lady2 blogja

 Velem együtt fut

lelkes iramban az út,

 lombok közt

megtört fények,

 gyorsan változó táj,

és a pázsitban megbújó

ezernyi élet.

Élvezem a száguldást,

elbűvöl a

hirtelen felbukkanó

 látvány,

  egy facsoport

együtt, mégis szomorú

magányban, árván,

mintha a gyökerüket feloldó

csodát várnák.

Ha fa lennék,

örökre a földhöz láncolva,

búsan nézném,

ahogy emberek haladnak

előttem az úton,

és lassan eltűnnek a látóhatár

számomra ismeretlen

végén.

Egész hosszú faéletemet

tölteném azzal,

hogy magam elé képzelem

 a világot,

amelyben sohasem

élhetek,

aztán

esős délutánokon elsiratnám

a földhözragadt

elmúlt éveket.

Az éjben, egy bagoly fölrikolt.

A kútásó megérkezett, útja végére ért.
A bánat csiszolt kő csupán, emlék.
Vállán a múlt bíbor köpönyege,
az útelágazásnál időzik tekintete.

Faragott pipájával sétál.
A telihold mozdulatlan rég,
a valóság csak egy vékony szál
mely múltjához köti, árnyék.

Darazsak zümmögnek a bokor alatt.
fakerítés korhadón áll
csonka kőhíd, mely a folyóba szakadt,
festett valótlanság a táj.

A kútásó értőn figyel Szent Tánc ünnepén,
láp szörnyével együtt nevet.
Széles szalmakalapját eldobja könnyedén,
hajára csillagcsokrot vet.

Szentjánoskenyérfa a lápnál várja,
mélyzöld levele boldogan rezeg,
a szikla felé dús lombját nyújtja,
ma a kútásó végre megérkezett.

Éjjel kitartó közönnyel szemerkélt az eső,
mára a házak fala, mint ázott papír - foltos.
Furcsa kábulat borul a városra,
erős vákuum szívja magába a nyüzsgést.
Lehulló makulátlan csöpp,
maga a lomha idő.
Fák fázósan rázzák le az eső vizét,
vacogva rezeg sok apró levél
baljós hangulatban dohog minden ág.
Vizes aszfalt fénylik lábam alatt,
görbül a hátam, s körülöttem a tér.
Az ég opál, tömör árnyéka lehangol.
Tócsák nedves foltokká apadnak,
nem értem, mit suttog a szél,
de emlékszem eső után,
milyen illata volt hajadnak.
Ázott fejemre, mintha a múlt
valamennyi zápora tapadna,
meggyorsítom lépteim,
néma emlékeim újra élni vágyom,
de hideg van, csak összehúzom
magamon kabátom.

    Hajamnál húzol vissza.
Nem érted, hogy fáj?
A kitépett hajcsomók után
vér fakad. Nyoma marad.

A tüdőmbe erővel
ne zúdíts levegőt.
Kezed nem simogat,
ököllel vered a szívem.
Számon, mint tüskén
a jajszó fennakad.

Fáradt minden.
A langyos semmi
átölel
akár a puha föld.
A gondolat
sejtjeim
bomlásába
fullad.

Hagyj menni, ne cibálj,
ne üvölts az arcomba!

Gyötrelem érezni tekinteted,
elmenni könnyű,
hát ne harcolj.
A halált, mint takarót,
magamra húzom.

Kicsi, simogató keze

a takarón rebben,

a fal vakolat-könnyeket sír,

vigasztalan pereg.

Minden más

az idő, a szívdobbanás,

megáll, dermed akár

a legszörnyűbb perced, aztán

mint zizzenő papír,

 hallatszik újra a szó,

füledbe zárul, üresen kongó,

haja selyme fakó a párnán,

meleg fényű szeme, a múltban jár már,

mint megkövült gyanta

a bogár körül,

borostyánná szelídül.

Minden tőle kapott

sejtem lázad,

vére ereimben szilajul árad.

A halál ágya fölött lebeg,

a vén lámpagyújtogató,

 nagyanyám életét kioltja,

 közben a szemembe nevet.