Lábnyomok körbe, nesztelen

Csuti729•  2013. október 15. 10:31

Szinesztézia fényből, Párizsból

Hallom a fényt, lépteiben
apránként hagyja álmaim szét.
Hallom a fényt, és te, isten,
nem hallhatod a léptek neszét.
 
"Elzakatoltak a mák..." - igen,
el, s messzire, tőled távol.
Itt hagytak téged bennem, és nem,
többé már úgy nem hiányzol.
 
Hallom a fényt. Lépteimben
új utak felé zúg a hajnal;
Párizsba viszlek titkon itt benn,
és ott hagylak végül magammal.

 

Kecskemét, 2013. október 15.

Csuti729•  2013. szeptember 15. 19:25

Valahol a Nyugati térnél

Megesett velem is, hogy hagytam.
Mozdulatlanul, érzéketlenül,
alattam
Budával, Pesttel, a Dunával meg Veled,
szóval megesett, hogy csókoltak
meleg, nyirkos ajkakkal, s én
nem voltam ott.

Nem voltam angyal, hogy szólított.
Nem rá mosolyogtam.
Egyetlen puha, izgatott csókban
sem neki, nem hozzá
voltam játszi.

Nálad időztem, mint mindig.
Tetszhalott dermedtségben, áttúrt hajjal,
a Gellért-hegyen láb-lógatva,
azzal, hogy belülről
talán még inkább fázom,
vártam, hogy a hajnal
majd otthon találjon
rám, és ne egy sötét, megizzadt szobán,
ne vele,
ne egyedül
az ágyon mellette.

Megesett velem is - a döbbenet.
Utána a rideg,
büszkeségtől megindult,
megfeszült ideg, hogy miért is
veszekszem egy idegennel,
hogy igen, mennyire nagyon,
túlzottan is ember,

hogy hajnali egykor, valahol a Nyugati térnél
szitkozódva hagyott végre
faképnél.

Kecskemét, 2013. szeptember 15.

Csuti729•  2013. augusztus 19. 19:57

emlékszel apa

emlékszel apa amikor
októberben
sírva hívtalak fel hogy gyere
mert nagyon szarul vagyok
emlékszel amikor
vége lett a nyárnak

későn este értél
amikor már levegőtlenül
feküdtem de jöttél pedig
nem volt szükségem
másra csak csendben elmúlni

összeszedtem magam
úgy mentem le hozzád
hogy véletlenül se
lásd tényleg baj van
de ahogy elkezdtél szorongatni
mint akiben az életösztön
újra rúgkapálni kezd
felszakadt minden önuralmam
és tócsába gyűlt válladon

 

emlékszel apa amikor
lementünk a rakpartra
nem bírtam kiszállni a kocsiból
ott próbáltam meg neked
mindent elmondani amennyit
csak elmondhattam
és amennyit csak megérthetsz
belőle

aznap délután leszakadt az ég
az ablakok összeremegtek
benn a szobában zörgött
a mennydörgés a szél
mintha nyolcvanöt kilométert
három vasúti állomást és
nem is tudom hány köbméter semmit
képes lenne átsuhanni
haragja aznap délután én vagy a vihar
zokogott jobban azóta sem tudom

aznap éjszaka valósággá vált
előtte egyedül voltam vele
aznap éjszaka kimondtam
és apa azt mondtad majd az idő
majd az mindent megold

emlékszel apa akkor
nem hittem neked
és én oldottam meg ami még
erőmből tellett egészen addig amíg
nem lett mégis igazad

de akkor már késő volt
az időre bízni

Kecskemét, 2013. augusztus 19.

--- Nem vers, de prózában meg nem vagyok otthon - meg versben sem, haha. :) Így olvassátok. Emlékként. ---

Csuti729•  2013. augusztus 16. 21:24

Mégis fel

Nem írok semmit. Senkinek.
Először hoztak el hazáig a sínek
és először mondtam magamnak:
nem. Nem foglak bántani.
Így nem hallhat engem, nem hall,
de lát, aki nézi fenn, hogy idegen
ez a csend, ez az üresség nekem,
és hátrakötött kezek esetlensége.

Nem írok semmit. Semmiért.
Ma hazahoztak a sínek, és kimért
véres lábnyomokkal csak
a lépcsőházban mutogathattak
rám, hogy milyen csinos kislány
és milyen megfásult, milyen sántán
megy mégis fel... Nem írok semmit.
De megnézhet két emelet közt,

akit érdekel.

Kecskemét, 2013. június 13.

Csuti729•  2013. augusztus 6. 20:59

Csendélet létrával, üres szobában

Tört-fehér az ég - egyedül van nagyon.
Elfárad az eső, hideg van; de hagyom,
hogy fázzak, mezítláb, még benn itt,
hagyom rám borulni a remegő semmit,
mert utoljára vagyok ebben a szobában,
hol szilánkos álmaim annyira vigyáztam.
 
Kiteregettem a megizzadt egy évet;
a létra fokain lengedező rémet,
és meredten nézem; milyen hihetetlen,
hogy ébredni kellett s mégsem ébredhettem,
hogy a délutáni vad, lidérces álmok
előbb találtak rám, mint sem kitalálok,
mert hiába vetem magamból ki, nyersen,
minden rettegésem, félelmeim versben,
ahogy magába rántott az idegen ágy,
és nem ölelt, nem óvott, csak rád kulcsolt, rád,
úgy zuhantam messze, egyre messzebb, mélyre
a soha meg nem nyugvó nem-feledésbe.

 

A létra rácsaira kiterített múltam,
megdöbben, s érti már, hogy minden éppen úgy van,
ahogyan nem ébreszthetett fel semmiféle rémkép,
magam sem ébreszthettem, mert éreztem a végét,
és hiába féltem, tudtam hogy álom,
hogy akármilyen jó volt,
épp csak kitalálom.

Épp csak kitalálom.

Szeged, Kecskemét, 2013. május - augusztus 6.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom