A körasztal

Körasztal

 

 

            Füst és drága alkohol illata tölti meg az a rejtett kis szobát, mely alaposan elrejtve, egy szórakozóhely alatt található. Gyenge lámpák fényénél, a legkényelmesebb bőrfotelekben üzletemberek társalognak kedvenc luxusprostituáltjaik társaságában.

 A fotelek egy apró körasztalt vesznek körbe, melyen whisky és szivarok tömkelege vár arra, hogy fogyasztóiknak örömet okozzanak. A társaság tagjai a legdrágább és legelegánsabb ruházatban társalognak üzletről, politikáról és a jövő rejtelmeiről. De közben mégis feszült a hangulat. Egy csomagot várnak. Egy táskát. Hatalmas a tét, egymillió dollár. Hiába társalognak, gondolataik legmélyén mind arra gondok már, mire költik majd azt a kétszázötvenezer dollárt, ami órákon belül a markukat üthetik.

- Nem mondták mikor érkezik a szállítmány Uraim? – kérdezte Paolo, mind közül a legidősebb.

Tapasztalata és fortéja messze meghaladta társaiét. Sose volt szégyen megkérdezni a véleményét dolgokról, sőt tanácsos volt! Idős korú, hetvenes éveiben járó férfi volt, egyedül az Ő foteljéről hiányzott a kötelező kiegészítő, az örömlány. Paolo a családjának élt, feleségének, és gyermekeinek. Mélyen megvetette ezt az életstílust, amit a fiatal lányok űztek.

- Ötletünk sincs. Annyit mondtak, hogy késő éjszaka egy és három óra között érkezhet. Annál hamarabb ne is számítsunk az érkezésre. – válaszolt sietve Carlos.

Carlos komoly ember volt, a humort nem értette, vasmarokkal tartotta kezében embereit, üzleteit, melyek lefolyóban voltak. Senki nem mert vele viccelődni, vagy a legkisebb komolytalansággal is elé állni. Korát tekintve Paolot követte, habár nála mégis sokkal fiatalabb volt. A pénznek élt és a hatalomnak. Sunyi volt és alattomos.  Semmi más nem számított neki, nem volt elég nagy áldozat, amely céljai érdekében megállította volna.

Ezen szavak hallatán Paolo némán biccentett, majd eljegyzési gyűrűjére meredt, utána tekintetét társaira, és a hölgyekre emelte. Úgy érezte magát, mintha egy börtönben lenne. Hiába teste szabad és bármit megtehet. Lelke láncra verve szenved a szobában, mely személyét bemocskolta, és szörnyű tettekre sarkallta. Ki akart szállni, nem akarta tovább élni ezt az életet. Boldog öregkort szánt magának, olyat melyben családjának élhet teljes mértékben, bármiféle gond és probléma nélkül. Lelke szabadságra vágyott, szabadulni akart azon láncoktól, melyek évtizedek óta szorítják kezeit.

- Ebben az esetben tehetetlenül várunk. – törte meg a csendet Jason.

Jason fiatal volt és magabiztos. Sikerre éhezett, bizonyítani akart társainak. Korán kezdte a dolgokat és nagyon tehetséges srácnak bizonyult. Középiskolás korában már csomagokat kézbesített, és kisebb- nagyobb feladatokat bíztak rá. Elérte azt, amit igen keveseknek sikerült. Huszonöt évesen már a nagyok között ült. Nem szeretett várni, nyugtalanul feszengett, ha egy kicsit is, de türelmet kellett gyakorolnia.

- Nem tudsz már nyugton maradni igaz? – kérdezte nevetve Christian.

Ő volt a társaság egyetlen fekete tagja. Paolo életét köszönheti neki. amiért is elnyerte a társaság kegyeit. Humoros ember volt, mondataiba az irónia mindig ott volt, az ember azt gondolta volna, ha valakivel, Christiannal nem lehet komolyan társalogni.

 

Carlos mogorva pillantást vetett Christianra, majd töltött magának még egy kevés whiskyt. Csend uralkodott a társaságon. A lányok is csak csendben susogtak, kommunikáltak egymással, röpke felszólalásokkal és gesztusokkal próbálták bizonyítani eltartóiknak, hogy Ők bizony alkalmasak arra, hogy elfoglalják méltó helyüket a fotelek karfáján.

És ezekből az eseményekből senki nem tapaszalt fent semmit. A fiatalok tomboltak fent, kipihenték a hét fáradalmait, lerészegedve ismerkedtek és élték ki magukat szüleik távollétében.

