Kutyavilág

Én követtem el az alábbi humort az előbb:)  Ildi tegnap a barátnőjénél vendégeskedett, és meglátva a mi kandúrunkatt szokásos helyén a kis fakerítés tetején, eszébe jutott valami. - Képzeld Anya, Masninak van két kiscicája!:)
Mire én megütközve...Masninak cicája...???  Ildi néz rám, majd pillanatok múlva mindketten nevetünk...hiszen nekem hirtelen keresztlányunk kutyusa
jutott eszembe hiszen ő is Masni!   Ami igaz, igaz, örülnék egy biológiai Nobel-díjnak!:))

Vasárnap délelőtt arra lettem figyelmes,
néhány házzal arrébb szomszéd
kritikus szemmel méregeti a kutyaházat,
kalapáccsal a kezében körbejárja nézegeti,
takaros kis alkotmány, mi dolga lehet vele neki?

Kiváncsiságom határtalan, csak megkérdem,
mire ez a lelkesedés?
Szomszéd szemében magától értetődő szeretet
nem kevés, repes a lelkem, ahogy mesél.

Kan kutyájuk tavaly apuka lett,
és ő egy fiút engedélyezett az alomból.
Telik az idő, és ketten kinőtték a házat,
kibővíti szépen, a kicsi kutyának.

Ahogy beszélt meghatódtam kicsit,
jó hallani ilyet, ez úgy is nagyon ritka,
"szeretni kell ennyi az egész"
ez - lenne - az élet egyszerű titka.

Osztottam, kivontam, hozzáadtam,
haragommal megszoroztam,
kicsi pénzemet kedvenc boltomban,
ma reggel is ott hagytam.

Figyelem a faliújságot, és a szórólapokat,
ez utóbbi valamire csak jó lesz,
ha másnak nem, gyújtósnak.

konyhasziget a címe a kicsi füzetkének,
tartalomhoz jó a forma, formához a tartalom,
tetszik nekem egész addig,
míg meg nem látom a cikket, az egyik oldalon,
nem a cikk tehetett róla,
hanem az infantilis áldott jó szívem,
születési hibám nekem,
nem tehet róla senki sem.

2004 óta "nemzeti kincseink" a kutyák,
felsorolva sok hazai fajta,
puli, vizsla és így tovább...
végignéztem lassan szépen,
és megint csak restellkedtem,
gondolkodás bűnébe megint beleestem.

Szép a cikk, és jó a szöveg,
de vajon ezt a "megtiszteltetést"
mindenhol érzik-e szegények?
Tudják-e vajon, hogy ők is kincsek,
szerintem sajnos nem,
ezért dühös-szomorú hangja versemnek:((

"Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek"! A honlapomon még hagyom a mókusokat nyugton egy kicsit, az első könyv vége még várat magára, és valahol valamikor lesz egy másik is...majd kiadva is...
Ám a lelkem nem nyugszik, van két témám az egyiket sajnos a bőrömön, a másikat a lelkemen érzem. Elhatároztam, itt a blogomban fogok brummológban dörmögni a nemtetszik dolgokról. Az egyik a mozgássérültek helyzete, valamikor abba a témába is belemélyedek jobban. A másik viszont, a négylábú barátaim sajnos sokszor tarhatatlan, "embertelen" helyzete...és még valami...:((

Nem veszhetek vele össze, miért értelme semmi...de megint rájöttem, hogy az emberi aljasságnak se teteje, sem alja...nem sokkal ezelőtt megint
meglátogattam a védencemet, megvártam míg gazdája elvonul otthonából, láttam már fel sem mer ülni a biciklire.
A két tál helyett csak egyet találtam, a másikat a faház falához jól betámasztva, nehogy véletlenül is el lehessen érni...tudjátok...kár hogy nem vagyok Zeusz, és nincsenek villámaim...de hiszek...és addig is valahogy etetem-itatom a kicsit, még akkor is ha a gazra teszem a kaját és öntöm a vizet...közben háborog és zokog a lelkem.

Mindenekelőtt elnézést kérek eme kutyahölgytől, akinek Lizzy a becsületes neve - amúgy. De mindig az a régi barna vajas kifli névre keresztelt pékáru jut az eszembe, amikor meglátom őnagyságát hajnalban vagy esténként békésen szundikálva a fotelban.
Összekuporodva szépen ahogy illik...mint egy...mint egy kifli:))

Ma már nem bírtam tovább!!!! A házunk egy része a másik közre nyílik, a szomszédnak is van kutyája,de csak azért mert másnak is...:((( napok, hetek óta hallgattam szegény jószág sírását, de innen tőlünk sem etetni sem itatni nem tudom. Aztán ma délben elszakadt a cérna, úgyis a kerítés egy része már elvándorolt a kocsmába:((( bátorságot merítettem dühömből, és átvittem egy falat ételt.
A kicsi kutya először morgott, és vészesen megugatott, ahogy közeledtem felé, életre szóló élmény volt látni a megkötött állatot és a két üres tálat. Beletettem az egyikbe az ételt, összeszorult a szívem ahogy a kicsi nekiesett.
Vittem vizet is, teletöltöttem az addigra üres tálat, és elnéztem ahogy nem nyeli, hanem harapja a vizet, s közben engem figyel. Tudom, más porta, más a gazda...de az állatot sajnálom, és nincs az a földi hatalom aki ellent mond nekem, ezentúl ellátom valahogy őt is.