A körasztal

Demzsi•  2019. február 7. 15:55

A körasztal 2

A körasztal 2

 

 

         Halvány lámpa fényénél három férfi ül és tárgyal kényelmes bőrfotelekben, kedvenc örömlányaik társaságában. Szemmel láthatóan feszült és stresszes a hangulat, mely az egész szobára kiterjeszti hatását.

            Carlos, Jason és Christian fejüket összedugva próbál közös nevezőre jutni a Paolo nyugdíjba vonulását illetően. Habár nem sejtik még mi vár rájuk, mindnyájan abban reménykednek, órákon belül sikerül olyan megoldást találni, mely mindenkinek megfelel. A döntéshozatalt halk zene kíséri, mely a sarokban elhelyezett hatalmas hangfalakon keresztül kényezteti az ember füleit.

- Úgy vélem Paolo teljes körű figyelmen kívül hagyása negatív hatást gyakorolhat az üzletre. A rendvédelemnek bizonyára hamar fel fog tűnni, hogy nem tevékenykedik már aktívan, és kiszemelhetik maguknak. – jelentette ki Jason, a napokban megváltozott véleményét.

Meggyőződése volt, hogy Paolo teljes körű kivonása tisztességes és helyénvaló dolog lenne, de a napokban véleménye az óvatosság intő szavait meghallva irányt váltott.

- Továbbra is tartom magam az álláspontomhoz, miszerint Mr. Mariappa megérdemli öreg éveire a békességet családja társaságában. Nem lenne helyénvaló, ha zargatnánk és figyelemmel kísérnénk utolsó éveit. – reagált nyomban Christian.

Christian az egyetlen fekete személynek volt betudható a társaságban, társai tiszteletét Paolo életének megmentésével és remek munkavégzésével érte el. Elkötelezett támogatója volt az Öregnek, érdekeit távozása után is szemmel tartotta.

Az indulatokkal egyre inkább megtűzdelt párbeszédet a harmadik fő mély csendességgel figyelte. Szivarja és cherryje társaságában hallgatta a két férfit, és tartotta őket nevetségesnek. Meggyőződése volt, ha ez a rendszer állva marad, rövid időn belül…

-Carlos te mit gondolsz, mit kellene tenni? – fordult Jason a harmadik személyhez.

- Gondolkozom Uraim, próbálok olyan metódust találni, mely természetesen engedményekkel, de segít megoldani eme nehéz helyzetet. – válaszolt Carlos, mély és fagyos hangon, arcán félelmet keltő mosollyal.

 

*pár nappal az ülés után*

Sötét és csapadákos az éjjel, az eső, mint érkező idegen kopogtat az ablakokon. Alszik már a város, csupán egy szobában ég még a lámpa. Carlos itallal a kezében üldögél és mereng. Gondolatainak tengerén, mint vitorlás, küzd a hatalmas hullámok ellen. Tud valamit, amit a többiek nem. Tudja, hogy a helyzet, amivel meg kell küzdeniük megoldhatatlan úgy, hogy az mindenkinek megfeleljen. Napról – napra egyre biztosabb benne, hogy a kedélyek elrendezésére egyetlen egy lehetőség maradt: a teljes hatalomátvétel. Át kell vennie az irányítást, mindhármuk személyébe lépni, de egyedül. Ha mindenen az Ő keze lesz, elérheti azt, ami a legfontosabb: a jól megszervezett biztonságos működés. Egyenként kell eltennie láb alól társait, úgy, hogy Ő közben folyamatosan a háttérben maradjon és ne keltsen gyanakvást. De mégis hogyan tudná ezt elérni, mi lenne a módja?

            Carlos megtölti az időközben kiürült poharát, majd a tűzhöz sétál. Rápakol két fadarabot, majd bámulni kezdi azt. Nagyon szereti a tüzet. A lángokat, ahogy erősen és büszkén világítják be a teret. Ahogy egyszerre nyújt védelmet és támad azokra, akik túl közel merészkednének.

A férfi lassan telefonja után nyúl, majd egy számot tárcsázva hívást indít. Kicsöng, de senki nem veszi fel. A hangposta megszokott monoton hangja szólal meg a vonalban: „ A sípszó után kérjük hagyjon üzenetet”.

- Jason, a holnapi nap folyamán szeretnék veled beszélni. Találkozzunk holnap a parkban pontban este kilenckor. A dolog nem halasztható, győződj meg róla, hogy egyedül jössz. Carlos.

Hát megtette az első lépést. Már nincs vissza út. Carlos elméjét elborítja a félelem, nem biztos abba, hogy helyes, amit tesz. De meg kellett tennie. Ez az egyetlen módja, hogy rendet teremtsen…

 

*egy nappal később, 21:00*

Az éjszaka beköszöntésével a park elcsendesedett, a megüresedett padok magányosan várnak, hogy holnap újra szolgálhassák megannyi ember kényelmét. Carlos csendesen, az egyik lámpa halovány fénye alatt vár társára, hogy közlendőjét átadja neki. Tágra nyílt szemekkel figyeli a környezetét, Jasont keresve. Percek elteltével lakkcipők hangos kopogása töri meg a csendet, majd az útszakasz végén feltűnik egy tetőtől – talpig feketében lévő férfi. Hát eljött. Kézfogással köszönti társát, majd megnyitja a párbeszédet.

- Örülök, hogy eljöttél Barátom. A dolog, amiről beszélni szeretnék veled fontos, és nem várhat. – szólalt meg először Carlos.

- Miről lenne szó? Talán történt valami? – reagált azonnal Jason, kissé csodálkozó hangnemben.

Carlos sétára invitálta Jasont, miközben történetét megkezdve folyt bele a rágalmak sorozatába.

- Tudomásomra jutott, hogy Christian nem ért veled egyet a Paolot érintő témákban. De ahelyett, hogy ezt a dolgot közösen oldanánk meg, mint értelmes emberek, Christian célravezetőbb megoldásnak tartja, ha hamar pontot tesz a dolgok végére. Ám félő, hogy ez akár az életedbe is kerülhet. – fordult Jason felé Carlos. – Sőt hova tovább, ebben biztos vagyok.

Jason szemei elkerekedtek, nem tudta hová tenni a hallottakat, döbbent tekintettel meredt Carlosra, majd kérdésre nyitotta száját:

- Christian? Honnan kaptad az infót Carlos? Ez egészen biztos? Mármint… Én ezt nem tudom elhinni. – hitetlenkedett Jason.

- Biztosíthatlak, hogy a füles, amely a tudomásomra jutott, megkérdőjelezhetetlen, a kapcsolataim által szolgáltatott információk mindig hitelesek. – válaszolt hideg és közömbös tekintettel Carlos. – Jason, én nem akarom ezt kimondani, de attól félek, csak egy módon tudod megelőzni a dolgok bekövetkezését. Csak úgy, ha Te magad játszod ki Christiant, és a kezedbe veszed az irányítást.

Jason némán bámult maga elé, nem tudta feldolgozni a sok adatot, melyet egyszerre zúdítottak rá. Úgy érezte cselekednie kell, de nem tudta mit tegyen. Arra várt Carlos útmutatást adjon neki, mondja meg mit tegyen. De Carlos csak némán sétált mellette, pontosan tudva, hogy egy olyan lavinát indított el, mely az ő sikerét fogja elhozni. Ennek tudatában törte meg a csendet:

- Ne haragudj Barátom, késő van, ha nem haragszol indulnék. Csak azt akartam, tudd, hogy mi folyik a háttérben.

Mondatát zárva elköszönt, majd elindult csendesen, arcán önelégült mosollyal. Tudta, hogy elérte a célját, és Jason bekapta a csalit. Csak várnia kell a következményekre, melyek hamarosan eljönnek.

*pár nappal később*

A hír, mint futótűz terjed. Valaki merényletet követett el Christian Wright ellen. Autójában gyilkolták meg, háza előtt. A káosz mint vad orkán sepert végig mindenkin, aki közvetetten vagy közvetlenül érintett volt a dologban, azok között akik ismerték és szerették Őt. Mély keserűség, és annál mélyebb gyász ül az emberek szívén. Mindenki rettegett, senki nem érezte magát biztonságban. De ez nem az a szakma, amiből csak úgy ki lehet szállni. Hiába mindenki féltette az életét senki nem mert lépni semmit, mindenki árgus szemekkel figyelte az események folyamatát. Csupán egy ember volt, ki végig elégedetten, a háttérből irányítva szemlélte az eseményeket. Ő pedig Carlos volt. Sikerült egy lépéssel közelebb jutni céljához, hogy mindent magáénak tudjon be, hogy abszolút hatalmat szerezzen, ami után annyira vágyik. Itt az idő: meg kell tennie az utolsó lépést, amivel végérvényesen célba érhet.

Lassan telefonja után nyúl, majd a névjegyzékből kikeresve partnere számát hívást indít:

- Barátom! Örülök, hogy egyben vagy! A sajnálatos eseményekre való tekintettel arra kell kérjelek, légy vendégem ma este, hogy a jövőt éríntő dolgokat átbeszéljük, és közös nevezőre jussunk. – szólt bele a vonalba Carlos, tökéletesen megjátszott baráti hangon. – Találkozzunk 3 óra múlva, várlak!

*a megbeszélt időpontban*

Csengő hangja töri meg a lakás tökéletes csendjét. Carlos sietve nyit ajtót, hogy társát Jasont beengedje, és pontot tehessen a dolgok végére.

- Üdvözöllek Barátom, örülök, hogy látlak, fáradj be kérlek! – köszönti Jasont.

- Örülök, hogy látlak Barátom! Köszönöm szépen! – jött a válasz hamar.

A kabát levétele után a nappali irányába vették útjukat, ahol a látvány alapján Carlos komoly előkészületeket tehetett. A helyek elfoglalása után a csend megtörik, Carlos szóra nyitotta ajkát:

- Nos, mint tudjuk, Christian sajnálatos elhalálozása következtében ránk hárult az a fontos feladat, hogy az üzletet a továbbiakban folytassuk. A gyász kinyilvánítása nagyon fontos dolog, de nem engedhetjük meg magunknak, hogy ez elterelje a figyelmünket a fontos üzleti teendőinkről. – kezdte a társalgást fagyos hangon Carlos.

Jason egyetértő helyeslés közepette gyors egyetértéssel reagált:

- Igen, tartok tőle igazad van. Minél hamarabb vissza kell térnünk feladatainkhoz, és az emberek között is el kell oszlatni a kételyeket. Az eset következtében olyan pletykák járnak, melyeknek nem engedhetünk utat.

Úgy beszéltek, mintha társuk halála egy sajnálatos merénylet lett volna, mintha nem várt esemény következett volna be. Pedig mind a ketten tisztában voltak vele, hogy ami történt, saját kezük műve, a pletykák, melyek keringenek az emberek között nem többek saját acsarkodásuknál. De volt valami, amit nem tudtak ketten. Amit csak egyikük tudott, amiről a másik még csak álmodni se mert volna. Carlos lassan letette poharát, melyet a társalgás folyamán itallal megtöltött. De kezét nem húzta vissza magához. Lassan az asztal alá nyúlt, hol egy rögzített pisztoly lapult. Carlos lassan megragadta a fegyvert, majd Jasonre célzott vele az asztal alatt.

- Úgy gondolom, hogy az embereket, akik Christian és Paolo kezei alatt dolgoztak, most összekeverve kéne újra oszta... – kezdett bele Jason a mondatba, melyet hangos puffanás szakított félbe.

Hiába kezdett bele, befejezni nem volt lehetősége. A lőszer, mely testébe fúródott magával rántotta a mondatot is. Jason habogva kapkodott levegő után, forróság járta át testét, majd hirtelen hűlni kezdett.

