lanyigeza blogja

Ez a cím lehet, hogy sokaknak kissé sértő,
Nagyon kérem, legyen most minden szülő megértő.
Amiről írni szeretnék, nem egyedülálló,
Ezért hát, véleményem szerint, a cím helytálló.

Megszokott a szülő, saját gyermekét dícséri,
Ha rosszat mondanak róla, azt magának kikéri.
Más gyermeke tehetségét ő észre sem veszi,
Ösztönösen, rendszerint többsége meg is teszi.

A feleségem már több éve, amatőr festő,
Nehogy már elfogult legyek, jó képeket fest ő.
Befejezett akkor éppen egy nagyon szép képet,
Várta, hogy barátnője, mond rá valami szépet.

Erre nagy bölcsen, annyit tudott mondani rája,
Mily szépen fest neki is, öt éves unokája.
Tudjuk, a történelem, megismétli önmagát,
Egy jó barátom nézte unokám egyik rajzát,

Az én lányom is kicsi korában még jól rajzolt,
Igen bölcs észrevétele csupán csak ennyi volt.
Egy másik barátomnak, megjegyzése logikus,
Ötéves fia, máris egy nagy matematikus.

Mindig éberen őrködik a kalácsok felett,
Ha a vendég elmegy, megmondja hány sütit evett.
A jóslat, végülis nem jött be, a gyerek hanyag,
Nem ment neki oly jól a matematika anyag.

Ha a megjósolt pálya, nem is oly jól sikerült,
Ez a történet az irodalomba került.
Mily érdekes, én is abba a hibába estem,
Firkálmányomat, már irodalomnak neveztem.

Örök magyar költök verseit olvastam eddig,
Így volt ez egy jó ideig, pontosabban keddig.
Ekkor kíváncsiságból, modern verset olvastam,
Amitől oly komolyan, össze is zavarodtam.

Mivel magam is szerettem volna verset írni,
Eldönteni sehogy sem tudtam, kinek kell hinni.
Mindezideig soha sem okozott az gondot,
Hogy valaki most verset, vagy éppen prózát mondott.

Megfigyeltem a régi nagy költők verseit,
Ők verseikben a véletlenre, nem bíztak semmit.
Minden versnen volt érdekes, érthető tartalma,
S a verssorokban azonos a szótagok száma.

Ezért is van a versnek bizonyos dallama,
Ezzel is kiegészül, a versírás fogalma.
A verssorok végei, kellemesen rímelnek,
Élvezetet nyújtva ezzel az emberi fülnek.

Verset olvasva, beáll agyunk a szótagszámra,
Rátalálva a végén, a rímekre magára.
Bizonyos szótag után, olvasó a rímre vár,
Teljesen jogosan hiszi azt, hogy neki az jár.

Használnak verseikben, kis és nagy betűket,
Sőt nem mellőzik sehol sem, az írásjeleket.
Nem tehetem, hogy erre jó példát ne hozzak fel,
Nagyon hiszem azt, hogy erre Arany megfelel.

"Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja, nagyokat döf rajta."
Megemlíthetnék még, számtalan nagy magyar költőt,
Kiknek  művei túlélnek nem egy emberöltőt.

E költők meggyőzően elhitették azt velem,
Hogy egy igazi örök vers, nem lehet másmilyen.
Az aki a felsorolt ismérveket fejrúgja,
Írása miért vers, a laikus honnan tudja.

Én magam is e laikusok közé tartozok,
Írni a fenti ismérveket tartva akarok.
Ez az írásom, valójában segélykiáltás,
Helyes-e vajon ez az egyéni meglátás?

Jó néven venném, ha hozzáértő kioktatna,
Végre én is megértsem, mi is a vers fogalma.
Arra a kérdésre is szeretnék választ kapni,
Kinek akarunk verseinkkel valamit adni?

Ha versírásom csak fiókom számára lenne,
Akkor is persze, igaz örömet lelnék benne.
Elismerés, az alkotás mozgató rugója,
Azt pedig csak az olvasóknak tömege adja.

Egy csodálatos mezőn álltam én,
Gyönyörű virágszőnyeg közepén.
Pompásan ölel a mező körül,
Ember és állat, mindenki örül.

Sötétlik egy erdő a távolban,
Érkezhet ide vándor, bárhonnan.
Úgy hív a sötét erdő rejtelme,
Kalandra vágyik emberi elme.

Közeledek a sötét erdőhöz,
Sejtelmes látványa, már lenyűgöz.
Az erdő széle még igen ritka,
Itt még nem sejlik rejtelmes titka.

Ahogy haladok beljebb és beljebb,
Riadt madarat látok legfeljebb.
Sűrűben nehezen lelni utat,
Rátalál, ki kitartóan kutat.

Rá is leltem én egy vadcsapásra,
Könnyebb lett az utam egycsapásra.
Nap alig sütött át a lombokon,
Féltem is, úgy egy kicsit, megvallom.

Eszembe jutott, fele sem tréfa,
Farkas is előfordulhat néha.
Piroska is találkozott vele,
Ez nem mese, tréfa csak a fele.

Nem kellett volna, kicsit se félni,
Itt egy tisztásra lehetett érni.
A tisztást átszelte egy kis patak,
Melyből gondfeledetten ittak vadak.

Nem akartam zörgetni az avart,
Hogy ne keltsek köztük semmi zavart.
Egy darabig e látványt élveztem,
Majd utamat hazafelé vettem.

Az erdő már ott zúgott mögöttem,
Az idő is elszállt már fölöttem.
Mikor a zajos városba értem,
Családom már aggódott értem.

Hetvenen túl, gyermekkori emlékeim megfogytak,
Ami pedig megmaradt, azok már igen kopottak.
Megpróbálok kopott emlékeim között turkálni,
Sikerül is magamat, valahogy gyermekként látni.

Visszahúzódó, szégyenlős falusi gyermek voltam,
Húsvétkor a lányokat, visszafogottan locsoltam.
Mindezzel szemben a nagyobbak, a szilaj legények,
Bizony locsolkodásban, nem voltak olyan szerények.

Kirángatták az udvarba, a kúthoz a lányokat,
Teli vödör hideg vízzel, tisztelték meg azokat.
A szivárvány minden színére festett tojásokat,
Neveztük mi hanyagul, röviden, piros tojásnak.

A felvilágosult falusi gyerekek jól tudják,
Hogy a Húsvéti piros tojást, nem a nyuszik tojják.
Dicsértük azt a szép hagyományú, Húsvéti szokást,
Hogy a locsolásért, választhatunk, egy piros tojást.

Szilaj legények pedig, fölöttébb örültek annak,
Hogy a locsolásért, jó kisüsti pálinkát kapnak.
Locsolni rendszerint, nem magányos farkasként mentünk,
A lányos házaknál, szép sorban, tiszteletet tettünk.

Megszolgált bérünket, mindig egy tarisznyába raktuk,
Megjegyeztük, hogy melyík tojást, melyík lánytók kaptuk,
Ez nagyon fontos, a jutalmak elosztásánál,
Hogy a tojást attól kapjuk, hogy ki kit szimpatizál.

A legények pedig, még egykét hét múlva is tudták,
Hogy melyík lányos  háznál, itták a legjobb pálinkát.
Ez hiteles, szín tiszta igazság, amit közöltem,
Azért úgy halkan megjegyzem, hogy én messziről jöttem.

Ha valaki, számomra sértően, kétségbe vonná,
Bevallom, hogy élő tanúm már sajnos nincs rá.
Azért fogadják el mindezt, mint egy hiteles való,
Merthamis mondásom oly ritka, mint a fehér holló.



LOCSOLÓVERS

Ki ne gyere a szabadba, mert megfáznál,
Inkább bemegyek, ha van szép lány a háznál.
Nem vagyok gonosz, útonálló, csavargó,
Vagyok jóravaló, lányokat locsoló.

Bizton állítom, hogy nem túl nagy a bérem,
Egy szép, festett piros tojással beérem.
Áldást hozok a nagy tiszteletű házra,
Szerencsét hintek, minden egyes szép lányra.

 

Tehéncsorda tarkítja, a szép zöld mezőt,
E szép látvány várja, az ideérkezőt.
Megtörténik, hogy a nagyváros zajából,
Az ember menekül, kikelve magából.

A nagyváros elviselhetetlen zaja,
Sok idegrendszeri zavar, legfőbb baja.
Ha a nagyváros már idegeinkre megy,
Érintetlen természet ölelése kegy.

Éppen egy ilyen felzaklatott alkalomból,
Egy csodás szép mezőn, szálltam ki kocsimból.
Itt megláttam a legelő tehéncsordát,
Elfeledtem a nagyváros minden gondját.

Tehenek nyugtatóan, szépen legeltek,
Néha egy-egy bőgés verte fel a csendet.
Érdekes, nem volt egyáltalán zavaró,
Míg szájukban harsogott a fűtakaró.

Egy lombos fa árnyékából néztem őket,
A csendet, gondtalanságot élvezőket.
Csordás Nap elől, kalapja alá bújva,
Csendesen figyelte, hogy legel a csorda.

A tehenek többsége, higgadtan legelt,
Aki kivált, néhány puli visszaterelt.
Néztem őket csendesen, mélázva délig,
Így a munkámról, megfeledkezve félig.

A csordásnak, pulikhoz intézett szava,
A csordát elkezdte terelni máshova.
A pulik nagyon jól értették dolgukat,
Csorda megszállta az itatóvályúkat.

Tűző napon jólesett a hűsítő víz,
Csorda körül, terelő puli, volt vagy tíz.
Magam is eközben, igen megszomjaztam,
Várt a sok munka is, a zajos városban.

Barátok észrevették, jókedvű vagyok,
Közöltem velük, hogy sétáltam egy nagyot.
Amerre jártam, egy egész más világ volt,
Ott a természetnek, meghitt csendje tarolt.

Munkám valahogy, vidámabban csináltam,
Hogy dalra ne fakadjak, arra vigyáztam.
Otthon a lakásomba, vidáman léptem,
 Egy szép terített asztal várt rám készen.