Tilosban

Van valakim. Több mint egy barát, s kevesebb is egyben. Szeretem, ritka dolog van, amit jobban nála. Kedves, aranyos és szép, mégis olyan rossz… Olyannyira, hogy csodálatos. Régen, úgy egy éve beszéltem vele egy dologról, nem is tudom mi volt az, talán az életről magáról? Nem hiszem, csak úgy pletykáltunk, csacsogtunk a nagyvilágról. A gonosz s rossz világról. Én csak hallgattam őt, mit is gondol, s figyeltem, ne terelje el a beszéd fonalát. Ó a gonosz világ! S a menekülés: Ki nem akart már öngyilkos lenni!? Én akartam. S ő? Ő is. Szinte sikerült is neki. Talán 10 éves lehetett, mikor begyógyszerezte magát. Mindent beszedett, amit csak talált, tucat számra s elterült a kövön. Már-már el is képzeltem magam előtt. Tán perceket tán órákat volt így! Nem tudom. Nem mondta. Csak azt, hogy az anyja talált rá, az a személy, kit szerintem mindennél jobban szeretett, s szeret e világon. Keltegette, s mikor a lány kinyitotta sötétes szemeit, mikor ismét ez a világ üdvözölte, s elmúlt meglepődöttsége, teljesen akaratlanul parancsszóra, mint valami belső inger vezénylésére, nevetni kezdett, nevetni könnyezve, s teljes lélekből, már már ordított a nevetése, talán percekig is.
Hogy miért is mondta el? Mi ez az őszinteség? Nem tudhatom, de azóta rájöttem: a világ, az élet ennyit ér, egy rossz játék, mit bármikor eldobhatunk, elveszthetjük, s mégis ez az egyetlen értékünk. Ez, mi nem ér semmi mást, csak egy nagy nevetést.