Értetlen tekintettel meredt előre, miközben sebei vérezni kezdtek. Próbálta beszédre fogni száját, de az nem engedelmeskedett neki. Csak tátogott, már csak vért köpött. Nem értette miért történik ez. Carlosra meredt, sápadt arccal nézte társát, egykori barátját, üzlettársát.

Miközben meredt előre, Jason szeme előtt megjelent valami. Hirtelen szeme elé tárult minden egyes cselekedete, minden egyes jó és rossz döntése, melyeket az élete alatt meghozott. Másodpercek leforgása alatt minden szörnyűség a szeme elé tárult, melyeket véghez vitt, hogy céljait elérje. De a film hirtelen megszakadt. További durranások kíséretében Jason minden erejét elvesztve lefejelte az asztal lapját. Nem fogta már fel mi történik a szobában. Vérének forró áradatában érezte a hideg és fagy zord körmeit, ahogy testébe belekarmolnak. Nem csukhatja le a szemeit. Ha megteszi talán utoljára teszi. Fel kell ébrednie meg kell akadályoznia…

Carlos elégedetten állt fel az asztaltól. Hát elvégeztetett. Innentől szabad kezet kap, magához ragadja az irányítást. Már tényleg csak apró lépések választják el célja elérésétől.

 

            Hetek teltek el az eset óta. A két vezető rejtélyes halála, mint hideg zuhany érintette az embereket. Paolo Mariappa pedig eddig tisztázatlan okok miatt életét vesztette. A halál oka ételmérgezés volt. Teljes volt a köd, senki nem értette mi és miért történik. Egy dolog volt csak biztos: új vezető lépett a korábbi öt helyére. Egy vezető, aki vasmarokkal, humort és bohóckodást nem tűrve tartott mindent az irányítása alatt.

 

 Megszabadult a körasztal a súlytól, ami rá nehezedett. De nagy árat fizetett érte. A becsületét.

 

 

Demzsi•  2019. február 7. 15:55

A körasztal

Körasztal

 

 

            Füst és drága alkohol illata tölti meg az a rejtett kis szobát, mely alaposan elrejtve, egy szórakozóhely alatt található. Gyenge lámpák fényénél, a legkényelmesebb bőrfotelekben üzletemberek társalognak kedvenc luxusprostituáltjaik társaságában.

 A fotelek egy apró körasztalt vesznek körbe, melyen whisky és szivarok tömkelege vár arra, hogy fogyasztóiknak örömet okozzanak. A társaság tagjai a legdrágább és legelegánsabb ruházatban társalognak üzletről, politikáról és a jövő rejtelmeiről. De közben mégis feszült a hangulat. Egy csomagot várnak. Egy táskát. Hatalmas a tét, egymillió dollár. Hiába társalognak, gondolataik legmélyén mind arra gondok már, mire költik majd azt a kétszázötvenezer dollárt, ami órákon belül a markukat üthetik.

- Nem mondták mikor érkezik a szállítmány Uraim? – kérdezte Paolo, mind közül a legidősebb.

Tapasztalata és fortéja messze meghaladta társaiét. Sose volt szégyen megkérdezni a véleményét dolgokról, sőt tanácsos volt! Idős korú, hetvenes éveiben járó férfi volt, egyedül az Ő foteljéről hiányzott a kötelező kiegészítő, az örömlány. Paolo a családjának élt, feleségének, és gyermekeinek. Mélyen megvetette ezt az életstílust, amit a fiatal lányok űztek.

- Ötletünk sincs. Annyit mondtak, hogy késő éjszaka egy és három óra között érkezhet. Annál hamarabb ne is számítsunk az érkezésre. – válaszolt sietve Carlos.

Carlos komoly ember volt, a humort nem értette, vasmarokkal tartotta kezében embereit, üzleteit, melyek lefolyóban voltak. Senki nem mert vele viccelődni, vagy a legkisebb komolytalansággal is elé állni. Korát tekintve Paolot követte, habár nála mégis sokkal fiatalabb volt. A pénznek élt és a hatalomnak. Sunyi volt és alattomos.  Semmi más nem számított neki, nem volt elég nagy áldozat, amely céljai érdekében megállította volna.

Ezen szavak hallatán Paolo némán biccentett, majd eljegyzési gyűrűjére meredt, utána tekintetét társaira, és a hölgyekre emelte. Úgy érezte magát, mintha egy börtönben lenne. Hiába teste szabad és bármit megtehet. Lelke láncra verve szenved a szobában, mely személyét bemocskolta, és szörnyű tettekre sarkallta. Ki akart szállni, nem akarta tovább élni ezt az életet. Boldog öregkort szánt magának, olyat melyben családjának élhet teljes mértékben, bármiféle gond és probléma nélkül. Lelke szabadságra vágyott, szabadulni akart azon láncoktól, melyek évtizedek óta szorítják kezeit.

- Ebben az esetben tehetetlenül várunk. – törte meg a csendet Jason.

Jason fiatal volt és magabiztos. Sikerre éhezett, bizonyítani akart társainak. Korán kezdte a dolgokat és nagyon tehetséges srácnak bizonyult. Középiskolás korában már csomagokat kézbesített, és kisebb- nagyobb feladatokat bíztak rá. Elérte azt, amit igen keveseknek sikerült. Huszonöt évesen már a nagyok között ült. Nem szeretett várni, nyugtalanul feszengett, ha egy kicsit is, de türelmet kellett gyakorolnia.

- Nem tudsz már nyugton maradni igaz? – kérdezte nevetve Christian.

Ő volt a társaság egyetlen fekete tagja. Paolo életét köszönheti neki. amiért is elnyerte a társaság kegyeit. Humoros ember volt, mondataiba az irónia mindig ott volt, az ember azt gondolta volna, ha valakivel, Christiannal nem lehet komolyan társalogni.

 

Carlos mogorva pillantást vetett Christianra, majd töltött magának még egy kevés whiskyt. Csend uralkodott a társaságon. A lányok is csak csendben susogtak, kommunikáltak egymással, röpke felszólalásokkal és gesztusokkal próbálták bizonyítani eltartóiknak, hogy Ők bizony alkalmasak arra, hogy elfoglalják méltó helyüket a fotelek karfáján.

És ezekből az eseményekből senki nem tapaszalt fent semmit. A fiatalok tomboltak fent, kipihenték a hét fáradalmait, lerészegedve ismerkedtek és élték ki magukat szüleik távollétében.

 

*órákkal később*

Fekete autó áll meg a szórakozóhely előtt. Az utca sötétségbe borult, a buli fent még mindig tartott. Kopasz öltönyös ember száll ki a járműből, majd a csomagtartóhoz sétált. Csendesen felnyitotta azt, majd kiemelt onnan egy bőrből készült drága Gucci táskát. Igen nehéznek bizonyult, emberünk vállára vette, hogy könnyebben hordani tudja. Lecsukta a csomagtartót, az autót lezárta, majd elindult a bejárat felé. A sorban álló fiatalok között átvágva lépett be a szórakozóhelyre, ezzel felháborodott kiáltásokat kiváltva mindazon emberekből, akik arra vártak, hogy a sor elejéhez érve bemehessenek, és megkezdhessék ők is a bulizást.

Belépve a terembe hatalmas tömeg, fények játéka és hangos zene fogadta. Az alkohol mindent átható szaga terjengett az egész helységben, mely gyomorfacsaróan megütötte emberünk orrát, melyet Ő hiába utált, nem tehetett ellene, hiszen kötelességét el kellett végeznie. Átvágott gyorsan a parketten, majd a pult mögött egy lépcsőn lebaktatva két őrrel találta szemben magát. Kihúzta a táskát, majd a tartalmát megmutatva belépést nyert a szobába.

Hiába fent hatalmas a hangzavar, lent tökéletes csend honolt. A körasztalnál ott ültek embereink, csendesen iszogatva, társalogva. A gyenge lámpák fényénél alig kivehető a szoba berendezése, az asztal tartalma, illetve a fotelban ülő férfiak pontos kiléte.

- Mély tiszteletem Uraim! – törte meg a csendet a kopasz férfi, miközben mélyen meghajolt.

- Isten hozott Francis. Örülök, hogy sikerül ideérned. Mit hoztál nekünk? – jött a válasz Paolotól apai gyengédséggel.

- Az ígért csomagot Uraim! Megérkezett! – érkezett az udvarias válasz.

- Remek- remek! Mutasd hát! – kapcsolódott be a párbeszédbe egy harmadik személy, Carlos.

Francis engedelmesen az asztalhoz sétált, majd a táska tartalmát a társaság elé helyezte. Egymillió dollár hevert az asztalon, százdolláros kötegekben. A négy üzletember a pénzre meredt. Minden egyes alkalommal ámulatba ejtő látvány volt. A pénz szépsége felülmúlt minden nőt, és minden földi szépséget, melyet a világ nyújtani tudott. A vastag kötegek látványa percekre lefoglalta a társaság figyelmét, a csendet Paolo törte meg:

- Hölgyeim, kérem fizessék ki  Mr. Tailort hibátlan munkavégzésének díjaként.  – szólt a lányokhoz Paolo.

A kérésnek eleget téve ketten a széfhez sétáltak, majd a megszokott módon Francis kézhez kapva kétezer dollárral hagyta el a szobát.

A helyiséget a pénz illata lepte el, a hatalmas zöld papírhegy toronyként magasodott a poharak között. Mindenki várta már az elosztást, de senki nem mert kezdeményezni. Valahol mindannyian Paolora vártak, pedig Ő nem akarta a mai nap betölteni ezt a szerepet. Gondolatai máshol jártak. Akár most felállhatna, és elhagyhatná a szobát, soha többé nem kellene visszatérnie. Van elég pénze, miért kellene neki ez a rongyos adag pluszba? Élete végéig megélne, sőt még a gyerekeinek is jutna belőle. De nem teheti. Ezt már végig kell csinálnia. Ez az utolsó, ez után kilép. Gondolatainak hullámvasútját Jason hangja törte meg:

- Uraim, nem akarom megtörni eme tökéletes csendet, de úgy vélem, mindannyiunk hasznára válna, ha a mai nap megkeresett összeget a megszokott módon igazságosan elosztanánk! – szólalt meg csendesen, hangjában leplezetlen mohósággal.

A kör mély egyetértéssel fogadta Jason ajánlatát. A pénz átszámolásával megkezdődött az osztás, mindenki eltette a saját részét, majd a következő percekben a jól megszokott csend ismét az urakra ült. Paolo tudta, hogy ez lehet a tökéletes pillanat, amikor közölheti szándékát üzlettársaival, a pillanat, mikor egy olyan fejezetet zárhat le az életében, amelytől időtlen – idők óta szabadulna. Megjelent előtte a kép láncra vert lelkéről, majd sóhajtott egy nagyot. Töltött magának egy újabb adag whiskyt majd a csendet ismételten megtörve szólalt fel:

- Uraim! Úgy érzem elérkezett az a nap, amikor koromból és fizikai illetve szellemi állapotomból kifolyólag azt kell, hogy mondjam, hogy a továbbiakban nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy helyemet Önök között elfoglaljam. Hiszem, és tudom is, hogy mindannyian elérkezünk egy idő után arra a pontra, amikor már nem tudjuk tovább azt az életvitelt élni, amelyet hosszú éveken át folytattunk és napi szinten gyakoroltunk. Elérkezettnek látom azt az időt, amikoris helyemet átadjam egy olyan személynek, aki véleményük szerint alkalmas lehet arra, hogy pozíciómat átvegye, és mint társuk, barátjuk a jobb és nehezebb időkben is egyaránt elősegítse munkásságunk fejlődését!

 

Mély döbbenet fogadta az asztalnál ülő további három férfit. A mondatok, melyek Paolo száját elhagyták, mint hidegzuhany érintette őket. Sokkolt állapotban, érzelemmentes arccal meredtek társukra, vagy italukra. A csend új formát öltve ült a társaságra. Tudták, hogy ez most más, mint amilyen egyébként szokott lenni. A gyász érzését keltve, gondolataikban elmélyedve ültek az asztalnál. Mind a négyen arra vártak valaki megtörje ezt a fájdalmas, szívszorító csendet, mely a boldogság legmagasabb fokairól, a szomorúság és elkeseredettség tömlöcébe taszított mindenkit, aki a szobában tartózkodott.

- Tartottam tőle, hogy idővel szembesülnünk kell ezzel a mindannyiunk számára elkeserítő és szívszorító döntéssel. – szólalt meg Carlos elcsukló hangon. – Ha úgy gondolja, ezt a lépést komolyan gondolva kívánja befejezni munkásságát, nem kívánjuk megakadályozni ezt lépését.

Jason és Christian csendben figyelték a párbeszédet. Mindkettőjüket érzékenyen érintette ez a pillanat, különösen Christiant. Mindent Paolonak köszönhetett. Nagyon szerette Őt, és úgy tekintett rá, mintha édesapja lenne. Nem tudta elképzelni, hogy a későbbiekben ne hallja az öreg bölcs szavát, ne üljön vele egy asztalnál a jövőben.

- Terveimet a lehető leghamarabb kívánom elkezdeni, a hét hátralévő részében befejezem megkezdett feladataimat, és a papírmunkák elvégzése után nem kívánok a továbbiakban hasonló munkaügyekkel foglalkozni. Úgy gondolom ez jövőhétig kivitelezhető.  – folytatta Paolo tökéletesen nyugodt hangon.

A három üzletember csak csendben figyelt, és hallgatta Paolo ilyenkor is megnyugtató és határozott szavait. Pedig tudták, hogy semmi okuk nincs arra, hogy nyugodtak legyenek. Tisztában voltak vele, hogy Ő tartotta fent a rendezettséget, a nyugodalmat határozottságával és alázatosságával. Féltek, ha nélküle kell tovább vezetni az üzletet, minden a feje tetejére állhat.

- Nagyon késő van Uraim! Kérem engedjék meg, hogy búcsút vegyek. A holnapi nap folyamán biztosan látjuk egymást! – köszönt el Paolo a társaságtól.

Mindenkivel kezet fogott, majd felvette kalapját, kabátját és elhagyta a szobát.

 

Carlos, Jason és Christian megszólalás nélkül tették fel a kérdést: „Mi legyen most?”

A hallgatást megint Carlos törte meg:

- Attól tartok nem engedhetjük, hogy csak így elmenjen. Rengeteget tud, ha a rendőrség kap egy fülest, hogy kiszállt, elkezdhetik faggatni, abból pedig csak mi jöhetünk ki rosszul.

- Szerintem pedig jár Neki, hogy hátralévő éveit nyugalomban a családjával töltse. Rengeteg dolgot tett le az asztalra és megannyi dolgot köszönhetünk neki. Nem tarthatjuk itt, sem erőszakkal sem békésen – válaszolt Christian, Jason szapora bólogatásának közepette.

- Mindegy is, ez legyen a holnap problémája. Már hajnali 4 óra van. Induljunk mi is. – zárta le a témát Carlos.

Mindenki megragadta a maga táskáját, majd elköszönve, külön- külön hagyták el a szobát, még az teljesen kiürült.

 

                Sötétség és csend borult a szobára. De mégsem üres, valami maradt odabent. Egy körasztal, melyen olyan probléma nehezedik, mely nehezebb dollármilliók ámulatba ejtő mennyiségénél és súlyánál. Egy probléma, mely megoldásra vár, melyet, ha nem kezelnek higgadtan és összetartva, megpecsételheti a jövőt, hosszú évekre is.

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom