Szépike

Hétfő dél, búcsúzàs, három-négy óra magàny. De,

még a küszöbről hátraszóltam a barnabundàs tüneménynek,

hogy szia Szépikém! Szemvillanàs, minden rendben.

Ám abban a pillanatban Zizike meredt tekintetét láttam, az

asztal tetején üldögélt, és egyfajta "mi van?" hangot hallatott.

Azt hitte neki szólok. Bocsánat, de Szépike csak Nala

lehet. Eszembe jutott megint, amikor megkaptuk, Ildi dédelgette

a hátsó ülésen, aztán a karomba tette, hiszen mentek be

apjával kutyakajáért, és a kicsinek már akkor akkora lelke

volt, szinte szepegett a karomban, hogy őt megint itt hagyták.

Nyugtatgattam, és csak arra lettem figyelmes, hogy a másik

kocsiból kiszálló öreg bácsi megkövülten nêz rám, és tán

kicsit bolondnak néz. Reagálni már nem volt időm, amúgy sem

akartam volna, de közben megérkezett a család és indultunk

haza.