a blog

Igazság, mi az, mit jelent e szó?

Igazgyöngyét vesztett árva kagyló.

Az értelme számunkra rossz, vagy jó?

Vagy netán valami hasonló.

Vagy lehet, az elkorcsosult morál

Mely egyszer jobbra, egyszer balra áll.

Vagy talán egy életre kelt mérleg

Mely lehet csal, de sohasem téved.

Igazság! elvesztetted életed

Megcsaltad te a saját véredet

Fagyott lelked temetésre várva

Álldogál a pokol kapujába.

De az ítéleted nem a halál

Hanem majdan az örök léted

Szíved haza sose talál

Igazságod lesz a szenvedésed.

Magyarságunk hol vagy, hová szöktél?

Álmot nekünk már rég nem szőttél.

S nem az vagy, ki a múltban voltál

Az emberhez akkor, mint ember szóltál.

És Petőfit is te bíztattad arra

Hogy induljon, menjen ő is harcba

A szabadságért, azt csak neked szánta

Mert te vagy e költőnk unokája

Igen te, ki magad magyarnak vallod

De mégsincs versed, se hősi harcod

De Szent népünkért csörgő kardod

Már nem hazafi megtört arcod.

Nem emlékszel, hogy jöttünk e földre

És hogy fogta a hét törzs körbe

Dunát, Tiszát és e-gyönyörű tájat

Mely örökségként reád szállhat

Reád száll, hogy majd óvjad, s védjed

S egy emberként adjad véred.

Hazádért, mit Árpádtól kaptál

Mit királyok vére öntöz, táplál.

Istváné, ki álmunkat építette

És Istennek kedvére szépítette

S Lászlóé, Szent királyunknak vére

Ki éltét áldozta csak érted téve

De te hálátlan vagy, nem is magyar

Nemzedékink közti kanyar

Elfordultál népedtől, szégyentelen

S én is, mint „Magyar” magam szégyellhetem

Mert magyarként mi egyek vagyunk

Ha nem is egy most szívünk, agyunk

S lehet magyar, ezt meg nem érted.

De reménykedem, talán érzed.

Értsd meg magyar a hazádat

Vagy önként adod halálnak

Te leszel a gyilkos, megölöd őt

Ki fel, mint gyermek előtted nőtt.

Édesanyád, s gyermeked fekteted sírba

S ha késő már, Istenhez könyörögsz sírva.

De légy inkább magyar egyként népeddel

Légy újra ember, ki vétlen tévedt el.

S ha virágzik újra az ország, s a nép

Istennek úgy tűnik, mint a mennyei ég

Mint valaha rég.

Várom,várom az ihletet,

de mégse száll most reám,

csak dühösen gyűröm ingemet,

s kortyolom ízetlen teám.

Régóta fent vagyok,ébren,

de mégsem éber e álom,

hiába kezdtem el régen,

a szavakat nem találom.

Nem tudom,mit is írhatnék,

mit szíved tán némán kér,

hisz' álom szavakat ringatnék,

mint árnyékot a Nap,ha kél.

Mint emléked,ringat engem,

vagy képed,mi épp engem néz,

melyen mosolyod oly' édes,

mint maga a nektár,a méz.

Csak nézve a képen szemed,

tán szavaim lopva róla,

de csak nézem,nézem,nézem,

már éjfél,csak ketyeg az óra.

Nem írtam verset,se bókot,

csak álmodtam rólad önzőn,

álmodtam illatot,csókot,

s álmodat féltve őrzőn.

Ha már verset nem bírok,

majd álmom adom neked,

érezd azt,mit leírok,

érezd,hogy fogom kezed.

     -------------

       ----------

          -----

            --

             .

Csillagos volt az éjjel,

s az ég márványban kékült,

valami csoda,tán fénnyel,

mi talán csak nekünk készült.

Halk zene szólalt fel éppen,

pergő ritmust játszott a szív,

s olybá váltunk,mint képen,

ha a vágy mézcsókra hív.

Féltőn karoltam tested,

mint gyémántot keresve már,

és te is kincsként lested,

ó, végre,csókolna,bár.

Ekkor pont,mint a mesében,

a hercegnőm szemeim nézte,

kezemet fogva kezében,

tán szívemet megigézte.

Nem tudom,mi történt akkor,

hogy csókod,mit legjobban,vágyom,

Eltűnt,mint mára az ókor,

szétfoszlott egy csodaszép álom.

De még teljesül,érzem,

való lesz,mi még álom,

megkapom csókod,mi éget,

a szemeidben már látom.

Néha azt hisszük,minden jó,

ha süt a Nap,vagy ha esik a hó,

de a korral rádöbbenünk,milyen az élet,

mi mindent rontottunk,s csak múltak az évek.

Emlékemben is él még egy fiatal fiú,

ki birtokolt vágyat,álmot,ki hiú,

de felnőtt e fiú,s már hiába vár,

az,mit szíve keres,nem valós már.

Nem talál már se szerelmet,se álmot,

nem találja őt,ki álmában állt ott,

nem találja már azt a keresett utat,

mi a multban élt,mit már hiába kutat.

Ne keresd már fiú,az élet más,

de álom nélkül is,hidd el,lehet csodás,

igaz nem teljes úgy az élet,csak fél,

de teljes lesz,ha érzed,a múlt még él.

Nem tudom elmondani,mit érzek irántad,

lehet szerelem,és lehet utálat,

mert szeretem azt mikor beszélgetsz velem,

de nagyon utálom,hogy nem vagy itt nekem.

Szeretem azt,mikor a hangod hallhatom,

de utálom azt,ha álmod nem alhatom.

Szeretem azt,ahogy rámnézel,s mosolyogsz,

s szeretem azt is,hogy vágyódva bazsalyogsz.

Szeretem azt,mikor az álmodban ott vagyok,

de nagyon utálom,hogy nem érzem illatod.

Szeretem a percet,mikor megláttalak téged,

s szeretem azt,ha szívem léptét érzed,

szeretem a szemed,és szeretem a szád,

de utálom már,hogy nem várhatok rád.

Utálom azt,hogy nem foghatom kezed,

s utálom azt,hogy könnyed nem értem ered.

És utálom azt is,ki tőlem eloroz,

de szeretem mégis,hogy fájdalmat okoz.

Szeretem én,mert így tudom,mit érzek,

szeretem,hogy egyszerre több sebből is vérzek,

és szeretem azt,mit irántad érzek,

de utálom azt,hogy bellül nem érzed.

Utálom azt,mi a fejemben értelem,

és utálom azt,mi a szívemben érzelem,

utálok mindent,s talán magamat,

de bármit mondhatsz,szeretem szavadat.

szeretem azt,ha hullik tőle könnyem,

s szeretem azt is,hogy nem megy most oly' könnyen,

és szeretem azt,hogy harcolni kell szívedért,

de utálom már,hogy mindent teszek semmiért.

Utállak szerelem,és utállak érzés,

utállak vaálasz,és utállak kérdés,

utálok mindent,már csak egyet szeretek,

mikor volt még remény,mikor megláttam szemedet.