 

*órákkal később*

Fekete autó áll meg a szórakozóhely előtt. Az utca sötétségbe borult, a buli fent még mindig tartott. Kopasz öltönyös ember száll ki a járműből, majd a csomagtartóhoz sétált. Csendesen felnyitotta azt, majd kiemelt onnan egy bőrből készült drága Gucci táskát. Igen nehéznek bizonyult, emberünk vállára vette, hogy könnyebben hordani tudja. Lecsukta a csomagtartót, az autót lezárta, majd elindult a bejárat felé. A sorban álló fiatalok között átvágva lépett be a szórakozóhelyre, ezzel felháborodott kiáltásokat kiváltva mindazon emberekből, akik arra vártak, hogy a sor elejéhez érve bemehessenek, és megkezdhessék ők is a bulizást.

Belépve a terembe hatalmas tömeg, fények játéka és hangos zene fogadta. Az alkohol mindent átható szaga terjengett az egész helységben, mely gyomorfacsaróan megütötte emberünk orrát, melyet Ő hiába utált, nem tehetett ellene, hiszen kötelességét el kellett végeznie. Átvágott gyorsan a parketten, majd a pult mögött egy lépcsőn lebaktatva két őrrel találta szemben magát. Kihúzta a táskát, majd a tartalmát megmutatva belépést nyert a szobába.

Hiába fent hatalmas a hangzavar, lent tökéletes csend honolt. A körasztalnál ott ültek embereink, csendesen iszogatva, társalogva. A gyenge lámpák fényénél alig kivehető a szoba berendezése, az asztal tartalma, illetve a fotelban ülő férfiak pontos kiléte.

- Mély tiszteletem Uraim! – törte meg a csendet a kopasz férfi, miközben mélyen meghajolt.

- Isten hozott Francis. Örülök, hogy sikerül ideérned. Mit hoztál nekünk? – jött a válasz Paolotól apai gyengédséggel.

- Az ígért csomagot Uraim! Megérkezett! – érkezett az udvarias válasz.

- Remek- remek! Mutasd hát! – kapcsolódott be a párbeszédbe egy harmadik személy, Carlos.

Francis engedelmesen az asztalhoz sétált, majd a táska tartalmát a társaság elé helyezte. Egymillió dollár hevert az asztalon, százdolláros kötegekben. A négy üzletember a pénzre meredt. Minden egyes alkalommal ámulatba ejtő látvány volt. A pénz szépsége felülmúlt minden nőt, és minden földi szépséget, melyet a világ nyújtani tudott. A vastag kötegek látványa percekre lefoglalta a társaság figyelmét, a csendet Paolo törte meg:

- Hölgyeim, kérem fizessék ki  Mr. Tailort hibátlan munkavégzésének díjaként.  – szólt a lányokhoz Paolo.

A kérésnek eleget téve ketten a széfhez sétáltak, majd a megszokott módon Francis kézhez kapva kétezer dollárral hagyta el a szobát.

A helyiséget a pénz illata lepte el, a hatalmas zöld papírhegy toronyként magasodott a poharak között. Mindenki várta már az elosztást, de senki nem mert kezdeményezni. Valahol mindannyian Paolora vártak, pedig Ő nem akarta a mai nap betölteni ezt a szerepet. Gondolatai máshol jártak. Akár most felállhatna, és elhagyhatná a szobát, soha többé nem kellene visszatérnie. Van elég pénze, miért kellene neki ez a rongyos adag pluszba? Élete végéig megélne, sőt még a gyerekeinek is jutna belőle. De nem teheti. Ezt már végig kell csinálnia. Ez az utolsó, ez után kilép. Gondolatainak hullámvasútját Jason hangja törte meg:

- Uraim, nem akarom megtörni eme tökéletes csendet, de úgy vélem, mindannyiunk hasznára válna, ha a mai nap megkeresett összeget a megszokott módon igazságosan elosztanánk! – szólalt meg csendesen, hangjában leplezetlen mohósággal.

A kör mély egyetértéssel fogadta Jason ajánlatát. A pénz átszámolásával megkezdődött az osztás, mindenki eltette a saját részét, majd a következő percekben a jól megszokott csend ismét az urakra ült. Paolo tudta, hogy ez lehet a tökéletes pillanat, amikor közölheti szándékát üzlettársaival, a pillanat, mikor egy olyan fejezetet zárhat le az életében, amelytől időtlen – idők óta szabadulna. Megjelent előtte a kép láncra vert lelkéről, majd sóhajtott egy nagyot. Töltött magának egy újabb adag whiskyt majd a csendet ismételten megtörve szólalt fel:

- Uraim! Úgy érzem elérkezett az a nap, amikor koromból és fizikai illetve szellemi állapotomból kifolyólag azt kell, hogy mondjam, hogy a továbbiakban nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy helyemet Önök között elfoglaljam. Hiszem, és tudom is, hogy mindannyian elérkezünk egy idő után arra a pontra, amikor már nem tudjuk tovább azt az életvitelt élni, amelyet hosszú éveken át folytattunk és napi szinten gyakoroltunk. Elérkezettnek látom azt az időt, amikoris helyemet átadjam egy olyan személynek, aki véleményük szerint alkalmas lehet arra, hogy pozíciómat átvegye, és mint társuk, barátjuk a jobb és nehezebb időkben is egyaránt elősegítse munkásságunk fejlődését!

 

Mély döbbenet fogadta az asztalnál ülő további három férfit. A mondatok, melyek Paolo száját elhagyták, mint hidegzuhany érintette őket. Sokkolt állapotban, érzelemmentes arccal meredtek társukra, vagy italukra. A csend új formát öltve ült a társaságra. Tudták, hogy ez most más, mint amilyen egyébként szokott lenni. A gyász érzését keltve, gondolataikban elmélyedve ültek az asztalnál. Mind a négyen arra vártak valaki megtörje ezt a fájdalmas, szívszorító csendet, mely a boldogság legmagasabb fokairól, a szomorúság és elkeseredettség tömlöcébe taszított mindenkit, aki a szobában tartózkodott.

- Tartottam tőle, hogy idővel szembesülnünk kell ezzel a mindannyiunk számára elkeserítő és szívszorító döntéssel. – szólalt meg Carlos elcsukló hangon. – Ha úgy gondolja, ezt a lépést komolyan gondolva kívánja befejezni munkásságát, nem kívánjuk megakadályozni ezt lépését.

Jason és Christian csendben figyelték a párbeszédet. Mindkettőjüket érzékenyen érintette ez a pillanat, különösen Christiant. Mindent Paolonak köszönhetett. Nagyon szerette Őt, és úgy tekintett rá, mintha édesapja lenne. Nem tudta elképzelni, hogy a későbbiekben ne hallja az öreg bölcs szavát, ne üljön vele egy asztalnál a jövőben.

- Terveimet a lehető leghamarabb kívánom elkezdeni, a hét hátralévő részében befejezem megkezdett feladataimat, és a papírmunkák elvégzése után nem kívánok a továbbiakban hasonló munkaügyekkel foglalkozni. Úgy gondolom ez jövőhétig kivitelezhető.  – folytatta Paolo tökéletesen nyugodt hangon.

A három üzletember csak csendben figyelt, és hallgatta Paolo ilyenkor is megnyugtató és határozott szavait. Pedig tudták, hogy semmi okuk nincs arra, hogy nyugodtak legyenek. Tisztában voltak vele, hogy Ő tartotta fent a rendezettséget, a nyugodalmat határozottságával és alázatosságával. Féltek, ha nélküle kell tovább vezetni az üzletet, minden a feje tetejére állhat.

- Nagyon késő van Uraim! Kérem engedjék meg, hogy búcsút vegyek. A holnapi nap folyamán biztosan látjuk egymást! – köszönt el Paolo a társaságtól.

Mindenkivel kezet fogott, majd felvette kalapját, kabátját és elhagyta a szobát.

 

Carlos, Jason és Christian megszólalás nélkül tették fel a kérdést: „Mi legyen most?”

A hallgatást megint Carlos törte meg:

- Attól tartok nem engedhetjük, hogy csak így elmenjen. Rengeteget tud, ha a rendőrség kap egy fülest, hogy kiszállt, elkezdhetik faggatni, abból pedig csak mi jöhetünk ki rosszul.

- Szerintem pedig jár Neki, hogy hátralévő éveit nyugalomban a családjával töltse. Rengeteg dolgot tett le az asztalra és megannyi dolgot köszönhetünk neki. Nem tarthatjuk itt, sem erőszakkal sem békésen – válaszolt Christian, Jason szapora bólogatásának közepette.

- Mindegy is, ez legyen a holnap problémája. Már hajnali 4 óra van. Induljunk mi is. – zárta le a témát Carlos.

Mindenki megragadta a maga táskáját, majd elköszönve, külön- külön hagyták el a szobát, még az teljesen kiürült.

 

                Sötétség és csend borult a szobára. De mégsem üres, valami maradt odabent. Egy körasztal, melyen olyan probléma nehezedik, mely nehezebb dollármilliók ámulatba ejtő mennyiségénél és súlyánál. Egy probléma, mely megoldásra vár, melyet, ha nem kezelnek higgadtan és összetartva, megpecsételheti a jövőt, hosszú évekre is.