La Petite Cultural Vagabond tollából

danderfluff•  2018. április 30. 14:49

Gregory

/hommage à Grégory Lemarchal, le prince du chant, un ange providentiel et ma plus grande idole/


Mikor utoljára láttam őt, még a vidéki általános iskolába jártam. Végzős diákok voltunk, akiket leginkább a középiskolai felvételi foglalkoztatott, próbáltunk egymásra licitálva teljesíteni és kitörni a kisvárosi élet végeláthatatlan homályából. Apám mindig azt mondta, a nagy emberek az idő múlásával párhuzamosan érlelődnek, ezért aztán, ha el akarok érni valamit az életben, keményen meg kell dolgoznom a céljaimért. Anyámmal szorgalmas emberek voltak, akik már megették a kenyerük javát, és idejük túlnyomó részét azzal töltötték, hogy az évtizedek során megszerzett tapasztalataikat átadják a testvéremnek és nekem. Kicsi koromban megfogalmazódott bennem, hogy tovább akarom vinni a családom jó hírét bármi áron, így aztán a teljesítménykényszer szemellenzője szép lassan az arcomra ereszkedett, mígnem teljesen hozzászoktam a helyzethez – már nem tudtam nélküle élni.

Ilyen krízisben éreztem magam akkor is, amikor megjelent az intézetben. A fiú a harmadik elemibe járt. Tisztán emlékszem rá: izgága teremtés volt, vézna és beteges, a szemében viszont különös fény csillogott. A társas kapcsolatokra nem fordított különösebb energiát, mindig egyedül járt-kelt a folyosón, de már egyetlen mozdulatából tudni lehetett, hogy dübörög benne az élet. Szünetekben néha láttam, ahogy a bástya melletti fasor közelében gubbasztott a sarokban. A legjobb szórakozása az volt, hogy faágakkal térképeket karcolt a földbe, ha pedig meglátta, hogy egy bámészkodó alak a közelébe sompolyog, cipője orrával gyorsan elmaszatolta a jeleket és elfutott. Furcsa szokás, gondoltam, de valahol, legbelül mindvégig izgatta a fantáziám, miket rajzol. Állítólag tehetséges gyerek volt, bár a saját szememmel nem láttam egyetlen alkotását sem.

Abban az évben hamar beköszöntött a tél. Egyik napról a másikra sportcipő helyett bakancsot kellett húznom, és a kertben is napról napra csendesedett a jól ismert zsivaj. A máskor játékos, bohókás gyereksereg inkább az aulában gyülekezett, foguk vacogott, kezeik kipirultak a hidegtől. Éppen az uzsonna utáni sziesztámat töltöttem, mikor az egyik hűvös ujjacska hirtelen hozzáért a lapockámhoz, majd enyhe nyomást éreztem a vállamon. Ő volt az.

- Ne haragudj – szólt hozzám félszegen, tenyere lágyan terült el a puha anyagon. – Hallottam, hogy itt talállak. A segítségedet szeretném kérni.

Szóra nyitottam a számat, mire folytatta.

- Nagy eséllyel nemet fogsz mondani, csak arra kérlek, mielőtt meghozod a döntést, gyere velem.

Készségesen felálltam, mire a gyermek elmosolyodott és elém állt.

- Nem kell most. Ráérsz még. Mit szólnál a holnap délutánhoz? Mondjuk öt órakor, a főbejárat előtt.

Bólintottam, de már ott sem volt. Hangtalanul és fürgén tűnt el, mint a fény. Meg kellett törölnöm a szemem: vajon képzelődtem az imént? De nem, biztosan hallottam, ahogy hozzám beszélt. Korábban is gondolkodtam már azon, milyen hangja lehet: vicceskedő, cserfes, valószínűtlenül vékony tónusok jutottak az eszembe, ezzel szemben az övé a vártnál sokkal komolyabban, már-már felnőttesen csengett. Elhessegettem magamtól a buta gondolatot. Mik forognak a fejemben már megint? Megszólalt a csengő. Úgy döntöttem, hazamegyek.

*

Másnap iskola után a kapu előtt vártam rá. Egész éjszaka álmatlanul forgolódtam azon ötletelve, mit akarhat tőlem. Nem tudtam kiverni a fejemből azt a vizslató szempárt. Éreztem, ahogy a szemhéjam elnehezedik, majd egy pillanat alatt elsötétült minden. Az ő arca volt előttem, halovány, piros, és mintha a szemei is furcsán nedvesek lettek volna.

Felriadtam. Ott állt a jobb oldalamon, kis kezét felém nyújtva visszafogott mosolyra húzta a száját. Hogy én mekkora hülye vagyok!

- Majdnem elestél. Ne segítsek?

- Ne… nem kell. Köszönöm. Csak elgondolkodtam egy kicsit.

- Nem ilyennek képzeltem a hangodat.

Micsoda? Jóságos ég, ez nem lehet igaz! A tegnapi beszélgetés alatt mit csináltam? Nyilván bambultam, mint mindig, amikor ez a suhanc a közelemben van.

- Sajnos be vagyok rekedve – próbáltam menteni a menthetőt.

- Tessék – mondta, és elővett a zsebéből egy mentolos cukorkát. Hitetlenkedve néztem rá.

- Egyáltalán nem vészes a dolog. Na, mit szerettél volna mondani tegnap?

Szó nélkül elfordult és elindult az úton. Megráztam a fejem. Szándékosan viselkedik ilyen furcsán ez a gyerek? Lehet, hogy még nem sikerült beilleszkednie, de én soha nem éreztettem vele, hogy nem idevaló. Elhatároztam, hogy azért sem hagyom annyiban a dolgot. Én aztán nem fogok egy fennhéjázó kölyök után kullogni!

Nyakamba kaptam a lábam és utána iramodtam. Az apró alak egyre jobban távolodott tőlem. A körülöttem táncoló hatalmas hópelyhektől alig láttam, hova lépek. Megcsúszott a lábam és a földre estem. Kezdett sötétedni.

- Hé… ! – akartam jelezni, hogy várjon, de a nevét sem tudtam. Megráztam magam és felpattantam, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem rohanni. Éreztem, ahogy lábbelim versenykorcsolyaként száguld végig a betonon, de nem foglalkoztam a félelmeimmel. Túl izgatott voltam, és nem volt jó előérzetem.

A sarkon értem utol.

- Nem hallottad, hogy kiabáltam utánad?

Rám nézett. Szemében csodálkozást láttam, bűntudatnak nem volt semmi nyoma.

- A helyedben nem hordanék ilyen csúszós cipőt télen, a végén még hasra esel. Bár ha jól látom, ez már megtörtént. Máskor figyelj jobban.

