondolatot. Mik forognak a fejemben már megint? Megszólalt a csengő. Úgy döntöttem, hazamegyek.

*

Másnap iskola után a kapu előtt vártam rá. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam azon ötletelve, mit akarhat tőlem. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a vizslató szempárt. Éreztem, ahogy a szemhéjam elnehezedik, majd egy pillanat alatt elsötétült minden. Az ő arca volt előttem: halovány, piros, és mintha a szemei is furcsán nedvesek lettek volna.

Felriadtam. Ott állt a jobb oldalamon, kis kezét felém nyújtva visszafogott mosolyra húzta a száját. Hogy én mekkora hülye vagyok!

- Majdnem elestél. Ne segítsek?

- Ne… nem kell. Köszönöm. Csak elgondolkodtam egy kicsit.

- Nem ilyennek képzeltem a hangodat.

Micsoda? Jóságos ég, ez nem lehet igaz! A tegnapi beszélgetés alatt mit csináltam? Nyilván bambultam, mint mindig, amikor ez a suhanc a közelemben van.

- Sajnos be vagyok rekedve – próbáltam menteni a menthetőt.

- Tessék – mondta, és elővett a zsebéből egy mentolos cukorkát. Hitetlenkedve néztem rá.

- Egyáltalán nem vészes a dolog. Na, mit szerettél volna mondani tegnap?

Szó nélkül elfordult és elindult az úton. Megráztam a fejem. Szándékosan viselkedik ilyen furcsán ez a gyerek? Lehet, hogy még nem sikerült beilleszkednie, de én soha nem éreztettem vele, hogy nem idevaló. Elhatároztam, hogy azért sem hagyom annyiban a dolgot. Én aztán nem fogok egy fennhéjázó kölyök után kullogni!

Nyakamba kaptam a lábam és utána iramodtam. Az apró alak egyre jobban távolodott tőlem. A körülöttem táncoló hatalmas hópelyhektől alig láttam, hova lépek. Megcsúszott a lábam és a földre estem. Kezdett sötétedni.

- Hé… ! – akartam jelezni, hogy várjon, de a nevét sem tudtam. Megráztam magam és felpattantam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem rohanni. Éreztem, ahogy lábbelim versenykorcsolyaként száguld végig a betonon, de nem foglalkoztam a félelmeimmel. Túl izgatott voltam, és nem volt jó előérzetem.

A sarkon értem utol.

- Nem hallottad, hogy kiabáltam utánad?

Rám nézett. Szemében csodálkozást láttam, bűntudatnak nem volt semmi nyoma.

- A helyedben nem hordanék ilyen csúszós cipőt télen, a végén még hasra esel. Bár ha jól látom, ez már megtörtént. Máskor figyelj jobban.

Vissza szerettem volna vágni, de addigra már elővett egy kopott zsebkendőt. Egymásra pillantottunk. Néhány másodpercig hezitáltam, aztán óvatosan elvettem a kezéből és megtöröltem a nadrágomat. Ekkor vettem észre, hogy felhorzsolódott a tenyerem is.

- Nagyon fáj? – kérdezte.

- Ugyan. Katonadolog. Induljunk tovább, mielőtt beesteledik.

Most először végre szót fogadott nekem. Némán baktattunk tovább egymás mellett. Ahogy oldalra fordultam, láttam, milyen sietősen szedi mellettem rövid lábait. Szemeit a sapkája ellenzője eltakarta, mégis érzékeltem, ahogy riadt őzként pásztázta a tájat maga körül. Az épületek lassan elfogytak körülöttünk, és a közvilágítás is csak apró foltokban mutatkozott a téli csillagok között. Ez nem lehet igaz, gondoltam, most azonnal megállítom ezt a fiatalembert és kérdőre vonom, hova az Isten háta mögé akar vinni engem.

Ekkor váratlanul felemelte a kezét és megállt egy fakerítés előtt. Alig láttam az orromnál tovább, de a korhadt deszkák között egy lyukon át tisztán ki tudtam venni az előre vezető keskeny ösvényt. Megindultam, ám az egyik érdes fahasábban elakadt a kabátom, és amikor rántani próbáltam rajta, hirtelen átestem a válaszfal túlsó oldalára.

- Ne – hallottam a fiú hangját –, ne mozdulj!

Egy pillanat alatt ott termett mellettem és felsegített.

- Ne menj tovább. Kövess engem – utasított, gyakorlott léptekkel kikerülve az árkot, amibe majdnem belezuhantam.

