lady2 blogja

lady2•  2012. július 29. 19:10

Kié a koszorú?

Az arc ismerős,

hajába a troli áramszedője

szórt szikrákat, attól olyan ütős

a frizura és a rím.

Tolla alatt a remekművek

apró köhintéssel születnek,

a szonett csak egy hosszú

szellentés, és máris kész.

Meglett kora ellenére

a szexről szenvedéllyel beszél,

íme egy koszorús költő, aki kefél.

Zavarban hallgatod,

ő az, ki oly nagyot alkotott?

Zakója alatt pállott, rózsaszín ing virít,

ráncos szája szélén hideglelés,

és abból, ahogy zihál,

elkelne már egy szívátültetés.

A stílusa is annyira pikírt,

hogy a szemed undorral forgatod.

A körúton korzózik

ifjú feleségével karöltve,

riporterek minden becses

lépését követik,

egy fotóért egymással

mennek ölre,

mégis mikor őt olvasod,

a rím puhán gördül,

valami megérint, és benned is örül,

tudod, miért olyan jó írni,

és akkor, ott, elkezdesz hinni.

 

lady2•  2012. július 9. 21:20

Alliteráció

Szimpla szimfónia a tételed,
emléke emelhet szobrot neked,
duplán durva derekamon kezed,
fekete felhőt fúj a képzelet.

lady2•  2012. július 7. 23:37

Anya vár jav.

Anya engem vár.
Ráérősen bandukolok
az ismerős
belvárosi utcán,
az öreg, horpadt járda,
hazafelé vezet.
Szemben álló ház
falán krétával írva:
Hüje Maretics!
Az idő és az eső
rég lekoptatta
a tört kavics
karcolta feliratot,
én mégis tisztán látom
a girbegurba írást,
mit egy gyerekkéz
hajdan ott hagyott.
Anyához közeledve
újra tízévesen,
magamban kuncogva
ballagok tovább.
Kovácsoltvassal díszített
kapunkhoz érek,
ma már nem készül ilyen,
zöld festéke pereg,
mely alól

imitt-amott bukkan elő,
a százéves tömör fa
vállam, s oldalam
neki vetem,
az ódon rézkilincs
érintése meghitt,
mint anya simogató keze,
hazaértem.


lady2•  2012. július 4. 12:25

Eltűnt!

Gyertya ég az asztalon,

egy ártatlanért,

a fiamért.

Örök időkre átitatott

a rémült,

ELTŰNT!
pillanat.

 

Senki sem értheti amit érzek,
magamat nem vigasztalom.

a semmit öleli karom,
Könyörtelen rabolták el tőlem,
kietlen sivatag mától ölem.
 
A valódi pokol jött,

beköltözött,
a bánatomra nincs gyógyír,

kicsi, egyedül van, és sír.


Egyre hallom, mama!

Vigyél haza!
 
Látom könnyes arcát, tudom,
biztosan tudom, hogy bántják.
Nem veszem észre,
a szánakozó tekintetek
mint vetnek hamis hálót,
rémálomból nem ébreszt
semmi engem,
sírnék is, de elsírtam
minden könnyem.

 

Egyet akarok már csak,

az elmúlást, vagy a fiamat!

 

lady2•  2012. június 30. 09:00

Emlék

Fázósan bújnak össze
a hajnali csillagok,
a hold mellettük
fáradtan toporog.
Derengő égbolt szárnyas kapuján
már a nap kopog,
mintha mindenki álmodna,
ébren, csak én vagyok.
Üres utcákon
visszhangzik a léptem,
múltam kusza emlékei
jöttek el értem.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom