kozmazsu blogja

 
Itt állok tétován, fájón,
nem lelem a szavakat,
csak érzek, fájót, nagyokat!
Még nincs rá szó, hiányod mit okoz,
Még nincs rá méltó köszönet,
mit elmondhatok Neked.
Anyám! Az én Anyám!
Tündérkertből való szépséges Liliom!
Anyám, Anyám, Édesanyám,
Ki pillangóként itthagyott.
Angyalarca a távolból
képpé festi önmagát,
könnyem csordul, imám jajdul:
Szeretlek Anyám!
Illatodat hordozza még bensőm
 minden ízében.
Ott pihensz az öröklétben,
a Szeretet kiskertjében,
mosolyoddal kápráztatod,
énekeddel elbódítod,
Téged őrző Angyalod.
Édes Drága Jó Anyácskám,
Előtted letérdelek,
Szeretetfám minden ágán
 egy madárka énekel,
szárnytollukon kis nefelejcs,
Neked viszik, csak Neked!
Szívem csordul, lelkem jajdul,
hogy köszöntlek Édes Lelkem,
Én Anyácskám?
Nem lehet!
Mert nincs rá szó, mi elmondhatná,
mit is jelentesz nekem.
Nem mondhatok többet addig,
míg szebb szavakra nem lelek,
csak tán ennyit:
Mindig itt vagy énbennem,
míg szívemből nem hal ki
a hála és  a Szeretet.

  Március idusán!

Variációk két magyar népdalra:
"Felszántom a császár udvarát,
és a Feketeföld termi a jó búzát" címűre



Lelkemben ezernyi népdal lakik,
vetnék jó földbe, jó magot, ha adatik.
Mert, feketeföld terem jó búzát,
magyar tudja földje zálogát.

Népdalt ültetnék én szívébe,
válasszon a magyar kedvére!
Felszántanám EU udvarát,
belé vetném Hazám bú-baját!
Hadd tudja meg EU fölsége,
mi terem a Magyar szívébe!

Pártoskodás, őt ne sújtaná,
Magyar Népem  haza találnál,
megmutatnád ki vagy Világban,
párod nem lesz biz' e határban!

Tudnod kell a néped énekét,
Búzamezők színét, életét,
feketeföld term' majd jó búzát,
s ha már tudod, lesz jó aratás!

Nemzetiszín táblát szeretnék,
pipacs, búza,-virág jól megfér!
Nemzetiszín tábla közepén,
Sétálni megy Panka,- menni kész-.

Tanítsd meg a Magyar Gyermeket,
Elődeit tisztelnie kell!
Múlt nélkül a magyar semmit ér,
védje, óvja Magyar  Nemzetét!

Fogd magyar a magyarnak kezét,
ne hagyd ellenségnek tépni szét,
indulj el az úton Nemzetem,
tanítsd jól a Magyar Gyermeket!

2011.március 15.

Talpam alatt táncot jár a pokol,
halk morajlással, ádázan.
Sátáni tánca
 rázza a földet,
 árvalétbe zuhanva
jajongva, nyögve,
hasad,
törik.
Földjaja
 szívembe hasít.
Pusztulás, mi magával sodorja
lelkemnek vágyait,
 rikoltva,
vad kacagással
döngeti lelkem kapuit.
Betört hozzám,
mint hivatlan vendég,
váratlanul,
 könyörtelen, 
dühének vad vihara tajtékján
valósággá
szaggatja
álmaim.
Nem kérdez semmit.
Már megtette dolgát.
Mögötte néma pusztaság.
Reményvesztett lelkem
szálakat húz még,
vonszolva magát,
a kopár
sivatag
 homokszemein.

Mint egy felhő,
mely ezer titkot rejt,
lehetek bárány,
vagy vad ítélet.
Titkok tarsolyából
mi fodrozódik,
fodor szélén
mi tükröződik?
Felhő csücskén, ott
 kuporog lelkem,
kétely marja,
szándék, akarat?
Vagy csak hiú vágy,
mely úgy szabdalja?
Kimondani vágyom
a kimondhatatlant?
Megélni, a megélhetetlent?
Elénekelni vad zengő dalban,
tudtára adni csácsogó madárnak,
vigye hírül ő, a kimondhatatlant?
Színes tollából hullajtsa
önvádjaim,
 hisz kikacagom magam,
kishitűségem oszlopára
kitűzöm magam,
célpontul gúnynak,
kárörvendőnek,
bennem nem hívőnek.
Mondjam?
Öleljen ölbe,
csőrével etessen,
harmatnak cseppjével
 itassa lelkem,
szellővel simítson,
dalával vidítson,
repülni tanítson!
Gondolatnak szárnyán
építeni vágyat,
szép szóknak határán,
gondolni bátrat,
magasba szállni
és áldást várni.
Kinek mondjam,
Kitől kérdjem -
ha lelkem,
felhő csücskén reszketve,
 vágymadarait hívja
csak egyre,-
merre az út,
merre?

Morzsolod ujjaid közt perceit a szépnek,
s nem látod hogy múlik el lényegük,
kifakul szó, és töri a vágyat,
miközben lelkedbe marva,
 szilánkokra hullanak,
még meg sem születtek,
ám elhaló sikoltásukkal jelként
égetik agyadba magukat.