Az udvar hátsó részén, az erdő közelében kis ház állt, küszöbén lámpafényként gyúlt fel egy csillogó szempár. Amint a bűz megütötte az orromat, ösztönösen hátrálni kezdtem. A kilincsért nyúltam, de a rozsdás fémdarab nagy erővel a földhöz csapódott. Bocsánatkérőn néztem a gyerekre, akinek arcán keserű mosoly bujkált. Mellém lépett, zsebéből egy zacskót vett elő. A szaftos húscafatok egymás után hullottak a földre. A kutya felállt, erőtlen testét a szag irányába rángatta, majd letelepedett a fűbe és falatozni kezdte a menzai ebéd maradékát. A fiú leguggolt és megsimogatta a fejét. Nem szóltam semmit.

A néma csendbe dörömbölés zaja hasított. Megfordulni sem volt időm, mielőtt a hátam mögött kivágódott a rozoga ajtó, csak úgy recsegtek a zsanérok. A kutyát simogató kéz megállt a levegőben, gazdája meglepetten talpra ugrott. A következő pillanatban már ott álltak előttem összeölelkezve: két kéz a fiú derekán, a másik kettő a lány aranyszínű hajában pihent. Néhány percig mozdulatlanok voltak, aztán vidám kacagást hallottam: útitársam arcon csókolta a testvérét. A két gyerekfej felemelkedett, két egyforma barna szempár meredt rám. Az egyik tulajdonosa közelebb lépett.

- Ő az a lány, akiről beszéltem. A főorvos úr lánya. Ne aggódj, nincs mitől félned.

A szőke teremtés lehajtott fejjel pukedlizett nekem. Kinyitottam a számat, de a fiú ismét megelőzött.

- Ideje bemennünk. Nem akarom, hogy megfagyj idekint. Árnyék, lábhoz!

Árnyék engedelmesen felkelt és követett minket a ház irányába. Egyesével beléptünk a sötét helyiségbe. Mikor már mindannyian belül voltunk, az úrfi becsukta mögöttünk az ajtót, belülről téglákat tolt a bejárat elé. Rendes házőrző módjára a kutya letelepedett a közeli sarokban. Fejét a padlóra fektette, majd lassan álomba szenderült. A holdfény egy piciny ablakon át éppen csak beszűrődött a szobába. A mellettem levő polcon matatást hallottam, azután kinyílt egy gyufásdoboz, pár szikrázást követően pedig egyszeriben égni kezdett egy öreg petróleumlámpa.

- Gyere, bemutatlak az anyámnak – mondta, én pedig ösztönösen lehajoltam, hogy levegyem a cipőm, mielőtt továbbmegyünk a belső szobába. Megfogta a kezem és intett, hogy erre nem lesz szükség.

Mindhárman elindultunk a ház belseje felé. A tompa fényben alig láttam, de néhány lépés után éreztem, hogy meg kell állnom. Valami keménybe ütköztem. Lehajoltam, hogy megnézzem közelebbről. Egy ágykeret volt.

Addigra már a két gyerekkel egy magasságba kerültem, így a lámpafénynél jól láttam, hogy valaki fekszik előttem. A szám elé kaptam a kezem. Az asszony lába gennyes volt, a jobb oldali térdtől lefelé le volt vágva, a balon tenyérnyi sebek virítottak. Szakadt hálóingén keresztül látszott, hogy a dereka be van kötve. Hüvelykujja befelé állt, kézfeje görcsösen ökölbe szorítva hevert a koszos lepedőn. Arca sovány volt, hamuszürke, fejét kócos hajkorona keretezte.

- Nem szép látvány, igaz, kedvesem? – nevetett keserűen. Egyikünk sem szólt többet.

A fiú felállt, egy kopott fazékban vizet hozott és a petróleumlángba tartotta. Sokáig ültünk így, ő néha bele-belenyúlt a folyadékba, majd egyszer csak elvette a lámpáról, előrehajolt és a kislánynak adta. Az aranyhajú az ágy alá bújt és kihúzott egy dobozkát. A dohszagú levegőben elért hozzám a jól ismert illat: kamilla. A csöpp kezek beáztatták a növényt a meleg vízbe, majd előkerült egy rongydarab, mely a főzetbe mártva a nő homlokához vándorolt. Arca megkönnyebbült, ráncai kisimultak. A leány énekelni kezdett. Megbabonázva hallgattam, olyan volt, akár egy erdei tündér. Nemsokára az asszony felemelte görcsbe rándult kezeit, mire a dalolás abbamaradt. A két arc találkozott, gyors csókot váltott egymással, aztán a szőke gyermek elillant és bevackolta magát a szemközti falnál.

- Hallom, orvos az apád – jött a hang az ágy felől.

- Igen, asszonyom. A legjobb a környéken. Mindent meg fog tenni azért, hogy kegyedet meggyógyítsa.

Bús kacaj töltötte be a levegőt, amit nem tudtam mire vélni. Ekkor egy kezet éreztem a karomon: húzott volna közelebb magához, de végül tehetetlenül visszabágyadt. Előrehajoltam. Jobb fülemet az arcához közel tartottam, de így is alig értettem, amit suttogott.

- Gyógyítsd meg a lányomat – kérte. Feje újra a párnára hanyatlott.

Nem értettem semmit. A fiú végig a lábamnál ült, komoly tekintettel nézte végig anyja küszködését. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, kézen fogott és kivezetett a viskóból.

- Szerencse, hogy itt van az apád. Nagyon nagy szerencse.

- Segíthetne az édesanyádnak – feleltem, mire megrázta a fejét.

- Az ő állapotát nem lehet visszafordítani. Az én apám is próbálta. Ő katonaorvos volt.

Megálltam.

- Hol van most az apád?

- Kisfiú voltam, mikor elküldték Irakba. Meglőtték a gépét. Lezuhant.

- Sajnálom – nyögtem. Nem árult el sokat az arckifejezése. – Hány éves a húgod?

- Hat.

- Nagyon szép lány – dicsértem meg. – Anyád nem volt teljesen magánál ma este. Azt mondta, meg kell gyógyítanom.

A fiú ismét megrázta a fejét.

- Nem neked kell, hanem az apádnak.

Egyre furcsábban éreztem magam. Mit akar ez jelenteni?

- Tudod, ez a ház nem a miénk. Néhány hete költöztünk ide, mikor anyám megtudta, apád milyen jól tud operálni. Nem volt hova mennünk. Korábban északon laktunk, a hegyekben, de mióta apám meghalt, sosem volt elég pénzünk. Alkalmi munkákból tartom el a családom, de ez nem elég.

Gondoltam, hogy a nő nem tud dolgozni, de azt reméltem, van néhány közeli rokon, aki segít nekik. Álmomban sem hittem volna, hogy ez a gyerek egyedül tartja el az egész családját.

- Anyámnak rendkívül rossz a szervezete, muszáj volt egy rendes helyet találnunk, mire beköszönt a tél. Bíztunk benne, hogy valaki megszán minket, és idővel ledolgozhatom a tartozást az illetőnek. Tévedtem.

Nagyot nyelt.

- Egyetlen lehetőségünk volt, hogy megmeneküljünk a hidegtől. Gonosz ember volt. Azt mondta, be tud fogadni, de ahhoz minden nap hajnaltól estig kell neki dolgoznom. És volt még egy feltétele. A húgomat akarta.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim.

- Rengeteget szenvedtünk. A sok munka miatt nem volt elég időm ápolni az anyámat. Mindennap megvertek minket, de féltünk elmenni, mert tudtuk, hogy akkor anyámra a biztos halál vár. Aztán mégis elköltöztünk. Meg kellett tennünk. Néhány héttel azelőtt, hogy idejöttünk, kiderült, hogy a húgom beteg. Azóta keressük az orvost, aki meg tudná menteni őt.

Fogalmam sem volt, mit kellene válaszolnom. Minden tudásom cserbenhagyott. Erősen megszorítottam a gyereket és elbőgtem magam. Ekkor éreztem, hogy rezeg valami a zsebemben. Telefon. A fiú elengedett és halványan mosolyogva a szemembe nézett.

- Eredj haza. Már várnak – és azzal a lendülettel elindult vissza, a ház felé.

Kiléptem a kapun és fogadtam a hívást. Az apám volt.

- Három órája itthon kellene lenned – szólt bele köszönés nélkül. – Azt hittük, bajod esett.

- Ne haragudj, apa. Nincs semmi baj. Nincs, amíg itt vagy mellettem.

- Hízelegni akarsz? Máskor szólj, ha elmész valahová. Betegre aggódtuk magunkat miattad! Tél van, hideg, bármikor jöhet egy hóvihar, begyulladhat a petefészked… kislányom, te sírsz?

- Azt hiszem, láttam egy angyalt.