A csipkeszövő pók

Csipkét szőtt
lelkemből a pók,
tiszta
szeretetből.
Csipkeszitán
átcsillanó
napfény
erejéből. 

 

De a csipkeszál
elöregedett,
csipkeszövő
megbetegedett,
nem érte őt már
át a napsugár
csak Isten
szavára vár.
Intelmére
még foltozza
a hálót,
szakadt csipkéjén
igazít ráncot.
Odaadván már
mindenét,
kiárusítja
maradék
szőttesét.  

 

Vegyétek, vigyétek,
kinek ami tetszik,
nincs már egyebem,
mint
Isten- szeretetem! 

Csipkeszövő pókom,
munkád elvégezted,
csomagolj hát!
Tedd kis életem
cifra ládikába,
csácsogó dalaim
fessed tulipánra
piciny lakatként
szívet akassz,
tedd fel a polcnak
zeg-zugára,
talán egy
vendég,
felnyitva tetejét
meglátja
mit teremtettél.
De figyelmezz
szavamra!
Rokkádat ne feledd,
keress új otthont
fénylő napsugárral!
S, ha rátalálsz,
míves csipkeboltod
új kis gazdájára,
akkor majd
meséld el:
csácsogó
dalait,
s miként
szőtted
néki

csipke

kalitjait.