A KLERIKÁLIS TRILÓGIA

ikakovics•  2021. április 22. 14:30  •  olvasva: 57

SZILÁRD ATYA

 

Szilárd atya egy tanévnek folyamatán volt tanárom, amikor középiskolai tanulmányaimat az Európai Magyar Gimnáziumban mint elsőéves diák töltöttem. E nevelőintézet a németországi és bajorországi Kastlban volt található, és maga az iskola lakóhelye és tantermei a nyolcszáz éves egykori bencés rendi erődkolostorban munkálkodott. A gimnázium tanulói a szabad világ minden részéről ide jöttek magyar és katolikus nevelésbe részesülni. Pontos statisztika szerint a diákok 5 kontinensről és 22 országból jöttek, kiknek valami módon közűk volt a magyarsághoz. Tizenegy éves voltam, elsőéves gimnazista, és Szilárd atya, mint osztály

főnököm, tanította tantárgyaim javát.

 

Szilárd atya megjelenése megér némi leírást, mivel egy impozáns benyomást keltett a fekete reverendás alakja, az egyetlen ruha darab melyben valaha is megjelent a nyilvánosságba. Magas volt, és jelentősen testes, masszív végtagokkal és nagy húsos kezekkel. A feje meglehetősen szögletes és nevéhez illően szilárd volt, és hófehér haja katonásan  rővidre volt vágva. A kissé aggódó és ellenzéses tekintete ellentétben volt fekete, bozontos szemöldökével, de kiegészítette a láthatóan dús fekete szőrt mely  nagy fűléböl és husos orra lyukaiból nőt. Ha néhány évvel fiatalabb lett volna, kissé több csillogással a szemében és kissé fürgébb ízületekkel, akkor tökéletes megtestesülése lehetett volna egy olyan színész számára, aki Mefisztót játszik Goethe Faustjában. Mint első évesek hamar rájöttünk, hogy ez az az ember, akinek oktatására lettünk bízva, és hogy elsődleges gondja az volt hogy karakterünket fejlessze és a lelkünket ápolja.

 

Bármi tárgyról volt szó, Szilárd atya osztályában az erkölcsi kérdés mindig nagyra volt becsülve. Még Petőfi Sándor János Vitéze sem menekülhetett Szilárd atya szigorú szeme  elöl. Az a vers szakasz melyben Kukorica Jancsi Juliskáját átöleli és megcsókolja szerinte erkölcstelenségnek számított, melyet parancsára ceruzával ki kellett húznunk, mert hogy is mer mesebeli hősünk valakit átölelni és megcsókolni ha nem törvényileg jogos házastársa? Szerencsére ceruzával, mert iskola után mindegyikünk újra utána akart nézni annak hogy miféle erkölcsi megszegéstől akart Szilárd atya bennünket megóvni.

 

Szilárd atya számára a keresztény értékek behatoltak az élet minden területére, és céljai elérése érdekében az életnek egyetlen szempontját sem hagyta nyugton anélkül hogy kifejezné róla a személyi véleményét. Ez egyértelműen megmutatkozott, amikor az osztályunkban egy fiú, aki valamivel később csatlakozott hozzánk az első tanévben, először megjelent, és Szilárd atyának megadta személyi adatait. Farkas Bendegúznak hívták, és amikor bemutatkozott, Szilárd atya azonnal a fülét hegyezte, és így szólt hozzá:

 

„Bendegúz egy pogány név, mely ókori magyarok által volt használva kiknek sejtelmük sem volt a kereszténységről. Ami engem illet, úgy vélem mintha meg se lennél keresztelve! A keresztény tisztesség és illedelmesség kedvéért azt ajánlom, hogy vessünk véget a Bendegúznak, és mostantól mint Benedek szólítsunk meg téged.”

 

Az új fiú annyira megdöbbent, hogy csupán bólintott a fejével, míg a többi srácok közül néhányan elkezdtek vigyorogni, de Szilárd atya megdorgálta őket a következő szavakkal:

 

„Ez nem egy nevetni való dolog! Az eredeti Bendegúznak fogalma sem volt a keresztény Isten létezéséről, és azáltal pogány kutyaként halt meg, míg Szent Benedek a nyugati szerzetesség alapítója. Tehát, kedves kis barátom, légy büszke új nevedre, és emelt fővel bízzál a jóba, mert most, még ha csak névben is, kapcsolatod van egy szentnek személyiségéhez, és mint tudni illik, a szentek az Isten dicsőségéről tanúskodnak.”

 

(Persze Szilárd atya minden jó szándéka ellenére Farkas Bendegúznak se hivatalos se keresztény változatú neve nem került használatba. Ennek oka maga Farkas Bendegúz volt, ki egy stúdium alatt sajátságos kiejtésével megkérte a felügyelőt hogy kimehet-e a vájcére. Erre az egész osztály egy jót röhögött, és attól a naptól kezdve Farkas Bendegúznak a csúfneve Bilis Vájcé lett.)

 

Szeretnék leírni egy különös típusú fenyítést, amelyet Szilárd atya rendszeresen alkalmazott, amikor szembeszegült olyan tanulóval melynek kűlönlegessen csökönyös volt a viselkedése, és kit úgy ítélt hogy fegyelmezésre volt szüksége. Miközben a legtöbb tanár nem habozott egy rakoncátlan kölyköt spontán megpofozni, Szilárd atya módszere némileg eltért a szabálytól. Emelt kézzel erőteljes támadást színlelve rontott rá a tettesre, de az utolsó pillanatban anti-klimatikusan megállította emelt kezét, és egy tisztességes pofon helyett, a hüvelykujjával a tettes homlokára a kereszt jelét tette.  Mindentől eltekintve Szilárd atya határozottan nem erőszakos ember volt.

 

Egy bizonyos téma, amellyel Szilárd atya kénytelenűl szükségesnek tartott megosztani velünk Lacika példa mutató természete volt akit sok évvel ezelőtt ismert még Magyarországon. Lelkesen hangoztatta Lacika dicséretét, akinek olyan kiemelkedő tulajdonságai voltak, hogy soha nem hallottuk a végét. Lacika engedelmes volt, Lacika őszinte volt, Lacika mérsékelt volt, Lacika szerény volt, Lacika jámbor volt, Lacika udvarias volt és Lacika szemérmes volt. „Más szóval” - és Szilárd atya a megfelelő hatás érdekében egy pillanatra hallgatott mielőtt áhítattal kijelentette - „Lacika szent volt”.  Az egész osztály csak halgatott, de én nagyon kiváncsi voltam hogy miféle gondolatok jártak a diák társaim fejében. A magam véleménye szerint Lacikának valószínűleg valami mélyen eltitkolt, de nagy baja volt melyet még a mindentudó Szilárd atya se sejthetett. 

Egy másik alkalommal, valamikor a tanév közepe után Szilárd atya Lacika édesanyjáról nyilatkozott, akit egészen más jelenségnek tartott a szent fiához képest. Olyan alkalommal amikor Szilárd atya meglátogatta őket, Lacika édesanyja köszöntésben kinyújtotta a kezét, és női hiúságával elvárta hogy Szilárd atya megcsókolja, miközben teljesen nyilvánvaló volt, hogy papként és Isten képviselőjeként Szilárd atya volt a személy, kinek a kezét kellett volna csókolnia. Szilárd atya egy pillanatig elhallgatott, mintha e emlék még mindig sajogna emlékezetébe. Aztán figyelmeztetés nélkül a következőképpen folytatta:

 

„Ez pedig a férfiak és nők témájához vezet. Az az igazság, hogy a férfi a teremtés koronája. A nő csak mellékes, vagyis pontosabban kifejezve, egy szükséges roszaság az emberiség nemzéséhez. A férfinak minden lehetősége megvan, hogy megvalósítsa istenségét, de a nő álruhában öltözött kísértő, aki bűnösségében és tudatlanságában nem tud segíteni önmagán, hogy a férfit megakadályozza lelki lehetőségében. A nő minden tekintetben alsóbbrendű, még az illatában is. Ezt megpróbálja kifinomult csalással eltakarni kölni és parfümök használatával, de e félrevezetés nem nagyon sikeres. Ezt magam is személyesen tapasztaltam. Csak a minap, elsétáltam két idősebb lány mellett, és tanúskodhatok a kifejezetten kellemetlen szagról melyet árasztottak.”

 

E kijelentés után halálos csend volt az osztályban. A lányokat már elkülönítették a fiúktól az év elejétől az osztály bal oldalán lévő ablakok melletti padokba, így mindannyian tudatunkban volt egy láthatatlan szakadás amely elválasztotta a fiúkat a lányoktól. Most Szilárd atyának sikerült ellenségeskedést kelteni a nemek között, amelynek komoly következményei voltak ami a jövőt illeti.

 

Néhány nappal Szilárd atya balvégzetű kijelentése után megpróbáltam barátságosan elbeszélgetni az egyik lánnyal az osztálytermen kívül. Alig nyitottam ki a számat, amikor a lány közelebb lépett, rám szimatolt, majd felkiáltott:

 

"Büdös vagy!"