Vissza szerettem volna vágni, de addigra már elővett egy kopott zsebkendőt. Egymásra pillantottunk. Néhány másodpercig hezitáltam, aztán óvatosan elvettem a kezéből és megtöröltem a nadrágomat. Ekkor vettem észre, hogy felhorzsolódott a tenyerem is.

- Nagyon fáj? – kérdezte.

- Ugyan. Katonadolog. Induljunk tovább, mielőtt beesteledik.

Most először végre szót fogadott nekem. Némán baktattunk tovább egymás mellett. Ahogy oldalra fordultam, láttam, milyen sietősen szedi mellettem rövid lábait. Szemeit a sapkája ellenzője eltakarta, mégis érzékeltem, ahogy riadt őzként pásztázta a tájat maga körül. Az épületek lassan elfogytak körülöttünk, és a közvilágítás is csak apró foltokban mutatkozott a téli csillagok között. Ez nem lehet igaz, gondoltam, most azonnal megállítom ezt a fiatalembert és kérdőre vonom, hova az Isten háta mögé akar vinni engem.

Ekkor váratlanul felemelte a kezét és megállt egy fakerítés előtt. Alig láttam az orromnál tovább, de a korhadt deszkák között egy lyukon át tisztán ki tudtam venni az előre vezető keskeny ösvényt. Megindultam, ám az egyik érdes fahasábban elakadt a kabátom, és amikor rántani próbáltam rajta, hirtelen átestem a válaszfal túlsó oldalára.

- Ne – hallottam a fiú hangját –, ne mozdulj!

Egy pillanat alatt ott termett mellettem és felsegített.

- Ne menj tovább. Kövess engem – utasított, gyakorlott léptekkel kikerülve az árkot, amibe majdnem belezuhantam.

Az udvar hátsó részén, az erdő közelében kis ház állt, küszöbén lámpafényként gyúlt fel egy csillogó szempár. Amint a bűz megütötte az orromat, ösztönösen hátrálni kezdtem. A kilincsért nyúltam, de a rozsdás fémdarab nagy erővel a földhöz csapódott. Bocsánatkérőn néztem a gyerekre, akinek arcán keserű mosoly bujkált. Mellém lépett, zsebéből egy zacskót vett elő. A szaftos húscafatok egymás után hullottak a földre. A kutya felállt, erőtlen testét a szag irányába rángatta, majd letelepedett a fűbe és falatozni kezdte a menzai ebéd maradékát. A fiú leguggolt és megsimogatta a fejét. Nem szóltam semmit.

A néma csendbe dörömbölés zaja hasított. Megfordulni sem volt időm, mielőtt a hátam mögött kivágódott a rozoga ajtó, csak úgy recsegtek a zsanérok. A kutyát simogató kéz megállt a levegőben, gazdája meglepetten talpra ugrott. A következő pillanatban már ott álltak előttem összeölelkezve: két kéz a fiú derekán, a másik kettő a lány aranyszínű hajában pihent. Néhány percig mozdulatlanok voltak, aztán vidám kacagást hallottam: útitársam arcon csókolta a testvérét. A két gyerekfej felemelkedett, két egyforma barna szempár meredt rám. Az egyik tulajdonosa közelebb lépett.

- Ő az a lány, akiről beszéltem. A főorvos úr lánya. Ne aggódj, nincs mitől félned.

A szőke teremtés lehajtott fejjel pukedlizett nekem. Kinyitottam a számat, de a fiú ismét megelőzött.

- Ideje bemennünk. Nem akarom, hogy megfagyj idekint. Árnyék, lábhoz!

Árnyék engedelmesen felkelt és követett minket a ház irányába. Egyesével beléptünk a sötét helyiségbe. Mikor már mindannyian belül voltunk, az úrfi becsukta mögöttünk az ajtót, belülről téglákat tolt a bejárat elé. Rendes házőrző módjára a kutya letelepedett a közeli sarokban. Fejét a padlóra fektette, majd lassan álomba szenderült. A holdfény egy piciny ablakon át éppen csak beszűrődött a szobába. A mellettem levő polcon matatást hallottam, azután kinyílt egy gyufásdoboz, pár szikrázást követően pedig egyszeriben égni kezdett egy öreg petróleumlámpa.

- Gyere, bemutatlak az anyámnak – mondta, én pedig ösztönösen lehajoltam, hogy levegyem a cipőm, mielőtt továbbmegyünk a belső szobába. Megfogta a kezem és intett, hogy erre nem lesz szükség.

Mindhárman elindultunk a ház belseje felé. A tompa fényben alig láttam, de néhány lépés után éreztem, hogy meg kell állnom. Valami keménybe ütköztem. Lehajoltam, hogy megnézzem közelebbről. Egy ágykeret volt.

Addigra már a két gyerekkel egy magasságba kerültem, így a lámpafénynél jól láttam, hogy valaki fekszik előttem. A szám elé kaptam a kezem. Az asszony lába gennyes volt, a jobb oldali térdtől lefelé le volt vágva, a balon tenyérnyi sebek virítottak. Szakadt hálóingén keresztül látszott, hogy a dereka be van kötve. Hüvelykujja befelé állt, kézfeje görcsösen ökölbe szorítva hevert a koszos lepedőn. Arca sovány volt, hamuszürke, fejét kócos hajkorona keretezte.

- Nem szép látvány, igaz, kedvesem? – nevetett keserűen. Egyikünk sem szólt többet.

A fiú felállt, egy kopott fazékban vizet hozott és a petróleumlángba tartotta. Sokáig ültünk így, ő néha bele-belenyúlt a folyadékba, majd egyszer csak elvette a lámpáról, előrehajolt és a kislánynak adta. Az aranyhajú az ágy alá bújt és kihúzott egy dobozkát. A dohszagú levegőben elért hozzám a jól ismert illat: kamilla. A csöpp kezek beáztatták a növényt a meleg vízbe, majd előkerült egy rongydarab, mely a főzetbe mártva a nő homlokához vándorolt. Arca megkönnyebbült, ráncai kisimultak. A leány énekelni kezdett. Megbabonázva hallgattam, olyan volt, akár egy erdei tündér. Nemsokára az asszony felemelte görcsbe rándult kezeit, mire a dalolás abbamaradt. A két arc találkozott, gyors csókot váltott egymással, aztán a szőke gyermek elillant és bevackolta magát a szemközti falnál.

- Hallom, orvos az apád – jött a hang az ágy felől.

- Igen, asszonyom. A legjobb a környéken. Mindent meg fog tenni azért, hogy kegyedet meggyógyítsa.

Bús kacaj töltötte be a levegőt, amit nem tudtam mire vélni. Ekkor egy kezet éreztem a karomon: húzott volna közelebb magához, de végül tehetetlenül visszabágyadt. Előrehajoltam. Jobb fülemet az arcához közel tartottam, de így is alig értettem, amit suttogott.

- Gyógyítsd meg a lányomat – kérte. Feje újra a párnára hanyatlott.

Nem értettem semmit. A fiú végig a lábamnál ült, komoly tekintettel nézte végig anyja küszködését. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrta, kézen fogott és kivezetett a viskóból.

- Szerencse, hogy itt van az apád. Nagyon nagy szerencse.

- Segíthetne az édesanyádnak – feleltem, mire megrázta a fejét.

- Az ő állapotát nem lehet visszafordítani. Az én apám is próbálta. Ő katonaorvos volt.

Megálltam.

- Hol van most az apád?

- Kisfiú voltam, mikor elküldték Irakba. Meglőtték a gépét. Lezuhant.

- Sajnálom – nyögtem. Nem árult el sokat az arckifejezése. – Hány éves a húgod?

- Hat.

- Nagyon szép lány – dicsértem meg. – Anyád nem volt teljesen magánál ma este. Azt mondta, meg kell gyógyítanom.

A fiú ismét megrázta a fejét.

- Nem neked kell, hanem az apádnak.

Egyre furcsábban éreztem magam. Mit akar ez jelenteni?

- Tudod, ez a ház nem a miénk. Néhány hete költöztünk ide, mikor anyám megtudta, apád milyen jól tud operálni. Nem volt hova mennünk. Korábban északon laktunk, a hegyekben, de mióta apám meghalt, sosem volt elég pénzünk. Alkalmi munkákból tartom el a családom, de ez nem elég.

Gondoltam, hogy a nő nem tud dolgozni, de azt reméltem, van néhány közeli rokon, aki segít nekik. Álmomban sem hittem volna, hogy ez a gyerek egyedül tartja el az egész családját.

- Anyámnak rendkívül rossz a szervezete, muszáj volt egy rendes helyet találnunk, mire beköszönt a tél. Bíztunk benne, hogy valaki megszán minket, és idővel ledolgozhatom a tartozást az illetőnek. Tévedtem.

Nagyot nyelt.

- Egyetlen lehetőségünk volt, hogy megmeneküljünk a hidegtől. Gonosz ember volt. Azt mondta, be tud fogadni, de ahhoz minden nap hajnaltól estig kell neki dolgoznom. És volt még egy feltétele. A húgomat akarta.

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Éreztem, hogy elerednek a könnyeim.

- Rengeteget szenvedtünk. A sok munka miatt nem volt elég időm ápolni az anyámat. Mindennap megvertek minket, de féltünk elmenni, mert tudtuk, hogy akkor anyámra a biztos halál vár. Aztán mégis elköltöztünk. Meg kellett tennünk. Néhány héttel azelőtt, hogy idejöttünk, kiderült, hogy a húgom beteg. Azóta keressük az orvost, aki meg tudná menteni őt.

Fogalmam sem volt, mit kellene válaszolnom. Minden tudásom cserbenhagyott. Erősen megszorítottam a gyereket és elbőgtem magam. Ekkor éreztem, hogy rezeg valami a zsebemben. Telefon. A fiú elengedett és halványan mosolyogva a szemembe nézett.

- Eredj haza. Már várnak – és azzal a lendülettel elindult vissza, a ház felé.

Kiléptem a kapun és fogadtam a hívást. Az apám volt.

- Három órája itthon kellene lenned – szólt bele köszönés nélkül. – Azt hittük, bajod esett.

- Ne haragudj, apa. Nincs semmi baj. Nincs, amíg itt vagy mellettem.

- Hízelegni akarsz? Máskor szólj, ha elmész valahová. Betegre aggódtuk magunkat miattad! Tél van, hideg, bármikor jöhet egy hóvihar, begyulladhat a petefészked… kislányom, te sírsz?

- Azt hiszem, láttam egy angyalt.

danderfluff•  2018. március 16. 11:15

Istenke aspektusai

A felkelő Nap egy kóbor sugara játszva végigcikázik az erdő katonás rendben sorakozó fái között. A langyos szellő lustán fújdogál, útját jobbra-balra nyújtózó fűszálak mutatják szerteszét. Harmattól nedvesen kókadozik a hóvirág; álmából felébredt röpke egy év után. Sárga ruhájában pompázik a gólyahír, s a cinke így kiált: nyitnikék! De még mennyire kék! Az égbolt kitisztul, kövér fellegei lágyan egymásba olvadnak, majd újra szétválnak, látni engedve a hazatérő költöző madarak csapatát.

- Füfti fecke, füfti fecke! – kacag a gyermek, miközben akkorát bukfencezik, hogy a bárányfelhő sarkának meg kell emelkednie, nehogy leessen.

- Nem lehet az füfti, legfeljebb fortinájn. Mindig páratlan számúak, mert a „v” alak élén ott a vezető, aki a többiek biztonságáért felel.

- Úgy fejel, ahogyan mi szoktunk az iszteniszkojában?

A papa a fejét rázza.

- Nem, fiam, úgy, ahogyan én meg édesanyád vigyázunk rád. Mellesleg, hol vagy te iskolás, ha már így bele akarsz a dolgokba „fejelni”?

- Buta madajak – pislog rosszallón a kölyök, figyelmen kívül hagyva a kérdést –, micoda osztobaszág, hogy egy figyejjen a többi fojti… aká’hányja! Ezéjt i sesszszejű neked, hogy cak egy gyejeked van. Pejsze, ezzel isz én jájtam josszul.

Az idősödő férfi próbálja figyelmen kívül hagyni a vádat. Megbabonázva nézi, ahogy gyermeke buksi feje ide-oda libben a hömpölygő habok között. A fiú gurgulázva nevet, és már úgy forgatja a nyelvét, mint egy kezdetleges Cicero, vagy legalábbis Cicuska. Apja tekintete ábrándosan a Nap felé siklik, az árnyék ívesen vetül egy jókora kőre. Az öreg összeráncolja szemöldökét. Ideje indulni.

 

 

- Mit képzelsz, magadról, fiatalúr, kivel beszélsz?! – a meggyötört kéz lomha mozdulatokkal masszírozza orrnyergét. Egyszer csak megáll, és egy asszony oldalához vándorol. A karcsú alak áll a konyhaasztal előtt, csípőre tett kézzel, vele szemben a két kamaszkarocska egymásba fonódva, hetykén, flegmán, mindenre elszántan.

