Kékszemű róka és én meg a forradalom

Felment a nap, reszkető fényekkel
összegyűlt sok magyar - népi kör;
Bátor erős menthetetlenekkel;
Volt egy róka meg én - síricsönd
benn szakadt - s tán ropogott a fegyver,
ellenség jött horror színezettel.

Nagylelkű gyilkosok csak szelíden
lövöldöztek - mormolva imát;
"Istenem bocsátsd meg - leterítem
ezt a csinos magyar kisleányt;
Nem akartam mégis hasba lőttem -,
ez volt a parancs miért állt előttem!"

Ilyen egyszerű embernek embert
végezni ki, fegyvere se volt,
látta róka és csak ő - neheztelt;
mások valószínű összefont
kezekkel dacoltak nem szaladtak,
Lőjj csak ruszki félnek az elvtársak!

Gondold el ha az elvtársak akkor
eltakarodtak volna simán,
Mit veszítettek volna aranykor
hajnalán? Némi lóvét - mi mást:!?
Hogy volt szívük pár bankjegy papírért
oltani ki embertársak életét?

Bámult a róka - bundája kormos,
kékszemében a könny picit sós.
Dávájj komcsi Lenin-gyilkológép -!
Zászlod véres már vagy csak piros?
Mérlegelte esélyeit olykor,
Harckocsikra békegalambot rajzol.

Nem jobb lett volna jót csavarogni,
együtt piknikezni réteken?
Nem jobb lett volna bármit játszani
ezzel a rókával és velem?
Persze nem vagyok, csak tartalékos,
puska sincs kezembe se fustélyos.