kukkantsbeblogomba

Fönt pehelyfelhők, pesztra foltok
Lent combig ázott füzfa lombok.
Celofán mögül néz a földre
A jóisten, és mos a könnye.

Fákra kúszik a bolond szél
Ágak között purhabot kér.
Nincsen persze, hát el is csügged
Levél ragad levélre disznek.

Így szép várni kurta napfényt
Pindurka tért -,  mennyei reményt.
Pehelyfelhő tenszivedre dermedt,
Nem látlak bár, vad nővágy kerget.

Mit akartam, meg se kérdezd, csak nevess rám, s akkor itt
Minden éled,legbelül meg újra dobban hű szívem
Azt akartam nem sietve, sőt latolgatván erőm
Fölemellek, tenyeremre, hordozzalak féltselek
Rejtegetve, mint törékeny babszem árut, csöpp leányt.
Mert csak értem szülhet ily nőt az anyád.

Mit szeretnék? én tudom csak, és csakis te, senkimás;

földi mennyet, ketten egyet, érdekes lét, hol a kulcs?

Sokkal inkább félre tenném  még ma önként rabigám

Hadd nyitom ki, látva beljebb van remény, vagy álmodunk?!

ölbekapva nagy örömmel messzevinném a babám .)

Hol vagy édes, hű szerelmem? Szólj ma hozzám, szólj megint!
Kéz a kézben sétatéren, kérhetem, hogy visszaints? ;
jöjj, ölelj meg, jöjj ne búj el, lám a nap is körbe néz;
víg tavasznak, ébredésnek és reménynek csókja hív.
Hol vagy édes, hű szerelmem, szólj ma hozzám, szólj megint!

Hisz tudod jól, hányszor érzem , mért merengek, gyakran itt,
Azt hiszem,látsz, mégse lépsz ki, nincs a fák közt senki nincs?
Nyugtalanság, mintha folyton, és ravasz-mód törne szét -
Képzelődőm, másfelé jársz? vagy csak éppen sejtem épp. -
Hol vagy édes, hű szerelmem? Szólj ma hozzám, szólj megint!

Drága nékem, ékszert érő, mint a lánynak,álmaid,
onnan ered képzeletem, s nem tudom,hogy hova lett-
mindig édes, bús mosolyod, még ha erről úgyse tudsz.
Jöjj tekints rám, mint a kezdő , szép kamaszlány, zöld szemű.
Hol vagy édes, hű szerelmem? szólj ma hozzám, szólj megint.

Tél ha elmegy, vánszorogva, hátra hagyja - az erdőt,
felszereljük, fel mi sokszor, rejtekünket - ugye ott?
sátor alján,bent a párnán, melybe port be, szél se hint,
lépj be kéjre és gyönyörre piros arccal- nincs idő..
Hol vagy édes, hű szerelmem? Szólj ma hozzám, szólj megint!

Visszanéztem, lent pataknál, ahol ültünk, vár a tönk
rajt pihenve, vízbe nézve, láttuk arcunk - összeért. ,
Gólya jött meg, fészket újít, hát ne feledd, nincs időnk
álmodozni, vagy henyélni, itt a tavasz , viszatért.
Hol vagy édes, hű szerelme? szólj ma hozzám, szólj megint!

Mesét ha írni kell, jó Múzsám vezetgél -.
egy fiatal legénynek útjáról miként
és hogyan zengedezzek? Elindult szerencsét
próbálni, merre van Kukutyin vidék?

Világgá menne egymaga császkálgat, s ejhaj!
Csizmája elkopott, ruhája szétszakadt...
Nem akar társtalan maradni, ó, emberfaj
mily különös muszáj , mint égen szél szaladt .

Hogyne mondná ügyét, baját el, hisz csavargó
motyogja halkan: " egyszer majd ráakadok."
Merre van Kukutyin? lelke levert, kavargó.
Feltarisznyálva indult, s étke elfogyott.

Rég volt amidőn apja áldását ráadta
Ment hetedhét határon át meg se pihent.
Súgták ám neki, kényszer lehet nagyon útja,
soha végére nem érhet, ő mégis ment

Majd megint hegyhez ért, amelyhez még hasonlót
addig nem láthatott. Mindjárt jó kedve lett.
"Megérkeztem tehát, átugrok sorompót" -
mondta akkor magában s már tervezgetett.

Odajött egy halandó , s bámult rá, na persze,
hisz ez a domb se volt Kukutyin, mondikált.
Dühödt lett a legény , de volt azért még mersze -,
mégse ment már tovább, rájött, élni komplikált.

Amint így szöszmötölt, lám, ráköszönt eközben
egy kékszemű leány, szőke hajában piros
pipacsvirág virult . "Hé, te fiú! Lejöttem
falvédőről igaz,s hazafelé tartanék. 
Keressünk jó irányt"... úgy eltévedtem én is
belefáradtam, oly nehéz, elszállt erőm.
Szép leány volt, igéző nézése igéz is.
és akkor éjjel együtt háltak a mezőn.

Meghátrálás való ténye, nem tudom, érzem.
Sose jut el Kukutyinba szánom, szegényt.
Mókuskerék a része, nem kell utolérnem.
Szerelem csalta tőrbe, vitte a legényt.

Lapos vidéken áll az ő kis házikója,
háziasszonya kedves, aranyos, szerény .
Épp munkából jön, gyermekhad zsivaja várja,
rá zúg a taposómalom a közepén... ,

Beleforgatni, mint egykor az eke, sárba
le -, legtisztább sziporkám; kikél majd, ha tud,
s ha kell és szárba szökken, mert szükség igényli.
Na, erről fog beszélni majd, szerényen és
szűkszavúan, talál szívet, mely érti mégis.
Nincsenek "furi" véletlenek, nem titok,
vágyaink közös óceánja parttalan tér;
ki azon indul, annak a bárkája nagy.

Viharos volt nekünk is a mély egykor, örvény
forgatta, tépte nagy szerelmünk csónakját
és nem kímélte érzéseink habjait, sőt,
hogy szétlapítsa, csapkodta hullámokon,
S a mennybolt kékje, meg a sárga nap elfedte
kegyes arcát, ijesztve villámlót felénk.
Döbbenettel telítve tűrtük kéz a kézben,
nos, lám ennyire nagy bűn itt szeretni, jaj...