- Nem kell elengedned. Nem szorulok a jóváhagyásodra. Nehogy azt hidd, gyerek vagyok még. Régen nem. Sok mindenről lemaradtál.

- Azt hiszed, te kis naiv, hogy én vagyok az oka?! Mintha nem apád zavart volna el a háztól, apád, akit te rajongásig imádsz. Meg tudott volna fojtani egy kanál vízben, de a lényeg, hogy a te lelkiismereted tiszta.

Tisztább már nem is lehetnék. Épp tegnap súroltam fényesre a szivárványos égboltot, ha nagyon érdekel. Egyedül miattad, azért, hogy mind a hét szín ragyogóan pompázzon, mire te hazajössz. De te nem értesz, anyám. Eltaszítottál. És mindennek az lesz a vége, hogy megint lelépek a haverokkal nektárt gurigatni. Ne legyenek illúzióid, a domboldalas hasonlat már a meséskönyvekben sem szerepel. Ugye, tudod, mi az a „nektár”? Nekrofil ártalom. Hiába nézel így rám, ez nem a hippikorszak, kismillió éve nem minősül lázadásnak, ha egy krapek fenékig érő hajat növeszt. Az már csak a hab az almaszájderen. Te nem emlékezhetsz, hogy hívogatott a gyümölcsök teltsége, mennyei zamata akkor régen… hiába keresem a megfelelő szót, nem találom. A lenti népek bizonyára azt mondanák, kerek, de ez humbug. Nem igaz. És még ők tartják magukat zseninek! Jutalmazzák egymást Nőbél-díjjal, meg minden más szeleburdi találmánnyal, holott az ÓMA, ami köztudottan szobahőmérsékleten köt, éppoly GÖMBÖLYŰ, mint az az égszínkék planéta, ahol a napjaikat tengetik… hogy is hívják? Föld, ha jól tudom.

- Miért is nem léptem közbe, amikor apád először elvitt az emberek közé?! Annyi káros benyomás ért ott téged. Megtapasztaltad az elmúlást, a természet halálát... aztán meg jöttek a madarak.

- A fecskék? Mi bajod velük?

- Azóta vagy ilyen öntörvényű és arcátlanul pimasz.

- Még hogy én, pimasz? Csak kifejtettem a véleményem. Tudod, a vélemény az, ami mindenkinek van, de senki nem kíváncsi a…

- Tudod, a szájder meg az, amit te nem iszol, mikor nem kapsz kimaradót a nem létező barátaiddal, mert én nem adok rá engedélyt.

- Tehát ennyi? Ez az utolsó szavad?

- Ahogy mondod. Ne nézz így rám! Inkább menj, nézd meg, felébredt-e már a húgod. Figyelj rám, ha hozzád beszélek! Csak tudnám, miért gyűlölsz ennyire.

- Hagyjuk. Ezzel is csak én jártam rosszul.

Mikor kilépek a lengőajtón, elém tárul a varázslatos nyári kert. Átgázolok a pázsiton, talpam alatt a fűszálak egymásba gabalyodva hajladoznak. A kabátomba nyúlok és kiemelem az üveget. Mielőtt erősen meghúzom, hátranézek a vállam fölött. Ennél már nem is lehetnék tisztább. Ennél már nem is lehetnék szabadabb.

 

 

Két nyugdíjas korú asszony ácsorog a padkán. Fejüket bágyadtan behúzzák az eresz alá a zuhogó esőben. Hirtelen megérkezik a madár. Csőre fakó, tolla viharvert, szíve viszont – bár ezt nem látja senki –, repes a boldogságtól, mikor vijjogó fiókái között földet ér. Búvóhelye évek óta minden veszély elől rejtve van.

- Látom, hogy a villásfarkút nézed. Ne is tagadd! Nem szégyen. A régi bérlőm is, szegényke, valósággal el volt tőlük ájulva. Pénzt keresni a lakbérre, azt nem. Mindig csak azok az őrjítő preparátumok… mi az, valami rosszat mondtam?

- Hallottam én is arról a csodabogárról, meg a kitömött madarairól, lehetett neki vagy fortinájn. Beteges gyönyörűséget látott bennük. Szakasztott Ferdinand Clegg volt a fiatalember. Illetve már nem is olyan fiatal.

- Néhány évig nálam húzta meg magát. Rongyos egy teremtés, én mondom, de az arca, akár egy angyalé. Ha jól emlékszem, akkoriban csapták ki az egyetemről, majd egy hónapra rá idegösszeroppanásban meghalt az anyja. Próbáltam könnyíteni a helyzetén, éreztetni vele, hogy van még jóság a Földön… csak, tudod, sokszor többe került a leves, ő meg maradt bús. Fogalmam sincs, mi történt vele azóta.

- Ez az ember, úgy képzelem, nem is a Földről való.

- A modorában legalábbis nem láttam semmi evilágit. Néhanapján meglátogatta a testvére, jól öltözött ifjú hölgy, vagy tizenévvel fiatalabb nála. Teljesen érthetetlen számomra, mit akarhatott ez a kicsike a biztos egzisztenciájával egy ilyen henye rokontól.

- Helyén volt a szíve.

- De a pénztárcája, az már kevésbé. Többször láttam a férfit, ahogy számolja a ragacsos papírpénzeket, de valahogy mindig el is tüntette őket, pedig vásárolni nem ment soha, otthon gubbasztott egész nap abban az egérlyukban. Sanda gyanúm, hogy a tetemekbe temette mind.

- És végül mi lett a híres gyűjtemény sorsa?

- Azon az éjszakán minden hamuvá vált. A védencem világgá futott, a lakásból pedig nem maradt semmi, csak füst és dohszagú fekete por.

 

 

A karácsonyi misének vége, a városban csend honol. Egymás után hunynak ki az ablakban a fények. A kandalló tövében dús arcszőrzetű öregúr. Jómagam. Egy percig sem bánom, hogy akkor régen eljöttem hazulról, és leszálltam a Földre. Igaz, a tempót sosem sikerült teljes mértékben felvennem, mégis rátaláltam önmagamra. Megszerettem a nádast a tavon, a susogó szellőt, a madárcsicsergést és a régi felhőket, amiket már más szemmel látok. Itt van az otthonom, és ezen semmi nem tud változtatni.  Még anyám temetése sem.

- Messiásom, ideje ágyba bújni.

Rettentő pogány szokás így hívni a… az embert (khm), főleg a bűnös embert, pláne egy szanatóriumban, és különösen azok után, hogy nyomatékosan megkértem az ápolókat, legalább az unokaöcsém jelenlétében ne tegyék.

- Bácsi, miért nevez úgy Téged a kisasszony, mint a Megváltót?

Ez a gyerek egy csoda, amit nem hagyhatok elveszni. Nem követhetem el ugyanazt a hibát, amit annak idején az apám. Nézem a két csillogó szemét, fülemben lágyan zsong földöntúli hangja: „Bácsi, Bácsi, hisz’ Te mondtad: egy fecske nem csinál nyarat!”. A nővérek felemelik sajgó testemet, óvatosan az ablak alatti ágyba fektetnek. Érzem, ahogy vénségem ráncai nevetőráncokká simulnak.

- Nem tudom, Drágaságom, de Te engem megváltottál. Felhőjáró becsületszavamra mondom.

danderfluff•  2018. március 15. 14:16

Otthonkeresők - Egy modern Tolsztoj tragédiája

Akárki lép be ebbe a sötét szobába, én mereven állom a tekintetét. Amit tettem, nem bánom, épp ezért nincs előttetek miért felelnem, még csak szégyellnem sem kell magam. Megérthettek, hisz férfiból vagytok ti is valamennyien, s mindnyájatok számára mást hordoz magában az eszményített asszonykép. Számomra is volt valaki, egy meggyötört Madonna, akinek a mosolyában naphosszat tudtam volna sütkérezni, csakhogy nem engedte. Szemében a gúny, jól tudom, soha nem felém irányult, nekem mégis mindannyiszor ökölbe szorultak a kezeim. Mert elhagyott engem, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá.
   Te, aki ott leskelődsz, az ajtónyílásban ténferegsz… igen, te! Hiába engednek téged hozzám, üres szavaid nem használnak egy fikarcnyit sem. Ne is próbáld rám fogni a történteket, hiszen miattad következett be mindez, egyedül te vagy az oka, hogy ilyen vérlázító fertőbe keveredtem. És ha most megkérdezed, miért halott, azt válaszolom majd…
   - … mert hozzád kegyesebb volt a sors – és fáradtan, elgyötörten lélegzem, mint a lassított felvétel, miközben imádkozom, hogy járjon le végre a látogatási idő.
   - Te is tudod – forszírozod tovább –, hogy segíteni jöttem. Nem akarnálak bántani. Soha.
   - Gondoltad volna ezt végig korábban! Számomra már nincs remény.
   És ekkor megjelenne egy halovány alak, valahol a cella túlsó felén. Meg kell dörzsölnöm a szemem, mert félek, káprázik. Az nem lehet, hogy…
   - Tűnj el innen – öklendezem rád sem nézve.
   - Ahogy akarod – sóhajtod ekkor. Árnyékoddal együtt eltűnik a ködös kísértet, akit látni véltem az előbb. A felügyelő fütyörészve bekukucskál a nyíláson, majd egy határozott mozdulattal eltolja a reteszt. A földre borulok és elerednek a könnyeim.

*

   Konrád valamikor megnyerő férfinak számított. Vállalkozása virágzott, annyit utazott, amennyit nem szégyellt, és minden kikötőben másik hölgyismerős várta. A fehérnép szíves kedvelőjeként valósággal falta a legényéletet, és szívesen eléldegél volna így halála napjáig. Így is ment ez hosszú évekig: epekedtek utána a nők, mígnem derült égből villámcsapás – valaki gyomorszájon vágta! Az elbűvölő, sugárzó teremtés, Hilda egy mexikói forgatagban próbált utat törni magának. A déli szépség (akinek kimondhatatlan nevét a férfi öntörvényűen átkeresztelte), teljesen rabul ejtette a szívét. A lánynak nem fájt a rabság, a hazája elhagyása, de még az sem, hogy a férfi tizenkét évvel idősebb volt nála. Dehogy! Amíg csillogó ékköveket kapott jutalmul a boldogságáért (vagy annak színleléséért), valódi hercegasszonynak érezte magát a világutazó mellett.
   Idő közben összeházasodtak, az első gyerek után jött a második. A férfi halmozta a pénzt, aminek nem kis részét cicomakedvelő asszonykájára költötte. Felesége a nyelvet is meglepően hamar elsajátította. Hilda élvezte a pompát és a hírnevet, ám egy idő után kezdett belefásulni mindebbe: korántsem úgy alakultak a dolgai, mint azt tervezte, így csalódnia kellett magában és a házasságában is. Lassan minden utcasarkon új hazát keresett, ellenben csak új házakra bukkant. Ha valamelyik elnyerte a tetszését, bekopogott. Mikor a tulajdonos ajtót nyitott, a fiatalasszony igyekezett bevetni csáberejét és bájoló csicsergéssel bekéretőzni a nappaliba. A lakók ilyenkor megrökönyödtek pimaszságán, rákiabáltak: dehogy engedlek be, még a végén meglopsz!, és becsapták az ajtót, hogy csak rengett belé az egész épület.
   A gyerekek lassan megnőttek és érkezett egy új házvezetőnő is. Az asszonynak egyre több lett a szabadideje, és egyre kevésbé tudott vele mit kezdeni. Megkeseredettsége a férjének is feltűnt, így az egyre többet kimaradozott otthonról, újra rászokott a vándoréletre. Néha hetekig, hónapokig nem tért haza. Egyszer két egész évig távol volt, amibe a feleség belebetegedett, egyik nap felébredt és összeesett, majd utána egy darabig fel sem bírt kelni a betegágyból. A házvezetőnő ápolta, amíg a férj haza nem érkezett. Konrád valósággal tombolt, mondván, milyen anya az ilyen, aki nem képes vigyázni a gyerekeire. Sokáig rá sem nézett a nőre. Amikor egyik üzlettársa telefonon felhívta, hogy lenne egy nagy biznisz, amit el kellene intézni, kapva kapott az alkalmon, és magával vitte idősebb fiát is. Hilda soha többé nem látta gyermekét, csak a táviratot olvasta, hogy meghalt trópusi betegségben, a férjére pedig ne számítson, mert nem jön haza többé. Mivel az elemi iskolát leszámítva soha nem tanult, nem tudta ellátni a családot. A birtokot elárverezték és a kisebbik fiúval hamarosan az utcára került.
   Élelem és ruha nélkül, vajmi kevés pénzzel, betegeskedve járták a falvakat, városokat, a puszta vidéket vagy ahova éppen keveredtek. A nő hiába vállalt alkalmi munkákat, még cselédszerephez is ritkán jutott, a gyereket pedig nem tudta senkire rábízni. Legelső dühe a polgármester rezidenciájához vezette. Gyermekét a kezében tartva vadul hajigálta kővel az épületet, de csak nem jött ki senki. Nem baj, gondolta, majd bemegyek én magam! A festői belső szerkezet üdítően hatott Hilda idegrendszerére, ő mégsem tudott elvonatkoztatni az ironikus helyzettől: nemrég ők is hasonló álomotthonban élték mindennapjaikat. A karosszék például kísértetiesen hasonlított arra a darabra, amit Konrád irodájába vásároltak. Az asszony ábrándozva leült és lehunyta szemeit, hogy kiélvezhesse a pillanatot. Arra eszmélt, hogy a szoba ablakát a hajnal első sugarai cirógatják. Kicsi fia édesdeden aludt karjaiban. A lakók nem érkeztek meg aznap este (később kiderült, elutaztak a hétvégére), így a turpisságra nem derült fény.
   Arra viszont tökéletes volt e szituáció, hogy egy elhagyott anyának mentőövként szolgáljon a nyomorból és a nélkülözésből. Attól a naptól kezdve, bárhol üresedett meg egy-egy napra valamely lakóépület, ő tudott róla. Kihallgatta, kifigyelte, szemfülesen bogarászta a hirdetéseket, majd amikor eljött az idő, ott termett és befészkelte magát Rolanddal. Bár sokak fülébe eljutottak a híresztelések, senki nem emelt vádat ellene, reggel ugyanis mindent rendbe rakott. Kitakarította az egész házat, a hűtőszekrény tartalmából pedig ínycsiklandó falatokat varázsolt az akaratlan vendéglátók asztalára. Látogatása a hanyag agglegények számára kész felüdülés volt. Ám Hilda rövidesen csalódott mindegyikükben, olyannyira, hogy már a házukba sem volt hajlandó betenni a lábát. Az utcán nyíltan hirdette feminizmusát, amiért jó pár hölgy rokonszenvezett vele. Ahogy nőtt hatásköre és önbizalma, a sajtóban is teret nyert történetével. Nemsokára valósággal ellepték az ajánlatok, tévések és neves cégek versengtek kegyeiért. Sikerült elég pénzt összeszednie egy hasonló fényűző házacskára, ami ideálisnak bizonyult, hogy felnevelje benne immár hétéves fiát.
   A gyermek agyába beleégett anyja eszményített képe, ahogy az foggal-körömmel harcolt, hogy biztosíthassa neki a kedvező lehetőségeket taníttatáshoz és szórakozáshoz. Ahogy a fiú nézte őt, rájött, milyen különleges az ő édesanyja – senkihez sem fogható. Aztán egy nap rájuk talált az apja és elrabolta magával a gyermeket. Tejben-vajban fürösztötte, babusgatta, becézgette, közben pedig egy másik nőt tartott nap mint nap a karjaiban. Roland - bár még csak kisfiú volt - megállapította, hogy ez az asszony se nem szebb, se nem jobb, se nem szeretnivalóbb az ő anyjánál. Míg az apjával volt, magániskolába járt, ott is érettségizett. Az egyetem kapujában találkozott egy fiatal szépséggel. Korábban is légypapírként vonzotta a lányokat, de életében először találkozott olyannal, aki őt is megfogta, aki bájos volt, kedves, és hajszálra olyan, mint az anyja. Egyedül miatta nem szökött meg a férfitól, azért maradt, hogy a lánnyal lehessen. A diplomaosztóig próbaidőn voltak, majd a fiú közölte apjával, hogy felnőtt, haza akar menni Hildához, hogy bemutassa neki menyasszonyát. A magára hagyott asszony majd’ kiugrott a bőréből, mikor meglátta a fiát. A gyerek nem győzött szabadkozni, anyja viszont egyedül azzal volt elfoglalva, hogy megszervezze Eliza születésnapi zsúrját.
   Ahogy Roland meglátta a nagy napon a lányt pipiskedni báli ruhájában, alig bírta türtőztetni magát. Csúnyán félreismerte: csak külsőleg hasonlított az anyjához, egyébként ugyanolyan volt ő is, mint bármelyik ostoba liba, akikkel az élet addig összehozta. Merengéséből apja zökkentette ki, aki megérkezett párjával, hogy gratuláljon Elizának. Mikor Konrád a fiához lépett, az nem tudta leplezni, milyen ingerült. Hiába próbált élettársával a fiú kedvére tenni, Roland ellökte apja kezét és kiviharzott a teremből. Menyasszonyával összeszólalkozott a folyosón. A lány nem értette, mi ez a hirtelen pálfordulás. A fiú heves vitába kezdett, de mivel egyikük sem engedett, végül pofon vágta a születésnapost, és közölte vele, hogy látni sem bírja. Megérkezett a torta. Ő idegesen futkosott a lakásban, míg a tetőre nem ért. Csak friss levegőt akart szívni. Aztán meghallotta a lépteket. Az anyja volt, aki mindent megtett érte, egy élet munkáját fektette belé. Megszorította a fémet a zsebében. Szembenézett Hildával, akinek arcára aprócska ráncok gyűltek. Hiszen csak a nevetőráncai… ugye? Tizenöt év hosszú idő.
   Az anya cinkosan a fiába karol, visszakíséri őt a szobába. Állja a vendégi pillantásokat. Tortaszelés, pezsgőbontás, forró gratulációk. Az ünnepelt felpattan az asztalra, mint valami idétlen Forma-1-es pilóta, öntözi szét az italt a padlóra. Az anyja munkája. Elkapja Konrád pillantását. A válla megrándul. Hirtelen az egész ház elsötétül. Áramkimaradás. Eliza megkéri, segítsék le az asztalról.
   Ekkor dördült el a fegyver.

*

Fölemelem a fejem.
   - Hát visszajöttél – rázkódom az idegtől keservesen.
   - Megbocsátok neked. Mert csak te vagy nekem a világon. Mert szeretlek.
   - Mi van a macáddal? – próbálok ironikusan célozni mostohaanyámra.
   - Szakítottam, fiam. Már csak te vagy nekem.
   - Elvárod, hogy hunyjak szemet a hosszú évek kínjai, a soha be nem gyógyuló sebek fölött?
   - Próbálom – ingatod a fejed, apám. Homályos tekintetem rád emelem, majd a címoldalra meredek, amin ott áll feketén-fehéren „Az örökifjú spanyol villatulajdonosnő tragikus halála”.
   - Te tényleg azt hitted, akár egy percig is, hogy Elizát lőttem le? – vigyorgok kényszeredetten. – Nem lett volna elég nagy fájdalom a lelkemnek, ami így romokban hever.
   - Komolyan azt hiszed, a pletykák igazak?
   Egy kecses alak tűnik fel az ajtóban. Ő az, pár évtizeddel fiatalabb kiadásban.
   - A saját fia kivétel lett volna? Hiszen gyilkost nevelt fel, a saját gyilkosát! Minden értelmes nő leszbikus.
   Tényleg nem egyszer találtam félreérthetetlen helyzetben az úgymond, khm… tanácsadónőivel. Gyerek voltam, de nem teljesen hülye.
   - Fogd be, Eliza – sóhajtom megadón.
   - Miért is? Én csak szórakoztam aznap este! Láttam a sötétben, ahogy rám szegezed a fegyvert.
   - Meggondoltam magam. Bizarr lelőni a menyasszonyom a kalandor apám pisztolyával.
  Eliza idegesen a táskájába túr, kiemelve belőle egy könyvet.
   - Tessék, te romlott lélek! Elhoztam neked a nők igazságát: A Kreutzer-szonátát.
   - A klasszikusok valósággal olvastatják magukat – sóhajtja az öreg hang –, de akkor inkább szakadjunk el az emancipációtól. Oedipus király.
   Ránézek elaggott, meggyötört arcodra, elmémben hirtelen világosság gyúl.
   - Igazad van, apám. Téged kellett volna lelőjelek aznap éjjel.

danderfluff•  2018. március 13. 22:28

Szenvedély és ellenerő

- Hát, kérem szépen, ez pszichológiai eset – sandított rám a kissé elaggott képű nőszemély, miközben az orrnyergét masszírozta. Persze, még véletlenül sem azért pszichológus, mert az ő feladata megoldani egy, az enyémhez hasonló problémát. Isten mentse és mossa meg kezeit. – Ekkora mértékű pszichés elváltozással régóta nem találkoztam, fiam.

- Tehát hozzám hasonlót még nem pipált. Remélem, hivatkozhatok Önre, mikor megpályázom jogos helyem a Rekordok Könyvében.

- Ez egyáltalán nem vicces, kisasszony. Mióta szórakoztatod magad ilyenekkel? – mutatott vádlón a dohányzóasztalra. Felvonta a szemöldökét, fáradt tekintetével engem vizslatott. Minél korábban szabadulok innen, annál jobb.

- Közel két éve. Előtte is előfordult néha, hogy zsigereltem magam, ami persze nem számít teljes krízisállapotnak. Nem fogyasztottam töményen, csak amolyan… belekóstoltam kategória volt.

- Nem muszáj bőbeszédűnek lenni. A lényeg az együttműködés.

- Ja, persze. A szándék a fontos – helyeseltem. Szegény boldogtalan, elveszett lélek, biztos nem tűri könnyen, hogy egy tizenéves így gúnyt űz belőle. De aki hülye, haljon meg.

- Érdekelne a történeted. Nem haltál bele?

- Hogy mi van? - kérdezem elképedve. Ez nem lát a szemétől? Mint mondtam, aki… az is marad.

- Nyugi. Vicceltem. Csak lemaradt a hogyhogy – vigyorodott el hamiskásan. Á, a kis humorherold. – Mindezek ellenére, ez azért mégsem normális. Tudod te, mekkora szerencse, hogy nem kaptál vérmérgezést? Illetve, Istenem, még nem is kaptuk meg a teljes elemzést…

- Ugyan már, kutya bajom – vágtam a szavába. – Azért konyítok valamicskét a szervezetem működéséhez. Vérfertőzést nem ilyenért kap az ember.

- Nem olyan ritka, hogy valaki hasonló zagyvasággal próbálkozzon.

Hékás, összezavarsz! Nem úgy volt, hogy egyedi esettel állsz szemben? Mi ez, ha nem beetetés?

- Igazán? Szuper! – felállok a székből. – Akkor megyek is, és csatlakozom a sorstársaimhoz.

Lemondóan néz utánam.

- Én veled nem tudok mit kezdeni. Mesélsz végre? Mert ha nem, kérem a következőt!

Végre nem lacafacázunk. Mindjárt más. Ha már így egyetértünk, kezdjünk el visszaemlékezni. Mehet is minden in medias res.

 

 

Guggolok a vécécsésze fölött. Nyilván a legkevésbé sem nyújtok kellemes látványt, de mégis… ki néz? Kit érdekel? Még egy harapás. Csak még egy… és még… még…

Most már aztán elég legyen! A józanságom körülbelül egy útszéli árokban hempergő függőével ér fel. És önmegtartóztatásból jeles. Nem bírom tovább. Felállok. Kopognak az ajtón. Ideje elpakolni.

-  Szabad lesz? – csicsergi az unokatesóm. – Vagy még egy fél órát ott akarsz tollászkodni?

Fél órája idebent vagyok? Hogy repül az idő.

- Egy pillanat. Tudsz annyit várni a kedvemért? – kérdezem cinikusan. Már úgyis felszámoltam az áldozataimat. Egy vámpír ügyességével. Csak belemélyesztem a fogam és… totálisan elszédülök. Forog velem a világ. Vagy ha az nem is, minimum az egyik térítő.

Nekiesek a vécének. De nem, ez nem lehet! Az ajtó után kapok. A zsanér szétnyílik. Reccsenést hallok. Az uncsitesóm arca lebeg előttem: kétségbeesés és döbbenet, a Napnál világosabban. Úristen, mit tettem? Mentőautók zaja… közelgő sziréna… az én hangtalan belső szirénám a tudatalattim bugyraiban…

 

 

- Kedvesem, elvesztetted az eszméleted!

Valóban? Jó kezdet.

- Pedig megígérted, hogy leállsz! – hallom Anya hangját. Lelkifurdalás áramlik minden csepp vérembe. Felemelném a fejem, de félúton megáll. Nahát, egy tükör van előttem. De kár belenézni, most már a külsőm is egy hajléktalanéhoz hasonlít.

- Nyugodjon meg, asszonyom – szól rá az ápolónő negédesen –, hiszen még csak gyerek.

- És azért már ki kell magát nyírnia?

- Hát persze, hogy nem – hangzik a félszeg válasz. Legszívesebben orrba vágnám, amiért itt marcangol minket a marhaságaival. Bár kinek is köszönhető az egész szerencsétlen szituáció? Kezeket fel! Nekem? De még mennyire! Még sosem hallottam ezt a szót az anyukám szájából.

- Kérek egy vérképet – csuklik el a hangja, majd könnybe lábadt szemmel kirohan a betegszobából.

Az ápolónő rám vigyorog. Egy hajszálpontosan harminckét foggal megáldott vadalma.

- Hogy is kezdődött ez az egész, kincsem?

Na hadd gondolkozzam!

 

 

- Igen, és még nekem egy csokis shake, az öcsémnek két gombóc eperfagyi, és… - ekkor rám nézett.

- Hagyd csak, Karlotta, nem vagyok éhes.

Egyből meg is kapom, hogy ez nem éhségre van. És hogy ne legyek olyan…

- Ne légy már olyan megkeseredett! – vigyorog, majd egy asztali tolltartó alakú dolgot lenget meg előttem. Vagy harminc kis pálcika zörög benne. – Még egy rolettit sem?

Nem, Karlotta, én azt nem eszem meg. Ne húzd ilyenekkel az agyam, mert így soha az életben nem szokom le!

A bejárat felé sandítok. A nagyhajú, tündérfülű srác még mindig ott áll. Azt hiszem, most jön be. Igen, kezet fog a haverokkal. Azzal a kétes kinézetűvel elég gyakran látom. A fenébe is, erre jön! Sőt, már le is ült a szomszéd asztalhoz. Vajon mit rendel? Egy sütit, vagy esetleg a kishúgának visz haza egy marcipán Micimackót? Ugyan, mon cheri, az nem neki való. Hadd szívja kinn az agyát, meg a bagót, és nyomja a sódert. Úgy ugrál ott, mint valami vízibolha. Kellesse magát a többi kis felszínes tyúknak. Azért van, akinek ez nem…

- Én is függő vagyok – vigyorgom. Már le is ültem mellé. Óriási.

- Valóban? – kérdezi. - Slukkos, partimacska, drogbáró kisasszony? – heccel tovább. Belehalok abba a mosolyba. De ez akkor sem talált. Nevetve rázom a fejem. Az arcát hirtelen, mintha millió apró tüske szúrná. A homloka elfelhősödik. Érzem, ahogy elkámpicsorodok.

-Szép. Az alakod. Tutin nézel ki, kár lenne tönkretenni magad. Vigyázz nagyon.

 

 

Hallom, ahogy megszólal a csengő, és már robogok is lefelé a lépcsőn. Ám amikor kinyitom az ajtót, elkerekedik a szemem.

- Te meg mit keresel itt? – szegezem a kérdést a rám meredő zöld tekintetnek. Kérlelve pislog rám.

- Te láttad, hogy nem én voltam, ugye? Tudod nekem az alibit biztosítani, igaz?

- Egyetlen szavadat sem értem – ráncolom a homlokom. – Honnan tudod a címem?

A pultra csúsztatja a tárcámat. Egyszer a fejemet hagyom el valahol.

- A helyi szervek meg a zsaruk rám gyanakszanak, hogy a nagybátyámmal… izé, elég nagy név itt mifelénk, ha érted, mire célzok.

- Alvilági berkekben? – szórakoztatom magam, de egyből elhallgatok, amint keserűen felszegi a fejét. A hideg kiráz, mikor feltűri az ingujját. A vénáján szúrásnyomokat látok.

- Ő szoktatott rá, még tizenkét éves koromban.

Erre nem tudok mit mondani.

- A nagybátyámat szombat délután kapták el a rendőrök. Azt állítja, én segítettem neki akkor az üzletben. Rémlik, te hol voltál akkor? – szuggerál keményen.

Érzem, ahogy a könny kicsordul a szememből.

- Ja. A főtéri cukrászdában. Veled beszélgettem.

- Köszönöm – sóhajtja. – Tehát megbízhatok benned?

Bólintok.

- Kösz. Én vérbeli gentleman vagyok. Mi a frász közöm lenne a kokainhoz?

 

 

- Úriember? Te? Minden állításodat meghazudtolod! A problémák elől nem lehet elmenekülni.

Mandulavágású szemeit összehúzva pásztázza a töltést.

- Mégis mit kéne csinálnom? A környék legmegbízhatóbb kopója üldöz! Árgus szemekkel vizslatják, mikor hibázom végre! Haza akarsz menni?

- Nincs értelme – felelem fáradtan. – Már nyakig benne vagyunk a lecsóban.

Felsegít a dombtetőre, majd keserűen elmosolyodik.

- Pofátlanul fiatal vagy. Mégis mire való a hányás meg az a sok szénhidrát, he? Ha én lennék a faterod, már rég felpofoztalak volna.

- Olyanom nincs.

- Sajnálom – sziszegi. A távolba mered, majd halálra váltan a földre lapul. Szuszog. - El kell tűnnöm innen. Ha most nem indulok, elkapnak.

Próbálnám maradásra bírni, de tudom, hogy fölösleges. Nem fogja sutba vágni a szabadságát az életéért. Belenyúl a köpenye zsebébe.

- Vedd el a pénzt. Ha nem fogadod el, sosem jutsz haza. És ne mondd, hogy nincs otthonod.

Ijesztő, ahogy belelát a fejembe. Esetlenül megölelem, majd lecsúszom a töltés aljára. Ő az ellenkező irányba megy. Én elindulok arra, ahonnan jöttem. Soha ne mondd, hogy nincs otthonod.

 

 

- És aztán mi történt? – az ápolónő valósággal issza a szavaimat.

- Hogy mi történt?! Az egyetlen ember, aki igazán megértett, halott. Maga meg hagyja békén az anyámat, és menjen a francba!

 

 

- Biztosan ezt akarod? – kérdezi a pszichomókus.

- Igen. Ez a helyes út. Pszichoterapeutához fogok járni. Így lesz a legjobb. Meg akarok gyógyulni.

És ehhez nekem a tündérsrác halálára volt szükségem. Aki hülye, komolyan haljon meg – és itt nem Őrá gondolok. Egyébként is, pár héttel később bebizonyosodott, hogy ártatlan volt. Az élet egy hazárdjátékokkal teli szívás.

- Nem utasíthatnak vissza. Csak azért, mert két éven át hagytam, hogy egy hamis eszménykép vezessen, és az orrom előtt halt meg az egyetlen igazi barátom, nem. Pontosan ezért nem.

A nő bólint. Összeszedi az asztalról a cuccomat, és egy laza mozdulattal bedobja a szemetesbe. Búcsúzóul rám mosolyog. Szerintem örül, hogy igyekszem.

 

 

Egészen kellemes hallgatni a madarak csicsergését. Főleg így, a füvön ülve, mezítláb. Úgy érzem, másra már nincs is szükségem. Éltet ez az energia.

Ha most ott ülnék vele, a töltésen vagy a hegygerincen, meggyónnám minden bűnömet, és egy szuszra ordítanám a szélbe: A FÜGGŐSÉG NEM TESZ FÜGGETLENNÉ! Ha egy életen át is kell rá várnod, hogy megértsd, már megérte.

Késő bánat, eb gondolat. Nem szóltam neki, amikor azt a fekete-fehér képet a cinkos vigyorával kicsempésztem a zsebéből.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom