kukkantsbeblogomba

pihent agyamban nincs légcsavar
költői vitorlán suhanok
megkerültem a Holdat hamar
bölcs asszonyoknak alkotgatok

távolban lebegek tán vakon
kékes ködön át jönnek szavak
kimosott fellegekre írom
melyből Vénusznak bugyikat  varrtak

nincs szépség hölgyek bája nélkül
duzzadó keblet takar homály
s a szív ha vonzásába révül
bájitaltól csordul egy bokály

nincs jóság anya nélkül - ne mondd
világot teremtő ajka szent
dús hajába csillagokat font
ezért van oly nagy rend odafent

nincs szeretet szerető nélkül
szavak kuszasága ne ámíts
hol az igazság pénzre szédül
Erósz lámpása ott világíts 

isten hajléka haza nélkül
ó, ki merne ilyet zengeni
világnak hazugsága mért szül
rabokat, így kell teremteni?

értsd meg - míg szül az asszony embert
addig élsz s tudsz hazafi lenni
de ha meddő lesz és rút levert
neked is el kell bizony veszni...

ne ülj szabadosság szárnyára
börtönné válik az életed 
vigyázva tekints a hárfádra 
hadd pengjen magasztos éneket...

üres falakra terveztem
csupasz szívekre
üres agyakba hirtelen
beönteni 

vagy éppen a nappaliba
szekrények mögé
festményekkel dekorálva
töltse ki a szobát

tapéta legyen ez a vers
olcsó és modern
se füle se farka nyers
betonra tapadó

Pitagorasz kiméri szöggel a rímet
persze kilóra kérik s nem ingyen
tesznek bele vénülő férfiszívet
leggyakoribb téma a gerincen
kapásból görbített ferde zabszem

ugyanolyan megéneklése a jónak
(tetten-ért birkamosoly mindre)
ne vegyétek be, marhaság a bolondnak
s a válasz menjünk le a földszintre
semmik vagyunk semmibe igyekszünk holnap
a baj ott van, ahol el van hintve

felzárkózni a szerelem vonatára
dinamikusan pöfögni előre
miközben elapad a test kakaója
hajtogatni szerelmet agyba-főbe
megint új alany az ihlet kis múzsája
keresztbe fordul hogy jobban lássa

(Motto: "Aki nem szereti az életet,
nem tudja átadni magát a művészetnek,
mely az életöröm legmagasabb
kifejezője." (M. Ravel))

Amikor az ember művészkedik -
kedély kapu kinyílik előtte;
szíve szabadon dobog, ébredezik,
mint gyermek aki álmát beleszőtte
a mindenségbe, hófehér örömbe.

Amikor egy embert ihlet érint
megérinti a művészet rőt fénye
és elszenvedi az alkotói kínt
lelke boldogan lép működésbe
és belefog egy nagy nagy merengésbe...

Csavar a szél, fákat egyenget
Ilyen az ember is, ha figyelget
Izmusokra meg stílusokra
Lelkének görbűleteit csíszolja.

Ferdül a fa törzse, elhajlik
Árnyékból fény felé vonaglik
Az emberben is ott a hajlam
Gonoszt kerül, azzal bizalmatlan.

Nem jó ám az egyenes fának
Kivágják hamar élvonal rúdnak
Nincs jó dolga az öszinte szívnek
Feléje sokan átkokat hintnek