Kutyavilág

Érkezem, a világot kulcsra zárom,

jó idő van, a bejárati ajtó várhat, 

táska a kilincsre, én megyek tovább. 

A téglajárda nem csúszós, szlalomozni

megtanultam a macskák között. 

Még néhány lépés, közben már fogva

tart egy leírhatatlan barna kajlafülű tekintet, 

benne öröm és szeretet, hűség, és az élete, 

és egy csepp kajánság is, hogy most csak 

hozzá. Óvatos dajkálás, közben pacsit

adni készül, alig bírom el a tappancsát. 

Valahol olvastam valamikor, hogy az igazán

boldog embernek kutyája is és macskája

is van. 

Bejárati ajtó kinyílt, szúnyoghálós csattanással

kitárult. Ez minden "népünknek" valami varázslat, 

kortól függetlenül, látszanak is a nyomok. 

Mi beszélgetni szoktunk... én szóval, ők nézéssel. 

Kellemes ünnepeket Nala - mondom, és az a tüneményes 

kajlafülűm rám néz (ezért nem lett papírja, mint a hét

tesónak, és a szomszéd "okos tanácsára" sem voltam

hajlandó semmit a fejére húzni, hogy helyreálljon a fül-

tartása) először értetlenül, elmondom még egyszer, 

aztán olvasok..."nem tudom mit mondtál, de jó hallani" 

"Deres már a határ", hideg a reggel.

Ködbe vész minden, a gondolatok

is lassabban kergetik egymást a fejemben, 

vacognak azok is. 

Hiába kerestem a szemkontaktust is, 

és nem volt méltatlankodó pillantás

a jó kutya legyél, vigyázz a házra, mondatra. 

Csak egy dajkálni való barna bunda darabja

látszott ki a kutyaházból. 

A második hét végén járunk, odabent a munkahelyen

szépen alakul a közösségi szellem, egyre gyorsabban tudunk

dolgozni, és elégedett a meós is. De változás itthon is

történt, négylábú barátaim várnak haza. 

A macskák nyugtázzák, hogy hazaértem. De a képen

ez a bundás tündér az első napokban szó

szerint meg volt sértődve. Kapu felé visszafordulva

méltatlankodó tekintettel üzente a neheztelését, 

hogy aztán pillanatok múlva már vigyoroghasson. 

Tegnap délután indultunk felvenni a harmadik oltást.

Ez nem a kampány helye, mindkettőnknek fontos

valamiért, ennyi.

Éppen eleredt az eső, kiléptem az ajtón, és végtelenül

sértődött zöld szempár szegeződött rám, macskabundában. 

Már megszoktam, ha esik, én vagyok a hibás. 

Kerestem Nalánkat, bent feküdt a házában csak a feje

látszott ki, szemvillanása jelezte, tudomásul vette távozásunkat, de ő ugyan ki nem jön onnan. Sokáig

bemenni nem akart, még esőben sem és persze ő is

engem hibáztatott a vizes bundája miatt, de ez elmúlt.