 

A viselkedése annyira váratlan volt, hogy zavartan menekültem. Valamivel jobban éreztem magam, amikor láttam, hogy néhány másik lány ugyanezt tette több fiúval. Némi időbe telt, mire behatolt tizenegy éves elmémbe, hogy a fiúkat a lányok azért vádolták hogy büdösek mert e módon álltak bosszút Szilárd atyán a nők és férfiakról szóló előadásáért.

 

De az egész dolog biztosan tovább terjedt mint az első évesek figyelme. Vannak bizonyos alááramlások, amelyekről az ember tudomást szerez, még akkor is, ha egy helyzet nem kifejezetten jelenti be magát a tudatos elmének. Valahol magasabban lépéseket tettek, és olyan döntések születtek, amelyekről nekünk, az első éveseknek, csak sejtelme lehetett. Így nem okozott túlságos meglepetést, sőt némi megelégedettséggel lett fogadva, amikor Szilárd atya bejelentette az osztályunknak, hogy a következő évben nem fog tanítani az iskolában, és hogy hátralévő éveit mint nyugdíjas egy kolostorban fogja tölteni amellyel korábbi kapcsolata volt.

 

Mindig vannak köztünk azok kik kihasználnak némely helyzetet, és kik csak akkor bátrak ha a gyengékkel és a legyőzöttekkel viaskodnak. Az osztályunkban volt egy fiú, ki éppen e módon élt vissza Szilárd atya meggyengült helyzetével. Arrogánsan és nyíltan dacolt Szilárd atyával az egész osztály előtt. Félreérthetetlenül bemutatva azt a család típust melyből származott, verbális támadását olyan szitok szavakkal fűszerezte, amelyek különösen egy tizenegy évesnek számára semmi módon sem illő.

 

„Ez hallatlan!” kiáltott fel Szilárd atya.

 

Ez volt az első és egyetlen alkalom, amikor igazán dühösnek láttam. Felállt és közben feldöntötte a székét. Aztán olyan gyorsan rohant ki az osztályteremből, amennyire lábai képesek voltak. Az egyik fiú azt mondta:

 

„Elment a Rettenetes Ivánért."

 

A „Rettenetes Iván” nem volt senki más mint a legszigorúbbnak tartott tanár aki vessző segítségével fizikai büntetéseket hajtott végre.

 

Nem kellett sokáig várnunk, mert Szilárd atya néhány perc múlva visszatért, de „Rettenetes Ivánnak” nyoma sem volt. Amit helyében láttunk egy különös tárgy volt melyet Szilárd atya kezében tartott. Ez az objektumot csak mint egy Kálvária jelenetnek valamiféle topográfiai modelljeként vagy elrendezéseként lehetett nevezni, mely vesszőkből és fa darabokból, valamint zsinór vagy rafiának tűnő anyagokból készült. Ezekből voltak a feszületek össze téve. És aztán bőséges mennyiségű szárított moha is volt az alapban, amelybe a feszületek voltak beágyazva. Ezt az egész elrendezés egy átlátszó plasztikból készűlt csengőedény borította és védte, mely azokra a hermetikusan lezárt ajándék tárgyakra emlékeztet, amelyek miniatűr tájat tartalmaznak, és heves hóvihart szimulálnak, amikor erőteljesen meg  lesznek rázva, csak ebben az esetben az objektum annyira nagyvolt  hogy csak két kézben lehet tartani. Ha bárkinek kétsége lett volna a giccs szó jelentéséről, annak nem kellett tovább keresnie mint ez a tárgy amelyet Szilárd atya kezében tartott.

 

Bárki aki kíváncsi volt hogy miről is van szó, azt Szilárd atya szavai azonnal sikeresen tisztázták. Miután név szerint szólította meg a mocskos szájú tanítványt, és egy közeli polcra le tette a „Kálvária jelenetet”, azt mondta:

 

„Ezennel vissza adom neked ezt az ajándékot, amelyet év elején kaptam. Ettől kezdve a kapcsolatunk nem más mint egy vonakodó tanár viszonya egy lázadó és rossz modorú tanulóval!”

 

Szilárd atya hatása ránk, mint első évesek, kezdett csökkenni. Iskolánk az említett János Vitéz ballada alapján  zenésített színdarabjának előadására készült, és az év hátralévő részére szánt időnk nagy részét próbák vették igénybe. Az énekesek és szereplők teljes egészében első, második és harmadik éves tanulókból volt kiválasztva. Mivel elég jó ének hangom volt, a huszárok egyikét játszottam. A huszárok feladata főképpen abból állt hogy lelkes katona dalokat énekeltünk a színdarab folyamán. A próbák, úgymint a nyitó előadás az iskola aulájában zajlott. A tantermek többsége erre a teremre nyíltak, és a terem elején csak egy fal volt, szóval nem voltak se ablakok se ajtók melyek zavaró hatással lettek volna a hátterébe.

Mint rögtönzött színpad elhelyezésére aránylag megfelelő volt.

 

Az egyetlen drasztikus változtatás ezen a falon az ORA ET LABORA mottó eltávolítása volt, amelynek betűit eredetileg valamilyen festett fémből vágták ki és csavarozták a falba. Mindannyian ismertük ennek a mottónak a jelentését, mivel Szilárd atya az év elején egyértelművé tette, hogy egy keresztény fő feladata az imádkozás és a munka. De most, hogy

a mottót eltávolították, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy ideje ÉNEKELNI ÉS JÁTSZANI.

 

Időnként a próbák során észrevettük, hogy Szilárd atya diszkrét módon megjelent, de rosszalló tekintetétől elnézve nem tett szóbeli tiltakozást, csupán sötét és kissé tiltó kísértetként állt a félhomályba. Még ha a legszenvedélyesebb titkos vágya is az volt, Szilárd atya nem kívánhatta el a játékunkat, és egy sikeres nyitó előadás után több német városba vittük a darabot, ahol nagy részben magyar közönségnek adtuk elő színdarabunkat.

 

Miután az előadások véget értek, hamarosan lezárult a tanév is.

 

Szilárd atya arról tájékoztatott minket, hogy nem enged bennünket  haza üres kézzel, és mindannyiunknak tartogat egy ajándékot, amelyet át akar adni nekünk, amikor befejeztük vele az utolsó iskola órát. Udvariasan néztünk rá, mint azok kik tudják hogy valakinek a napjai kifogytak, de egyikünk sem mutatott különösebb izgalmat vagy várakozást Szilárd atya búcsúztató gesztusának megemlítésénél. Amikor eljött az ajándékok kiosztásának ideje, mindannyian kaptunk egy-egy példányt ugyanabból a könyvből, amelynek csak a címére emlékszem, de a szerzőre nem. A könyv címe Monello volt, és egy olasz fiúról szólt, aki  egy római katolikus otthonban nő fel. Évekkel később eljutottam hozzá hogy elolvassam, és miután ezt megtettem, arra a következtetésre jutottam, hogy a könyv  egy hét éves gyerek mentalitásához volt szabva.

Azonban mielőtt lezárom Szilárd atyáról szóló elbeszélésemet, le akarom írni azt az egyetlen alkalmat, amely közvetlenül a tanév vége előtt adódott amikor egyedül voltam vele, és Szilárd atya saját szobájába volt szerencsém körülnézni, amely a magán szállása volt, és csupán három szobával a főépület kápolnájától volt távol. Az egyik másik papnak intéztem ügyet, és miután végeztem vele és elbocsájtott, visszaútba a kápolnából Szilárd atyát pillantottam meg a szobájában nyitott ajtóján keresztül. Éppen abban a pillanatban ő is észrevett engem, és intve felhívott hogy lépjek be.

 

Miután tisztán kiejtett Laudetur Jesus Christus-al köszöntem és az elkerülhetetlen In aeternum amen-t kaptam válaszul, Szilárd atya megkért hogy üljek le, és kutató szemeivel rám nézett. Időközben kíváncsian körülnéztem, és bevettem a szoba hangulatát. Magyaros és népművészeti stílusban volt berendezve, tarka szinü ágy takaróval, egy pár kisebb olajjal festett tájképpel és bekeretezett fényképpel, és hol akadt rá hely, kisebb szabású herendi porcelán szobrocskákkal. Ugy tünt hogy Szilárd atya nem tagadott meg magának egy kis esztétikai élvezetet, de komoly kifejezése most más ügyekről tanúskodott. Aggódottnak látszott.

 

„Amint már tudod,” mondta „jövőre már nem fogok itt tanítani. Feleslegessé váltam, ami ezt az úgynevezett keresztény intézményt illeti. Az igazat megvallva, módszereimet elavultnak tekintik, és azokat az értékeket, amelyek mellett állok, láb alatt tapossák.”

 

Kutatóan nézett rám, hogy megértem-e szavait, én meg csak gyöngén mosolyogtam, és mindent megtettem, hogy udvariasnak tűnjek. Akkor még nem tudtam bármiféle szavakkal megfogalmazni magamnak hogy Szilárd atya miféle mély és alapvető szinten sérült meg, és csak inkább éreztem és sejtettem, de bármi is okozta álapotát, nagyon megsajnáltam. Mivel nem tudtam önként részt venni szóbeli együttérzésben, arra vártam, hogy folytassa mondani valóját.

 

„Emlékszel a mottóra, amely az iskola aulájában díszítette a falat? ORA ET LABORA? ” kérdezte.

 

„Imádkozz és dolgozz!” válaszoltam kötelességtudóan.

 

„Igen, imádkozz és dolgozz, ahogy helyesen mondod! Amikor néhány évvel ezelőtt mint alapító tag csatlakoztam ennek az iskolának a tanári karához, kötelességemnek tekintettem javasolni, hogy ezt a mottót tegyük az iskola aulájának falára. Abban az időben a véleményem még számított valaminek. De mint nagyon jól tudod, eltávolították. És most garantálom neked, hogy  nem fogják vissza tenni, pont úgy mint én sem fogok vissza térni!”

 

Szilárd atya sóhajtott, aztán hozzátette:

 

„Az idők változnak, de a rosszabbra! A nők manapság nadrágot viselnek, és úgy tűnik, senki sem tiltakozik.”

 

E utolsó megjegyzése arra az időre vonatkozott, amikor az évben először esett a hó, és a lányok sís nadrágba öltözve jöttek az órára, mert fáztak. Szilárd atya visszakergette őket kollégiumukba, és megparancsolta nekik, hogy öltözzenek át szoknyába.

 

Néhány hasonló elmélkedés után kinyitott egy közeli fiókot, és elővett egy fényképet. Átnyújtotta nekem, és amint megnéztem, láttam hogy Szilárd atya képmása egy fehér szerzetes reverendában. A fején a haj teljesen le volt borotválva, és képmása jó pár évvel fiatalabbnak tűnt mint jelenlegi kora. Az arcának morózus kifejezése viszont pontosan olyan volt mint a szokásos.

„A jövő évtől kezdve újra így fogok kinézni!” mondta Szilád atya. „A helyem a kolostorban már biztosítva van. Ott fogom befejezni hátralévő napjaimat. A világnak az újkori módjai már nem az én dolgom.”

 

Ami után visszaadtam a fényképet, felállt, és követtem a példáját. Mielőtt elbocsájtott intett hogy térdeljek le. Aztán nagy, húsos kezét a fejemre tette, rövid imát mondott értem, és személyes áldását adta. Miután felálltam, elmosolyodott, és azt mondta, látszólag inkább önmagának, mint nekem:

 

„Rád mindig úgy fogok emlékezni mint az a fiús fiú. . . ”

 

Bármi is lehetett azoknak az utolsó rejtélyes szavaknak a jelentése, még most is amint írok róluk, furcsának tűnnek. Mielőtt elfordultam, még egy utolsó pillantást vetettem Szilárd atyára. Tehetetlenűl állt a szoba közepén. Rövidre nyírt fehér hajával és fekete, bozontos szemöldökével kissé ferdén tartotta maszív fejét. Egy pillanatra elképzeltem mind azt a terjedelmes és petyhüdt húst fekete reveredája alatt, ami végül is részemre  meglehetősen nevetségesnek és nőiesnek tűnt. Mihelyt az ajtóján kívül voltam, megkönnyebbülten sóhajtottam, és gyors léptekkel mentem végig az átjárón, örülve, hogy véget ért e furcsa és szorongató élményem.

 

 

 

 

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Mikijozsa2021. április 26. 14:26

@ikakovics: mindenhova elér a kezük

ikakovics2021. április 26. 12:03

@S.MikoAgnes: Kedves Agnes! Nagyon orulok hogy tetszik es nagyra becsulom amit irsz rola. Szeretettel, Ivan

ikakovics2021. április 26. 12:00

@Mikijozsa: Kedves Miki! Ezt en csak negyszemkozt kozolon veled, de en mar evek ota buddhista vagyok. Persze nem borotvalom a fejem, de ettol elnezve a buddhismus filozofiajat probalom lelkisimeretesen kovetni. Szertettel, Ivan

Mikijozsa2021. április 26. 11:14

álszent papok ja s a pápa egyébként bankár is egyszemélyben, lásd Facsar Imre beszámolóját a youtuben

S.MikoAgnes2021. április 26. 07:25

Drága Iván! Nagy örömmel tölt el, hogy irodalmi munkásságod újabb remekeit is megmutatod! Csodálatosan írsz! Ismeretlen világot láttatsz nagyon színesen, láttatóan, érzelmekkel tele.
Köszönet és nagy elismerés!
Olvaslak tovább szeretettel!

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom