lakatos blogja

Elringatlak, csitítgatlak,
Ne sírj kis Baba!
Apu majd cukrot hoz néked,
Bár későn jön haza. 

Ha hangosan ordítozik
Ne félj kis Baba!
Csak az ital teszi nála,
Amúgy jó apa. 

A kocsmából persze nem lehet
Csak „úgy” hazajönni,
Megszólnák a barátai,
S mit is tudna tenni? 

Haza fog találni megint
Mint a vak ló,
S a nadrágja zsebében
Biztos marad apró. 

Amit tegnap kiszedtem,
S eldugtam jó helyre,
A maival tán elég lesz,
Félliternyi tejre. 

Ma még semmit nem ettél,
Tegnap egy keveset,
De holnap Kánaán lesz!
Tejjel folyó! – Neked! 

Na! De miért nem mozdul meg
Két piciny kis szemed?
Sírj már végre Drágám!
Emeld meg kis kezed! 

Holnap minden jó lesz,
Csak mozdulj meg végre,
S ne nézz oly’ meredten
Fel a magas égre! 

Ringatlak és csókolgatlak,
Sírj már kis Baba!
Apu majd cukrot hoz néked,
Jön is már haza! 

Kiabál és ordítozik,
S Te nem élsz kis Baba!
Engem is meg fog majd ölni,
Mert Ő jó apa!

Müller Sanyi népszerű ember volt a barátai körében, és a munkahelyén is. Szőke, kék szemű, kisportolt izmos ember, a húszas évei közepén. Társaságban körülrajongták a nők, de az utcán is megfordultak utána. Büszke tartása, határozott, szép kiejtése tiszteletet parancsolt. Igazi magyar embernek tartotta magát, bár, az ősei között biztosan volt valami más is, erről a neve árulkodott. Ő azonban, amikor erről érdeklődtek, büszkén hangoztatta, hogy az ősei között nem volt nemzet-idegen. Oszlopos tagja volt a „Becsület Őrei Gárdának”, amely azzal a nemes szándékkal alakult, hogy megrendszabályozza a cigányságot, és letörje a szarvát a zsidóságnak. Minden rendezvényükön részt vett, és nézeteit mindenütt, minden alkalommal, minden körülmények között teljes hangerővel hangoztatta. Nagy meggyőző ereje sok szimpatizánst szerzett annak a pártnak, amelyik életre hívta a Gárdát. Szülei, rokonai ugyanazokat a nézeteket vallották, ezért Sanyiért kiálltak mindenhol, talán életüket is feláldozták volna érte.

Egy őszi reggelen Müller Sanyi arra ébredt, hogy nagyon éhes. Előző este egy baráti összejövetelen volt, ahol rettenetesen sokat evett, és persze ivott is. Ilyenkor másnap egyáltalán nem éhes, sőt a kajától is undorodik. Megtapogatta a hasát, ami szokatlanul lapos volt. Felugrott ágyából és a fürdőszobába szaladt. Mikor belenézett a tükörbe, a megdöbbenéstől lebénult… Egy másik ember nézett vissza rá a tükörből. Nem is ember. Egy cigány. Egy koszos Cigány! Szőke haja fekete lett és loncsos. Szép fehér bőre olyanná változott, mintha barna cipőkrémmel kenték volna be. „Cipőkrém… Aha!” Kissé megnyugodott, és elmosolyodott. Levette pizsamáját és beállt a zuhany alá. Ekkor vette észre, hogy nem csak az arca, hanem az egész teste barna. Ezek a srácok! De, hogy a fenébe jöttek be, és hogy tudták úgy bekenni tetőtől talpig, hogy nem vette észre? Húú! Biztosan nagyon sokat ihatott, nagyon részeg lehetett. Pedig amikor hazajött és lefeküdt, nem is érezte magát annyira ittasnak. Na mindegy, majd kideríti, és megkapják a magukét a srácok. Ilyen durva tréfát űzni a barátjukkal! Rengeteg sampont nyomott a hajára, és teljes erőből dörzsölte. Bőrét is erőből súrolta, de a barnaság nem akart megszűnni. „Mi a franccal kenhettek be?” Ki jött a zuhany alól, és a hosszú tükör elé állt. Letörölte egy törülközővel, hogy jobban lássa magát. Kiverte a verejték, amikor meglátta, hogy izmos teste helyett egy vékony, barna test áll előtte, aminek kilátszanak a bordái. Arcát is megnézte jobban. A vonásai is megváltoztak. Vastagabbak lettek az ajkai, szélesebb lett a homloka, kissé horgasabb az orra.

– Ázt á büdös ányját! Hát mi á fránc történt vëlëm? – Megijedt. Először azt hitte rosszul hall, aztán megismételte a mondatot. Ugyanúgy hangzott. Megpróbálta az ő szép kiejtésével elmondani, de sehogy sem sikerült. Izzadni kezdett, elfogta a szédülés, majd eszméletlenül terült el a fürdőszoba közepén.

Ismét éjszaka volt, amikor magához tért. Fázott. Eleinte nem tudta hogyan került a fürdőszoba padlójára, de emlékezett egy furcsa álomra, amely inkább lázálomnak tűnt. Felült, szemével a fürdőköpenyét kereste, de pillantása a tükrön állt meg. „Hát nem álom volt mégsem! Mégiscsak cigány vagyok!” Elfordult, úgy vette magára a fürdőköpenyt. Olyan keserűség kerítette hatalmába, hogy azon gondolkodott mivel ölje meg magát. Mert így élni… Bevonszolta magát a szobába és felöltözött. Minden ruhadarab nagy volt rá, de már nem érdekelte. „Ez nem lehet igaz...! Ez csak egy lidérces álom lehet, vagy valaki szórakozik velem!” Párszor megcsípte magát, de mindig éles fájdalmat érzett. „Atya Úristen! Ha így maradok, hogyan lesz tovább?” Kilépett az utcára. Maga sem tudta merre akar menni, csak elindult. Elfoglalták gondolatai, a düh és kétségbeesés teljesen úrrá lett rajta. Ki bünteti ezzel, és miért? Ha zsidóvá változott volna azt le tudná tagadni, de a cigányság, az nagyon látszik. Miért pont egy büdös cigány bőrébe bújtatta az a valaki, aki ezt tette vele? Világ életében becsületesen élt. Hogy gyűlölte a cigányokat és a zsidókat? „Na és! Mi szeretni való van rajtuk? A zsidók elszívják előlünk még a levegőt is. Minden az övéké! Milliárdos vagyonokat gyűjtöttek, és még a politikát is uralják. Olyan kiépített rendszerük van, hogy a becsületes magyar ember meg sem tud mozdulni a gazdaságban. Nekik köszönhető a nagy munkanélküliség, és a mérhetetlen drágaság, mert ők még gazdagabbak akarnak lenni. A becsületes keresztény emberek meg munkanélküli segélyen tengődnek. És a rohadt cigányok? Ők nem is akarnak dolgozni. Azt várják, hogy az állam tartsa el őket. Amit mi becsületes adófizető állampolgárok befizetünk az államnak, azt szétosztják ezek közt a munkakerülők között. Úgy szaporodnak, mint a nyulak, aztán segélyért könyörögnek, arra hivatkozva, hogy nagy a család. Dolgozni persze nem akarnak, azt mondják nincs munkalehetőség, meg hogy őket diszkriminálják, nem veszik fel őket dolgozni. Persze, hogy nem veszik fel, ha van becsületes magyar munkaerő is. De ők nem is keresik a munkát. Ráadásul lopnak, rabolnak, csalnak, hazudnak. A bíróságon azzal védekeznek, hogy éheznek a gyerekeik. Hát minek csináltak annyit? Az agresszió meg benne van a vérükben. Ha valaki lecigányozza őket, rögtön verekednek, kést rántanak. Miért, talán nem cigányok?” Valahol itt tartott az eszmefuttatásában, amikor éles fájdalom hasított a szemöldökébe, majd egy csörrenést és hangos hahotázást hallott. Valaki megdobta egy sörösdobozzal. Felnézett, majd megtörölte szemöldökét, ami vérzett.

– Ëjnyë fiúk! Vigyázhátnátok egy kicsit jobbán! – szólt a vele szemben felsorakozó fiatal, hahotázó suhancokra.

– Mi van kokerókám? Nem tetszik valami! – szólt valaki közülük.

– Nëkëm semmi bajom nincs vëlëtëk fiúk! – mondta, amire hangos röhögés volt a válasz. Az egyik vállasabb suhanc odament hozzá, és a ruháját fogdosta, ami ugyan lógott rajta, de márkás volt.

– Hát ezt meg hol loptad cigruskám?

– Nëm loptám, ëz á sájátom, és sëmmi közöd hozzá honnán ván!

– Nézd má’ a büdös cigány anyját! Még neki áll feljebb. Suvassz már le neki egy jó nagyot! – Ezt egy alacsony vörös hajú srác kiabálta. Sanyi arra gondolt, hogy ha az egész ember pofonból állna, akkor sem tudna egy rendeset adni, mégis neki van a legnagyobb szája. A vállas viszont tudott pofont adni. Méghozzá akkorát, hogy Sanyi elterült az aszfalton. Mikor fel akart állni, már ott volt a kis vörös, aki bele rúgott a gyomrába. Segítségért akart kiabálni, de a következő rúgás a torkát érte. Hasra feküdt, kezével megpróbálta a fejét védeni, ám ekkor oldalára, combjára záporoztak a rúgások. Egy pillanatra talán az eszméletét is elvesztette, de rögtön vissza is nyerte. Egyszerre abbamaradt a rugdosás.

– Itt vannak a zsernyákok. Futás! – Hangos trappolást hallott, de nem merte felemelni a fejét. Egy kocsi állt meg mellette, mindkét ajtaja csapódott. Két ember lépteit hallotta.

– Fel tud kelni fiatalember? – szólította meg az egyik.

– Már megint az a banda lehetett, akik a múltkor is itt balhéztak. – mondta a másik.

– Segítsek felállni? – Sanyi az oldalára fordult és rájuk nézett. Mikor látta, hogy rendőrök, hálálkodni akart, de a fájdalomtól nem jött ki hang a torkán. A rendőrök arcán csalódás látszott.

– Keljen fel és menjen haza! Máskor pedig ne igyon annyit! – Sanyi mondani akarta, hogy ő egyáltalán nem ivott, de nem tudott megszólalni. Felült, mutogatta a gyomrát és a torkát.

– Menjen haza! Mindig azt mondják, hogy nem tudják eltartani a családot. Persze, hogy nem, amikor leengedi a pénzt a torkán, jól berúgik, aztán kötözködik a fiatalokkal. Ha meg kap két pofont, akkor csodálkozik. – a két rendőr elindult a kocsi felé. Sanyi kiabálni akart utánuk, de csak furcsa sikításszerű hang jött elő a torkából. Az egyik rendőr megfordult.

– Mondtam cigány, hogy menj haza, vagy beviszlek és letartóztatlak rendbontásért és garázdaságért! – Mindkét rendőr beült a kocsiba és elhajtottak. 

Minden porcikája fájt. Valahogy bekúszott a falhoz és ott állt fel. Nagy nehezen tudott elindulni. Nemcsak a teste fájt. Most lelkére olyan ütéseket kapott, amilyenekkel eddigi életében nem találkozott. Miért verték meg ezek a suhancok? A rendőrök miért nem vettek fel jegyzőkönyvet? Miért nem vitték orvoshoz? A túloldalon kisebb társaság vihogott. Nem figyelt rájuk, pedig a társaságnak éppen ő volt a témája.

– Hé Kolompár! Mosdjál meg hypoban, aztán változtasd a nevedet Kolompérra. Akkor csista mágyár leszel! – a bemondás után a lányok a lábukat emelgették, mert a nagy nevetéstől majdnem beengedték a vizet. „Milyen aranyos emberek!” Mondta magában Sanyi. „Nem is ismernek, mégis nevet adtak nekem, meg tanácsot. De hát ez a legkönnyebb. Kigúnyolni a másikat.” Ha nem változott volna cigánnyá, most előre köszöntek volna neki. Ki tudja meddig tart ez az átok, vagy elmúlik-e egyáltalán. Ha nem múlik el, így kell leélni egy életet? Ez a kérdés zúgott az agyában. Mi van, ha minden így marad? Lesz még egyáltalán rendes, normális ember? Normális ember! De hiszen ő normális ember, csak cigány teste van. Ugyan miért játszik így vele a sors? És ki segíthetne rajta? Talán a szülei? Azt mondják, van egy szülői érzés, amely ezer közül is felismeri saját gyermekét, bárhogy is el legyen torzulva az arca. Meg kéne próbálni, hátha az anyai érzés győzedelmeskedik, és a cigány testben észreveszi saját fiát. Sanyi elindult a szülői ház felé. Nagyon fájt a gégéje, és alig bírta emelni a lábait, de egy kis bizakodás töltötte el. Valami kicsi csak maradt önmagából ahhoz, hogy a szülei felismerjék. Megnézte az óráját, 10 óra elmúlt. Az anyja még biztosan kinn van a konyhában, elmosogatja az edényeket. Soha nem hagyott mosatlan edényt másnapra. Az apja a tv előtt szunyókál, egy pohár vörösborral a keze ügyében. Két becsületes, munkában megöregedett ember, akik még mindig dolgoznak, és a fiukat is segítik. Befordult az ismerős utcába, ahol gyermekkorát, iskolás éveit töltötte. Mennyire örült, amikor a szülei házat vettek neki, hogy önálló életet élhessen. Titokban azonban mindig visszavágyott a szülői házba. A kerítések mögött a kutyák megugatták, ahogy elhaladt. Talán majd Néró, felismeri. Így hívták szülei kutyáját, amit még neki vettek 10-12 éves korában. Öreg kutya, de nagyon hűséges, és rettenetesen jó házőrző. Ahogy oda ért a házhoz, Néró farkát csóválva szaladt a rácsos kerítéshez, és apró nyüszítésekkel kérte, hogy simogassa meg. Míg simogatta a kerítésen keresztül arra gondolt, hogy ez már jó jel, ha a kutya felismeri. Szíve a torkában dobogott. Megnyomta a csengőt...

– Azonnal megyek! – hallotta az édes hangot a házból. Néhány perc múlva meggyulladt a külső villany, és édesanyja kilépett a teraszra.

– Kit tetszik keresni? – kérdezte furcsa hangon.

– Lëhët, hogy kissé furcsán nézëk ki, és lëhët, hogy hihetetlen ámit mondok, de én a te fiad vágyok, á Sanyi. – mondta halk hangon.

– Elnézést, mit motyog maga itt össze? Azt mondja, hogy maga az én fiam? Ne szórakozzon velem!

– Hidd már ël, hogy én á të fiad vagyok! Nézd mëg, még á kutya is fëlismërt! – mutatott a még mindig farkát csóváló kutyára. 

– Sándor! – kiabált anyja befelé a házba – Gyere ki azonnal! Itt van egy cigány, és azt állítja magáról, hogy ő az én fiam, a Sanyi. – Néhány pillanat múlva, kissé álmos szemmel megjelent az ajtóban az apa.

– Mi van? Hol van Sanyi? – kérdezte az idősebb Müller. Mikor rá nézett a kapu előtt állóra, elborult az arca.

– Mi a fenét akarsz itt éjszakának idején te rohadék? Tűnj el sürgősen vagy hívom a rendőröket!

– De hát értsétëk már mëg, hogy én a ti fiátok vágyok, csák átváltoztám. – próbált a lelkükre beszélni.

– Hallod ezt anya? Átváltozott. Most veszem észre, hogy az a ruha meg a Sanyié! Mit csináltál a fiammal? Kiraboltad? Megölted? Anya! Hozd ki a vadászpuskámat, meg hozzál töltényt is. – adta ki a parancsot az édesapja. Anyja azonnal bement a házba, apja a kaput nyitotta ki.

– Néró! Kapd el a rohadt cigányt! – próbálta uszítani a kutyát. Néró viszont előbb össze-vissza ugrált, nem tudta kit kell elkapni, majd odament Sanyihoz, és nyaldosni kezdte a kezét. Az apa meghökkent. Ilyen még soha nem fordult elő a kutyával.

– Itt a puska meg a töltény! – szaladt ki a házból lihegve az édesanya. Sanyi jobbnak látta, ha sürgősen eltűnik. Bár mindene fájt, futásnak eredt. Néhány lépéssel az utcasarok előtt hatalmas durranást hallott, érezte a golyó szelét. A lövésre kijöttek a házakból, úgyhogy muszáj volt a futásán gyorsítani, mert üldözni kezdték. Az üldözőkben felismerte gárdabeli barátait is. Végigszaladt a mellékutcán, üldözőit a sarkában érezte, pedig jó messze elhagyta őket. Világ életében sportolt, de soha nem gondolta volna, hogy ilyen gyorsan tud futni. Az utca végén kis bozótost vett észre, oda behúzódott. Látta az üldözőit, akik legalább harmincan voltak. Messziről autószirénát is hallott. Pár másodperc pihenő után elindult a bozótos belseje felé.

     Itt már lassabban ment, mert a fáktól és bokroktól nem tudott futni. Ismét érezni kezdte a fájdalmat, amiről a futás ideje alatt teljesen megfeledkezett. Hát ennyit a szülői megérzésekről! Akiknek a születését, felneveltetését köszönheti, most majdnem megölték. Elgondolkodott, hogy talán beszélni kellett volna olyan dolgokról, amit csak ők tudnak. Kisgyermekkori történetek, intim részletek a család életéből. Csakhogy anyja is, apja is már eleve indulattal kezelték, szinte alig tudott mondani valamit. Vajon ha felhozott volna valamit a család intim dolgaiból, elhitték volna, hogy az ő fiuk? Kezdett kételkedni. Eszébe jutott egy középiskolás irodalomóra. Franz Kafka: Az átváltozás… Kiért a bozótos végére. Hallotta az üldözők kiabálását, és a rendőrautó szirénázását. Lábai alatt aszfaltot érzett, ismét futni kezdett. Távolban kicsiny házak fényeit látta, arra felé vette útját. Ahogy közelebb ért, egyre jobban felismerte. Ez a cigánytelep. Többször járt már itt. Legutóbb kb. 2 hete volt itt felvonulásuk. Amolyan engedély nélküli tüntetés, amit ők erődemonstrációnak neveztek. Baseballütőkkel, formaruhában végigvonultak csendben a cigánytelepen. Értésükre adva az itt lakóknak, hogy ne nagyon ugráljanak, mert bármilyen kis, a magyarságnak nemtetsző dolgot, könnyedén meg tudnak torolni. Vissza akart fordulni, de az üldözők miatt nem lehetett. Aztán eszébe jutott, hogy nem a cigányoktól kell félnie, hiszen most ő az. Egy cigányt üldöznek a szülei, barátai és a rendőrök. Ahogy beért a cigánytelep kis utcájába, a telepi kutyák megtámadták. Szembefordult velük, úgy próbált rúgásokkal védekezni. Ekkor valaki hátulról megragadta, és berántotta a ház kapuján.

– Gyërë testvérëm, ëlbújtátlák. Hállottuk á lövést mëg á kiábálást, csák nëm tudtuk kit üldöznek. Hájtsd lë á fëjëd, mërt álácsony ëz a fészër. – hallotta egy cigány ember hangját, mert olyan sötét volt a fészerben, hogy nem látott semmit. A cigány otthagyta. Leült valami fatuskóra, és hallgatózott. Egy-két percre elcsendesült odakinn minden, majd rettenetes ugatásba kezdtek a kutyák. Egy rendőrautó szirénázva állt meg, talán éppen az előtt a ház előtt, ahol Sanyi bújt meg. Nem sokára ott voltak az üldözők is. Sanyi szinte valamennyit felismerte a hangjáról. Szófoszlányokat hallott: kirabolták… megölték… rohadt cigány gyilkosok… Hallotta a rendőrök nyugalomra intő szavait, és a cigányok tiltakozásait, amiért megint zaklatják őket éjszaka. „Hát máskor is szokták zaklatni őket? És mi ez a többes szám? Hiszen csak én voltam egyedül.” Már nem volt tisztában önmagával. Valami furcsa sértettséget érzett, megbántódást és haragot. Tegnap még evett, ivott velük, teljes meggyőződéssel beszélt arról, miért kell kordában tartani a cigányságot. Félelemben kell élniük, mert ha nem tartanak semmitől, ez az alantas faj, rettegésben fogja tartani a lakosságot. Ma őt üldözik, ő az alantas faj. Érezte, hogy valami nincs rendben az eddigi életével, meggyőződésével. Odakint hol halkabban, hol hangosabban hallotta a zsivajt. Cigányasszonyok kiabáltak, gyerekek sírtak, cigány férfiak bírósággal fenyegetőztek. A zsivaj közelebb jött. Néhány férfi hangját hallotta, köztük az apjáét. Azt a házat kutatták át, amelyiknek a fészerében ő lapult. A házból sírás, jajveszékelés, kiabálás hallatszott, az udvaron néhány ember lépteit hallotta.

– Ebben a fészerben mi van Gyurkó? – kérdezte egy hang.

– Ëz tëlë ván tűzifávál. Kinyissám Zászlós úr? Mëgnézi? – kérdezte Gyurkó, akinek hangjában azt a cigányt vélte felismerni, aki elbújtatta. „Csak nem akar most meg kiadni?” Sanyinak egy zabszem sem fért volna el azon a bizonyos helyen.

– Nem kell Gyurkó! Nem vagyok kíváncsi a fádra. – felelte a zászlós, és elmentek a fészer mellől. Sanyi sírva fakadt. Ennyire még soha életében nem félt. Talán fél óráig is szipogott, mikor kinyílt a fészer ajtaja, és egy hang szólította.

– Gyërë ki testvérëm! Ëlmëntek á zsingálók[1] mëg á gádzsók[2]. – Gyurkó hangja volt. Kibújt és elindult a kicsike ház felé. A telepen már csend volt.

– Zsanesz románesz? [3]– kérdezte Gyurkó, ahogy tessékelte befelé a házba. Sanyi intett a fejével, hogy nem érti, amit mond. A kicsi ház előtérből, konyhából és szobából állt. A szobában Gyurkón kívül még egy férfi volt, a gyerekek és a nők az ágyakban feküdtek, nyakig betakarózva. Csak egy kis éjjeli lámpa égett, de Sanyi észre vette, hogy a férfi, aki már a szobában volt, nem olyan barna, mint a többiek. Mosolyogva nyújtotta a kezét Sanyi felé.

– Ülj le ide mellém! Mit csináltál testvérem, hogy így megkergettek a gádzsók? – kérdezte kellemes orgánumú hangján. Mindketten leültek az egyik ágy szélére.

– Tulájdonképpen sëmmit. – mondta Sanyi, és nagyon elcsodálkozott a férfi hangján és kiejtésén. – Mágá ugyë nëm cigány?

– Nem-nem – felelte nevetve a férfi – csak az apám meg az anyám volt cigány. Mi az? Felétek nem laknak fehérbőrű romák?

– Dë mágánák a kiejtése sëm olyán, mint áz ittenieknek.

– Mert nem innen származom, csak ide házasodtam. De ne magázódjunk már! Romák között nem szokás a magázódás. – mélyen Sanyi szemébe nézett, közben picit biccentett a fejével. – Elmondod akkor, hogy miért keresnek a rendőrök, és miért üldöztek? – Sanyinak nagyon szimpatikus lett ez az ember, de fogalma sem volt arról, hogyan mesélje el a történetét. Mondja azt, hogy ő amúgy magyar, csak átváltozott? Bolondnak néznék, és lehet, hogy el is zavarnák.

– Engem Istvánnak hívnak. Benned kit tisztelhetek?

– Én Sányi vágyok.

– Ha nem akarsz beszélni, nem erőltetlek. Bizonyára olyan dolgot műveltél, amiről nem szívesen beszélsz, de az is lehet, hogy csak azt szégyelled, hogy így kell élned. Pedig amint látod mindnyájan így élünk. Te is romungro[4] vagy ugye? – Sanyi biccentett a fejével, pedig azt sem tudta mi a fene lehet az.

– Tudod a gádzsóknak mindegy, hogy milyen fajta vagy. Romungro, oláhcigány vagy beás, mind egy kalap alá vesznek bennünket. Egyszerűen csak cigány. – közben benyúlt az asztal alá, és egy műanyag kannát vett elő. Mivel Gyurkó javában horkolt az egyik gyerek mellett, csak két poharat tett az asztalra, és a kannából bort öntött beléjük.

– Igyunk! Az a mienk, amit megiszunk, megeszünk. – Sanyi az utolsó cseppig megitta a bort. Jólesett neki. István csodálkozó szemekkel nézett rá, majd ő is ugyanúgy tett. Miután újra töltötte a poharakat intett, hogy ismételjék meg az előbbit. Sanyi beleivott, de ez már nem esett neki olyan jól, mint az első. Elhúzta a száját és megrázkódott. István hangosan nevetett.

– Hát ez nem tokaji bor, az is lehet, hogy soha nem látott szőlőt. Nekünk csak erre futja. A ruhádból ítélve úri roma vagy. Te biztosan ittál ennél jobb borokat is. – újból fenékig ürítette a poharát. A két pohár italtól megoldódott a nyelve. Előbb a családról beszélt, majd azt mesélte el hogyan került az oláhcigányok közé. Sanyi nem nagyon értette, de bölcsen hallgatott.

– Te is tudod testvérem, hogy az oláhcigányok nem nagyon szeretik a romungrókat. Pár évtizeddel ezelőtt még a kriszi[5] tiltotta nekik a más fajtával való házasságot. Ma már nem tartják be olyan szigorúan, de nagyon át kell venni a szokásaikat a romungróknak, hogy megmaradhassanak itt. Ez a közösség gulvari fajta, sokkal többre tartják magukat minden románál. A romungrókat szinte már nem is tartják romáknak. – Sanyi lassan kezdett rájönni miről is beszél István. Ezek szerint a romungrók azok, akik csak magyarul beszélnek. Eddig fogalma sem volt arról, kik is a cigányok, hogy van-e egyáltalán kultúrájuk. Most jött rá, hogy tulajdonképpen semmit nem tud a cigányságról. Megítélte őket, pedig nem is ismerte.

– Az én falumban, ahonnan származom, csak romungrók éltek. A ’60-as évektől kezdve úgy beilleszkedtek, annyira átvették a magyar kultúrát, hogy iskolás koromig nem is tudtam, hogy én cigány vagyok. Az iskolában aztán tudatosították velem. Ha valami elveszett, rögtön az én táskámat kutatták át. A szüleim aztán elmagyarázták, hogy én más vagyok, mint a többi. A Kádár rendszerben azonban annyit dolgozhattál, amennyit akartál. A szüleim is dolgoztak, és én tanulhattam, le is érettségiztem. Felsőoktatásba azonban már nem tudtam menni, arra nem volt tehetsége a szüleimnek. Aztán jött a rendszerváltás, a romák több mint 90 %-a munkanélküli lett, köztük apámék is. Én sem kaptam munkát. Bárhova mentem mindenhol azt mondták: Nincs felvétel! Persze az utánam jövőt felvették, mert az nem volt cigány. Néha alkalmi munkáért több száz kilométert is utaztunk, végül alig pár forinttal tértünk haza. A vállalkozók kiszipolyoztak bennünket, volt, aki elfelejtett fizetni. Egy ilyen alkalommal találkoztam a feleségemmel. Annyi pénzem nem volt, hogy hazautazzam. Ő meghívott a családjához. Szerelem lett, itt ragadtam. Már öt gyermekünk van. – mutatott körbe, az ágyakon fekvő fekete fejű gyermekekre. – Mindegyik olyan, mint egy angyal. Sírógörcs kap el, ha arra gondolok, hogy a jövő héten már nem lesz mit enniük. – István szeme könnyes lett, ahogy végignézett gyermekein. – A szociális segély a hónap közepéig sem elég, pedig mindenből a legolcsóbbat vesszük. Ha lenne munkám, sokkal többet meg tudnék adni a családomnak. Na, de ne sirassam magam! – erőltetett mosolyt az arcára. – Azért én több mindent tudok tenni, de nézd meg ezt az embert! – mutatott a gyermeke mellett alvó Gyurkóra – Se írni, se olvasni nem tud. Neve helyett három keresztet tesz. Őt hol alkalmaznák? És rajta kívül még nagyon sokan vannak analfabéták. Itt, ha valakinek meg van a nyolc osztálya, az, tanult embernek számít. A Kádár rendszer nem ösztönözte a romákat a tanulásra. Volt munka bőven. A kubikos több pénzt keresett, mint a pedagógus. Aztán amikor vége lett a kommunizmusnak, vége lett a romáknak is. Nálunk van olyan roma, aki a rendszerváltás óta munkanélküli. Ha csorel[6], lecsukják. Egy tyúkért többet kap, mint a nagy fejek a milliárdokért. Hát így élünk mi barátom. Ha gádzsó lennél, téged sem üldöztek volna. Ők a többség, ők diktálnak. Mások vagyunk, akárcsak a biboldók[7]. Tőlük a gazdagságot irigylik, tőlünk meg a szegénységünket. – legyintett kezével, és abbahagyta mondandóját, ismét bort töltött magának. Sanyi arra gondolt, mi lenne, ha segítene ezeken az embereken, hogy a jövő héten is legyen mit enni a gyerekeknek. És talán nem ártana megismerni ennek a társadalomnak a történelmét, kultúráját, társadalmi felépítését, hogy a beszélgetésekkor értse is azt, amiről beszélnek. Neki otthon tele van a hűtő, tele van a kamra, pedig egyedül van. Istvánéknál sem hűtőt, sem ennivalót nem látott.

– Háza mëgyëk. – mondta.

– Szerintem ma még ne mutatkozz a városban! Ha majd elül a gádzsók haragja, és a zsingálók is megunják a keresésedet, akkor elmehetsz.

– Holnáp ëstë visszájövök, most hájnálbán úgysëm kërës már sënki. – mondta, és István minden tiltakozása ellenére elindult hazafelé. Zakója gallérját felhajtva ment az utcán, nehogy felismerje valaki, de senkivel nem találkozott. Ahogy hazaért, besurrant a saját lakásába, és bezárta maga után az ajtót. Villanyt sem gyújtott, nehogy az utcáról észrevegyék. Ha majd kivilágosodik, összeszedi az összes ennivalót, azokat a ruhákat, amiket ő már nem hord, és sötétedés után elviszi Istvánéknak. Talán még azt a pár ezer forintot is megfelezi velük, ami itthon van. Ezek a gondolatok megnyugtatták, és kissé kibékült önmagával. A sötétben ledobta ruháit, és bebújt az ágyába.

     Késő délután ébredt fel. Nagyon fáradtnak érezte magát. Visszagondolt az előző napra, és ismét forróság öntötte el. Felkelt, és a szekrényhez lépett, kezdte kipakolni azokat a ruhákat, amiket majd sötétedés után kivisz a cigánytelepre. Szeme a kezére tévedt. Fehér volt. Kiszaladt a fürdőszobába, és belenézett a tükörbe. A megdöbbenéstől lebénult… Egy másik ember nézett vissza rá a tükörből. Szőke, kék szemű, kisportolt izmos ember, aki…

[1] rendőrök

[2] Idegenek, itt magyarok

[3] Tudsz cigányul?

[4] Magyarcigány

[5] Cigány törvény

[6] Lop

[7] Zsidók

Csinos kis téglaház udvarán lobog a tűz. Öreg cigányember fekszik mellette, unokája társaságában. Éppen pipára gyújt, közben dörmögve beszél unokájához.
– Tudod, fiam ez már nem az én világom. Én megfulladok odabent a házban. Anyádéknak, meg neked való az. Annak idején a putriban is jobban éreztem magam, mint itt. Anyád már nem lát a putyárdiságtól. Már rágyújtani se lehet odabenn. A szobába se lehet bemenni, mert anyád rám szól, hogy vegyem le a cipőmet. Pedig ő is a putriban nőtt fel! Most meg úgy fennhordja az orrát, hogy szaros piszkafával se lehetne leszállítani. Apád meg csupa diló. Mindenki tudja a környéken, hogy anyád jóba van a gádzsóval, csak apád csinál úgy, mintha nem történne semmi. Pusztila Del ávri! Adtak volna neki az én időmben! Elmesélek neked egy történetet egy igazi cigányról, akit úgy hívtak, hogy Mulo. Te okos gyerek vagy. Még mindég jársz iskolába, pedig már húsz éves is elmúltál. Értesz ahhoz a számítógép nevű masinához is. Hallgasd meg a történetet, és döntsd el, hogy helyesen cselekedett-e Mulo, vagy sem.  

*   *   *     

     Mulo hatalmas ember volt. Egy hatalmas emberben hatalmas szív fér el, úgyhogy Mulo felvállalta néha a cigányváros összes gondját, baját. Szerették is érte a romák. Szelenc, a felesége mindenre képes volt az uráért. Sokszor összeveszett érte a testvéreivel, mert mondanom sem kell, Mulot mindenki szerette, csak a sógorai nem. Na, de ez így szokott lenni. A sógorok nem parancsolhattak kishúguk férjének, hiszen Mulo volt a legerősebb az egész környéken. Ezért, ahol tudtak borsot törtek az orra alá. Ő azonban tréfának tekintette sógorai intrikáit. Nehéz volt ezt a nagy embert kihozni a sodrából. Ha néha mégis sikerült valakinek, hát ott kő-kövön nem maradt. Ha jött az ősz, Mulo a határt járta. Összeszedett mindent, amit a magyarok kinn hagytak a földeken. Csikorgó téli éjszakákon levándorolt a gádzsók padlásáról a kolbász, meg a füstölt hús, egyenesen a cigányvárosi gyerekek szájához.

      Történt egy napon, hogy Mulo egyik gyermeke megbetegedett. Hetekig feküdt lázasan az ágyában, nem segített rajta semmi. Orvos, gyógyszer kellett volna. Szelenc sokáig járta az orvos nyakát, de az nem akart kijönni. Azt mondta: – Majd ha meg tudtok fizetni, elmegyek hozzátok. – Mulo nem tudta elviselni gyermeke fájdalmát és felesége sírását. Egyik éjszaka elindult, hogy valahonnan pénzt szerezzen. A hatalmas cigány viszont nem értett sem a rabláshoz, sem a betöréshez. Ő lopott, ha kellett – mert muszáj volt –,  de soha nem tört fel ajtót, soha erőszakkal nem vett el senkitől semmit. Igazi cigány volt! A roma a csorelást ismeri, a rablást nem. Azon az éjszakán mégis arra gondolt, leüt valakit a pénzéért, vagy betör valamelyik házba, mert a csűrökben, padlásokon nem tartanak az emberek pénzt. Neki pedig most nem ennivaló, nem takarmány kell, hanem pénz. De az, gyorsan! Ha ma este nem tud szerezni, lehet, hogy reggelre meghal a gyerek. Kétségbe esve járkált az utcákon, de nem jött senki olyan, akiről feltételezte volna, hogy pénze van. Csak néhány csóró részeggel találkozott. Arra gondolt elmegy a legmódosabb gazdához, annak a házában biztos van pénz. A gazda a város legnagyobb utcájában lakott, hatalmas kőkerítéses házban, a kerítés tetején szögesdróttal. Ez Mulonak semmiség volt. Macska ügyességgel mászott át rajta, s egy olyan kertben találta magát, amilyet még soha nem látott. Furcsa növények és gyönyörű virágok voltak benne. Végigtaposott a virágágyáson, hogy közelebb kerüljön az épülethez. A ház mellé épített kisebb rész felé ment. Könnyen odaért, nem vette észre sem ember, sem kutya. Világosság nem volt odabenn, ezért lenyomta a kilincset… Nyitva volt. Mielőtt belépett volna jól körülnézett, de nem látott senkit. Óvatosan kinyitotta az ajtót és hirtelen beugrott. Ebben a pillanatban kintről sikítás, jajgatás hallatszott:
– Segítsééég! Valaki végig taposott a kiültetett orchideákon!
– Biztos itt van még, hozd a kutyákat! Te, pedig siess a csendőrökért! – adta a rendelkezést valaki. Mulo meghúzódott a sötétben. Nem látott semmit, de érezte, hogy nem arra a helyre érkezett, ahova vágyott. Az egész helyiségből a szegénység szaga áradt. Milyen a szegénység szaga? Ezt ma már sokan nem ismerik, de ott Mulo nagyon jól érezte. Azt is érezte, hogy innen szabadulás nincs. A kutyák már az ajtónál ugattak, és behallatszott az emberek kiabálása is.
– Bent van a cselédházban. Vigyázzatok! Lehet, hogy kés van nála. Ne menjetek be, mindjárt itt vannak a csendőrök! Jöttek is nemsokára. Mulo megismerte a lépteiket, sőt az egyik csendőr halk asztmás köhögését ezer ember között is felismerte volna. Lopásért nagyon sokszor bevitték már a csendőrök, ez a tüdőbajos általában köztük volt.
– Felszólítom, hogy felemelt kézzel jöjjön ki, különben kénytelenek leszünk lőni! – Mulo nagyon darelt a puskáktól és tudta, hogy a tüdőbajos alig várja, hogy lőhessen. Felemelte a kezét, lábbal kinyitotta az ajtót és kilépett. A két csendőr előre szegezett puskával állt a lámpát tartó gazda családja és néhány cselédje előtt. A kutyák vicsorítottak, prüszkölték nyálukat, a cselédek alig tudták visszatartani őket, de még azok is visszahőköltek, amikor megjelent az ajtóban a hatalmas ember. A csendőrök célzásra emelték fegyverüket miközben hátra léptek. A vékony tüdőbajos felismerte Mulot, ahogy az a petróleumlámpák fényébe került.
– Te vagy az Mulo az anyádba a cigány istent!? – ordított rá a csendőr. – Hát már nem elég a padlás meg a csűr?
– Nem loptam semmit őrmester úr! Nyalom a drága szívét, engedjen el, halálán van a gyerekem.
– Nyalod ám a jó édesanyádnak a majd megmondom mijét. Ha meg a gyereked halálán van, akkor mit keresel itt?
Mulo nem felelt. Tudta, hogy ennek az embernek hiába mondana bármit. Csendesen hátratette a kezét, hogy a gazda rárakhassa a láncot. A csendőrök ugyanis nem merték elengedni a puskájukat, hiszen Mulotól egy pofon is a kórházat jelentette. Miután megláncolták, maguk előtt terelve kísérték a Fő utcán a csendőrőrs felé.
– Őrmester Úr! Aztán verje le a büdös cigányán az orchideáim árát! – kiáltotta utánuk erőltetett nevetéssel a gazda. 

     Míg lassan gyalogoltak a csendőrőrs felé Mulo azon gondolkodott, mi lehet az a pusztúlatos virág, ami miatt lebukott. Biztos valami új úri hóbort. Ha nem taposott volna végig rajtuk, senki nem vette volna észre. A romák azért nevezték el Mulonak, mert olyan volt, mint a szellem; itt felbukkant, ott eltűnt. Most mégis kíséri a tüdőbajos csendőr. De mi lesz a gyerekkel? Ha nem lesz pénz, biztosan meghal. Összeszorította öklét, úgy érezte az orvos nyaka van szorító tenyerében.
– Megjöttünk Mulo! – riadt fel gondolataiból. – Holnap majd eldalolhatod a Bíró Úrnak magadat. Csak azt nem tudom, mi a fenének mentél be a cselédházba? Azt gondoltad azok gazdagabbak, mint te vagy? Bolond vagy te cigány! Most majd kapsz két évet betöréses lopásért.
– De hát nem törtem be Őrmester Úr! Nyitva volt az ajtó.
– Ezt majd meséld el a rabtársaidnak, mert a bíró úgy sem hiszi el. 

    Mulo úgy érezte minden és mindenki összeesküdött ellene. Lehajtott fejjel állt a csendőrök előtt, akik egy összetört, megalázkodott embert láttak. A tüdőbajos a háta mögé lépett és kinyitotta a láncon lévő lakatot. A másik csendőr a zárka ajtaját nyitotta ki. A hatalmas emberben egyszerre tört elő a harag és kétségbeesés érzése. Előre húzta kezét, jobbjában még benne volt a lánc. Hatalmasat csapott a zárkát nyitó csendőr hátára, aki azonnal elvágódott. Megfordult. A tüdőbajos kimeresztett szemekkel, kezét maga elé emelve állt. Mulo csapott, a tüdőbajos, mint a colostok csuklott össze. A súlyos ütéstől a csendőr koponyája szétnyílt. Ekkor döbbent rá, hogy mit tett.
– De Mulo! Marele to Del! Most már nem egyszerű tolvaj vagy, hanem gyilkos. – A zárkaajtóban fekvő csendőr feje megmozdult, nyögni kezdett. Mulo szívében megmozdult a szánalom. A tüdőbajos meghalt, nem volt családja, de ennek az embernek gyerekei vannak. Soha többé nem lesz belőle egészséges ember. Egész életére nyomorék marad. Nem ő fogja a családját eltartani, a családja gondozza majd őt. Mulo tudta, hogy gyilkosságért és gyilkossági kísérletért biztosan halálra ítélik, ha elfogják. Nem akart ő embert ölni, még kevésbé akart egy egész családot tönkre tenni, de sajnos így sikerült. De, ha lúd, hát legyen kövér. Elmegy, megkeresi az orvost. 

    Kilépett a csendőrőrs ajtaján és elindult az orvos háza felé. Éjfél körül volt, az utcán senki sem járkált. Arra gondolt, megfogja az orvos karját, elráncigálja a fiához, hogy gyógyítsa meg, aztán elbujdosik valamerre a törvény elől. A romák segíteni fognak, így titokban el tudja tartani majd a családját. Tévedett! Amikor bekopogott az orvos ablakán, és megmondta, hogy ki ő, az orvos azt válaszolta, hogy most volt a fiúnál, mert az meghalt. Ezt olyan hangon mondta, mintha egy kutyáról beszélne. Nem is egy kutyáról, mert azt sajnálni szokták. Talán egy légyről, vagy szúnyogról. Később Mulo nem nagyon emlékezett rá, hogyan történt, de az tény, berúgta az ajtót, elkapta az orvos nyakát és szorította teljes erejével. Akkor eszmélt fel, amikor az orvos holtan esett ki a kezéből.
– Most már többszörös gyilkos vagyok! Az egész világ engem fog keresni. Az életem már nem ér egy veszekedett garast sem, jobb lesz, ha eltemetnek a fiammal együtt. De mielőtt megölöm magam, még látni akarom a gyerekeimet. – Ezekkel a gondolatokkal indult a cigányváros felé.
      A cigányváros a település szélén feküdt, alig pár száz méter választotta el a város szegény negyedétől. Körülötte vályogvető gödrök, amelyeknek elsimított partján vályog kúpok álltak. Mulo nagy kerülővel a vályog kúpok felől közelítette meg a putrisort, nehogy valamelyik gádzsó a város szélén felismerje. A putrik felől jajgatás, sírás hallatszott. A cigányváros kutyái felismerték Mulot, de nem ugattak – mint ahogy máskor sem –, hanem farkukat csóválva szaladtak felé. Most azonban nem volt kedve játszani velük, simogatni őket. Itt már bátran ment, nem félt attól, hogy valaki meglátja és feljelenti a csendőrőrsön. A romák virrasztottak, vagy ahogy ők mondták: virrasztaltak. Az Ő fiát! – Óh Mária! Légy kegyelmes a romákhoz, hiszen ők a Te fiaid! Ne feledd el, hogy a cigány el akarta lopni a szegeket, amelyekkel fel akarták szegezni fiadat a keresztre! Sajnos csak egyet sikerült ellopni. – Ezekkel a gondolatokkal nyitott be saját viskójának ajtaján. A füsttől először nem látott semmit, de ahogy beljebb lépett volna, tapasztalta, hogy a viskó – pedig övé volt a cigányváros legnagyobb putrija – színig tele van. Amikor a romák észrevették síri csend lett, és helyet csináltak, hogy Mulo odaférjen a fiához. A szoba közepén a döngölt földön volt kiterítve a fia. Szelenc, a felesége csak akkor vette észre, hogy ott van, amikor lehajolt és megcsókolta gyermeke hideg arcát. Az asszony a nyakába ugrott Mulonak, és olyan fájdalmas zokogásba kezdett, hogy a hatalmas cigány úgy omlott össze, mint egy kisgyerek. Leroskadt felesége mellé, és hullottak hatalmas könnyei. Így még soha egyetlen roma sem látta Mulot. Az addig hangos virrasztalás csendes, együtt érző közös sírássá változott. A roma virrasztások általában hangosak. Folyik a bor, a pálinka, még a halottat is megitatják. Szól a hegedű, a gitár, és gyönyörű régi kesergők hangzanak fel a romák torkából. Reggelig virrasztanak, mert aki elalszik, azt elviszi magával a halott. A nappalokra ez már nem érvényes. Nappal nincs a halottnak hatalma. Mulo ölébe vette két gyerekét, meghúzta a feléje nyújtott pálinkás üveget és énekelni kezdett. Öblös gyönyörű basszushangján szólt a kesergő: „Ahaj Devla! Szo te kherav? Ko ande luma szhasz de sukar Mama jaj…” A romák egyenként kapcsolódtak be az énekbe, és odafenn a mennyekben az Isten bizonyára sírva fakadt, amikor feljutott hozzá ez a csodálatos, többszólamú kesergő. Amikor a dal végére értek, Mulo megcsókolta gyermekeit, feleségét, halott gyermekét. Felállt, körbenézett, felemelte a kezét.
– Figyeljetek ide testvéreim! Ti tudjátok a legjobban, hogy soha senkit nem bántottam ok nélkül. Tegnap sem akartam semmi rosszat tenni, csupán a gyermekemet akartam meggyógyíttatni. Sajnos nem sikerült. Sikerült viszont két embert megölnöm, egyet megnyomorítanom. Ezt nem akartam. Úgy látszik a Jóistennek valami furcsa dolga akadt velem. Még nem tudom, mit készül velem tenni, de nem várom meg a végét. Arra gondoltam végzek magammal, hogy a fiammal együtt temessetek el. Vajon ez kinek lenne jó? Talán a gádzsóknak. Szelencnek és a gyerekeimnek nem. Kiszakad a szívem, ha arra gondolok, hogy a fiam temetésén nem lehetek ott, de nemsokára itt lesznek a csendőrök, és nekem menekülnöm kell. A világnak bármelyik részén halálra ítélnek, ha elfognak. Lehet, hogy soha többé nem találkozom veletek, ezért kérlek benneteket, segítsétek a családomat, ahogy nemrég még én is segítettem rajtatok. – A romák egyöntetűen fogadkoztak, hogy segítenek, hiszen senki sem felejtheti el mi mindent tett értük.
– Isten veletek drága testvéreim, Isten veletek drága családom. – Elindult. Szelenc jajveszékelni kezdett, megfogta Mulo kezét, nem akarta elengedni. Alig bírták leszedni róla.
– A temetés után utánad megyek drága Mulom! A gyerekeinket majd felnevelik anyámék, én veled akarok bujdosni. – Ezt Mulo már a putrin kívül hallotta. 

    Ahogy eltávolodott a cigányvárostól, már hallotta is ló paták kopogását, a csendőrök kiabálását. Most dúlják fel a cigányvárost. Megnéznek minden zugot, benéznek minden ágy alá, megszurkálnak minden dikót. Abban biztos volt, hogy a romák nem fogják elárulni. Eddig is nagy tekintélye volt. Most, hogy tudják, hogy embert ölt még nagyobb tisztelet fogja övezni, mert a tiszteletbe bele keveredik a félelem is. Kinn a pusztában Mulo egyedül maradt a fájdalmával. Fogalma sem volt, hogyan lehet mindazt, amit elrontott helyrehozni, de nem is törte magát rajta. Sajnálta a fiát, sajnálta családját, sajnálta önmagát. A szomszéd falu határában, egy udvaron kívüli szalmakazalba fészkelte el magát. Úgy gondolta ez búvóhelynek is jó, meg a hidegtől is megvédi. Na meg világosodott is, hát el kellet bújni. Agyában kergetőztek a gondolatok, a „hogyan továbbok”, a „miértek”. Nagy fáradtság zuhant rá, elaludt. 

     Füstszagra és kiabálásra ébredt. Égett körülötte a szalma, de szerencsére őt még nem érte el. Felugrott, szétszórta maga körül a szalmát.
– Ott a gyilkos! Az anyjába a büdös cigány istent! Ne engedjétek elfutni! Üssétek agyon! – Mulo futni akart, de egy hatalmas ütés ebben megakadályozta. Elsötétült előtte a világ, és csak a csendőrségi fogdán tért magához. Az történt, hogy leadták ellene a körözést. A falu két csendőre kérdezősködni kezdett, nem láttak-e egy hatalmas cigányt. Azt is mondták, hogy legyenek óvatosak, ha egy ilyen cigányt látnak, mert az már megölt két embert, egy harmadikat meg majdnem. A kazal gazdája mégis meglátta Mulot. Innen hordta be reggelenként a szalmát a tehenek alá almolni. Miközben a szalmahúzó horoggal teleszedte a nagy kast, észre vette, hogy valaki alszik a kazalban. Azt gondolta valami csavargó árus, és éppen itt nyomta el az álom, hagyta hát aludni. Amikor a felesége elmondta, hogy milyen embert keresnek a csendőrök, rögtön tudta, hogy a kazalban alvó ember a körözött gyilkos. Szólt a szomszédoknak, a szomszédok az ő szomszédjuknak, és tíz percen belül ott volt az egész falu és a két csendőr is. A csendőrök tudták, hogy a körözött milyen veszélyes, ezért így gondolkodtak: Ha el tudjuk fogni élve, elfogjuk. Ha nem, megöljük. Azt mondták az embereknek, gyújtsák rá a kazalt, a község majd megfizeti a kárt. Mulo szerencséje az volt, hogy sikerült őt leütni. Miután szekér lőccsel leütötték, a két csendőr nem engedte bántani. Így került a fogdába. Most már biztos halál vár rá, de törvényesen. 

     Szelenc ígéretéhez híven elindult Mulo keresésére. A gyermekeket vállalták az anyjáék, a romák pedig ellátták ennivalóval és jó tanácsokkal. Még büszkék is voltak rá. Nem csak hárnyék asszony, de hűséges is. Betartja a „románo kríszt”. A kríszt, ami századok óta igazgatja a cigányokat. Az élet minden területére kiterjed, többek között a házas életre is. Az asszonynak a legnagyobb bajban is az ura mellett a helye, és a tisztességét bármi áron meg kell tartania. Amíg az ura él, más ember nem érintheti a szoknyáját. A kríszi megszegéséért nagy szokott lenni a büntetés, de Szelencet ez nem fenyegette. A szomszéd faluban kérdezősködött, nem láttak-e egy nagydarab cigány embert. Mindenki becsukta előtte a kaput, végül egy asszony megmondta neki, hogy az ember, akit keres, a csendőrségen van, letartóztatva. Elment a csendőrségre, könyörögni kezdett a csendőröknek, engedjék meg, hogy láthassa az urát. Szelenc harminc év körüli csinos, szép arcú asszony volt. Amint a két csendőr meglátta, pajzán gondolatok kezdtek játszadozni az agyukban. Mindkettőjüknek nagyon tetszett az asszony. Átmentek egy másik szobába, és összebeszéltek. Ha Mulot elengedik, a következő településen vagy az azután következőn úgyis elfogják. Kimentek az asszonyhoz.
– Hallod-e jóasszony! Megtennél-e mindent az uradért?
– Hát persze! Hiszen a felesége vagyok.
– Mindenre képes lennél?
– Mindenre.
– Szeretnéd, ha elengednénk az uradat? – Szelenc nem tudta mire vélni a kérdezősködést.
– Semmit sem szeretnék jobban a világon, mert ha itt marad, halálra fogják ítélni.
– Mi szabadon engedjük az uradat, ha lefekszel mindkettőnkkel. – Szelenc elsápadt. Mindig tudta, hogy a gádzsók nem emberként kezelik a cigányokat, de ilyen szemtelen zsarolásra nem számított. Döntenie kell: az Ő tisztessége, vagy a Mulo élete. Mit ér az ő tisztessége, ha Mulo meghal. De tisztességtelen asszonyként élni Mulo mellett… meg ott van a „kríszi”. Végül úgy döntött a Mulo élete fontosabb. 

     Mulo és Szelenc már hét határon is túl jártak. Szelenc boldog volt, hogy megmentette az urát, de Mulo szomorúságát nem lehetett feloldani.
– Megmondod végre nekem, hogy vajon miért engedett el engem az a két csendőr?
– Azt mondták, ha lefekszem velük, téged elengednek. Hát én többre tartottam a te életedet, mint az én tisztességemet. Nem jól cselekedtem? – Mulo nem felelt. Szeméből ismét potyogni kezdtek a hatalmas könnyek. Megsimogatta asszonya arcát, majd ugyanazzal a gyengéd mozdulattal megfogta a nyakát. Szelenc mosolygott, Mulo csendes zokogás közben szorítani kezdte a selymes barna nyakat, amelyet annyira szeretett. Parasztok találták meg másnap a halott cigányasszonyt, akinek furcsa mosoly volt az arcán.  

                                                                * * * 

– Hát ez volt a Mulo története. Most döntsd el fiam helyesen cselekedett-e. A mi időnkben még fontos volt a kríszi. Ti már csak a gádzsók törvényét tartjátok be. De ha a kríszt nem is, a hagyományainkat tisztelhetnétek. A vége majd az lesz, hogy nem fogjátok tudni kik is vagytok valójában. Ti „már” nem tartjátok magatokat romának, a gádzsók „még” nem tartanak benneteket magyarnak. Én meg azt mondom: a vérét ne tagadja meg senki, mert az előbb-utóbb visszaüt. – Az öreg cigány elhallgat, ismét parazsat keres és meggyújtja kialudt pipáját.
– Papu! – szólal meg az unokája – Mulo betartotta a kríszt, mert akkor olyan világ volt. Ez a világ már egészen más. Én már ebben a világban élek, és azt szeretném, hogy minél több roma jöjjön át velem ebbe a világba. Téged nem hívlak, mert te már nem tudsz átjönni és nem is akarsz. Abban igazad van, hogy a hagyományokat tisztelni kell, de én csak azokat a hagyományokat szeretném megtartani, ami a romák boldogulását segíti, és nem szeretném azokat, amelyek visszahúzzák. Nem tudom neked megmondani, hogy helyesen cselekedett-e Mulo. – Figyeli nagyapja arcát, de arról nem tud leolvasni semmit, szeme a távolba réved.
– Még azt szeretném mondani – szólal meg hosszú hallgatás után az öreg – Mulot egy hónap múlva elfogták, nem sokára ki is végezték.

[1] büszkeségtől

[2] bolond

[3] idegennel (itt magyarral)

[4] pusztítsa ki az Isten

[5] szellem

[6] lopást

[7] félt

[8] Na Mulo! Verjen meg az Isten!

[9] A magyar Mária passió egyik eleme, hogy a cigány el akarja lopni a szegeket, mert sajnálja Krisztust.

[10] Jaj Isten! Mit csináljak? Ki a világon a legszebb volt, Mama jaj¼

[11] Vályogból, gallyakból és szalmából készült fekvőhely

[12] Ügyes

[13] Cigány törvény