kozmazsu blogja
GondolatokAsszociáció
"Ajtódnál valaki megáll,
ó, halld meg, figyelj csak csendben,
ajtódnál valaki megáll.
Ajtódon valaki kopog,
ó, halld meg, figyelj csak csendben,
ajtódon valaki kopog.
Bocsásd be szíved ajtaján
Ó várjad, bocsád be Jézust,
bocsád be szíved ajtaján." /Ev.ifj.ének/
Csend ül szobámban, borongva.
Valaki ajtómnál megáll.
Ki lehet ily időben?
Simítás hallik a kilincsen,
s mert ajtóm mindig nyitva áll,
kopogása szinte felesleges
enged a zár magától már.
Lágy fuvallat járja át a szobát,
arcomon simítja szét mosolyát,
hajamba huncutul beletúr,
szememből könnycseppet húz elő,
és varázsol kutakodva ő.
Lelkem fájdalmait lassan összeszedi,
hókendőbe rejti, és átöleli.
Karjára veszi és mosolyogva int,
Várj! - Jövök majd megint.
Virágvasárnapi gondolatok /Vázlat/
" A keresztfához megyek,
mert máshol nem lehetek,"
a golgota hegyén hallgatom:
az össze-vissza dallamot.
Fáj nagyon!
E napon Jeruzsálemben
Pálmaággal borított az út,
Hozsanna zeng mindenünnen
Jézusnak, Dávid Fiának,
kit szeretett népe várt nagyon!
Mégis!
A hold feketén feszült fel az égre
azon a csütörtöki napon,
melyen Jézus elárultatott.
Péntekre virradóra,
mikor a kakas szólt,
már a hű is tagadott,
templom padlón
Júdás pénze , mely cselvetők
arcára ráncolt gyúnymosolyt.
Hiába minden, mert észrevétlen
a Hozsanna "Feszísdd meg"-re változott!
"Isten ama Báránya,
Hogy' jut a keresztfára?"
Keresztfáján kifeszítve,
szelíd szemét ránk emelte,
s ennyit mondott: szomjazom!
Minden évben, húsvét tájban,
miközben keresztutam járom,
Barabás mivoltomon gondolkodva,
csak egy zsoltárt dúdolok:
A keresztfához megyek,
mert máshol nem lelhetek,
nyugodalmat lelkemnek.
Ott könnyárban leborulok,
bűnterhemtől szabadulok,
hol a bűntelen szenved...
Mi a Boldogság?
Jámbor lélek mitől félsz?
Sújt az élet, s nem remélsz?
Fel hát Lélek!
Barangolás az élet,
s göröngyös útját járva:
szántás felett, ég alatt,
szállnak égi madarak.
Virágszirma-szárnyán festi
színesre a szép eget,
és dalolja bús-boldogan:
énekét az éveknek.
Golgotát jársz?
Lelked senyved?
Kereszt alatt térdepelsz?
Boldogságod megleled!
Járod már egy idő óta:
nem más az, mint
az Út maga!
Küzdelmek, könnyek,
dús sora. Ezért:
bánatkendőnek bugyrába
magadat ne rejtsd,
lelkedet kétségbe
ne ejtsd!
Halld mit susog,
fű, fa, virág,égmadár:
a boldogság,
az Út maga!
S ha gerincháton,
göröngyváron,
utad járva,
köve mégis
talpad sebzi,
menj csak menj!
Állj fel Lélek, menj tovább,
sajgó sebed bánja más,
lépted nyomán virág fakad,
s megérted a madarakat!
Egy régi blogbejegyzés margójára
Kétely /átdolgozott/
Mint egy felhő,
mely ezer titkot rejt:
lehetek bárány,
vagy vad ítélet.
Titkok tarsolyából
felszínre mi kúszik
felhő csücskén
mi fodrozódik?
Gyűrt ráncában kuporgó
lelkem kétely marja,
szándék, akarat?
Vagy csupán hiú vágy?
Kimondani vágyom:
elénekelni vad,
zengő dalban,
a kimondhatatlant?
Madaramat kérjem:
hullajtsa önvádjaim,
miközben
kihitűségem oszlopára
kacagva kitűzöm magam:
gúnynak, kárörvendőnek,
bennem nem hívőnek?
Kérjem? Öleljen ölbe,
csőrével etessen,
harmatnak cseppjével
itassa lelkem,
szellővel simítson,
dalával vidítson,
repülni tanítson!
Gondolatnak szárnyán
építeni vágyat,
szép szóknak határán
gondolni bátrat,
magasba szállni
és áldást várni.
Kinek mondjam,
kitől kérdjem,
ha lelkem reszketve
vágymadarát
hívja csak egyre,
merre az út, merre?
Ősz /átdolgozása az eredetinek/
Ezernyi pompának
vagy te birtokosa.
Koncnak dobod léted,
múló sejthomállyallepereg a földre;égkönnyében úszva,vadszelek sodrábanhópárnába bújva,új élet csírájáthordozza magában.
Fejed hajtod
sárarany- párnádra,
Halk dal-imát dúdolsz,
Nyarat búcsúztatod.
Rebbenő lélekkel,pergő leveleddelágyat vetsz a télnek,felzendül az ének.Álmában az avaregyre csak dúdolja:
új élet lakozik, lakozik.
Tél után majd bizton
újra tavaszodik.