kojani blogja

Lehunyt szemhéjam mögül "nézem" a napot.
Érzem a sugarát, Re isten erejét,
hallom, hogy a földből serkenti a magot!
Izzó gömbjéből ontja rám melegét,
a Mindenható küldi igaz szeretetét.

Tudom, hogy csak foton, de isteni részecske
Rezgés és hullám egyszerre létezve.
Atom és atommag, proton proton ellen,
Hidrogénből Hélium, ezer csoda egyben!

Éltet adó napfény, mely gyilkolni is képes.
ha nem jól használjuk, nem Isten a vétkes.
Mert életet és halált keskeny ösvény választ,
Ne tegyél fel kérdést, ha tudod a választ.

Kvantumok serege járja át a lelkem,
imádok így élni, ebben a testben!
Szeretem a fényed, szeretem meleged,
segítesz gyógyulni be nem forrt sebeket.

Várlak és csodállak, minden egyes reggel,
mikor mosolyodtól minden élet felkel.
És, majdan egyszer - ama sötét napon-
mikor nekem nem kelsz, ó kedves Napom
hiányolni foglak, és sajnálni nagyon...

Nézem a sárgult lapokat;
Ahogyan a kor halad
emlékeim az ajtóm előtt tolonganak.
Ködös távolból fel-fel bukkanók,
jók, rosszak, fájók, szégyellni valók.

Egy gyermeki arc, majd durcás ifjú kor,
katonás játékok...már egyik sincs sehol.
Rossz döntések sora, majd boldogság kora,
életem szeletkéi így úsznak el tova.

A felejtés angyala tartja távol őket,
de előtörnek mindig,
nem nyugodva bele, hogy jelen életemben
nincsen nékik helye.

Láthatatlan köpenyben jön át a jelenbe,
mint kövesedett láva - minden pillanat,
s izzó szilánkjaival döfködi agyamat.
Mert az emlék múlhatatlan, szívünk őrzi azt
nem szavak.

Az emlék az a tegnap, ami ma van,
hozzám tartozik, nincs ellene szavam.
Megbékélek hát, és beengedem őket,
mint megkopott, régi szeretőket.

Születésed napjára Neked mit adhatok?

Úgy érzem,
tízezer év van mögöttem,
alakból-alakba költöztem.
Testi létemre inspirál
a DNS-spirál.
Génjeimben millió rokon,
kik keverednek bennem
kisebb-nagyobb fokon.
Hunor-Magor és ki tudja
még kikre mutat Isten ujja.
Lehet tatár, török, német,
de azt hiszem ez nem lényeg.
Fontos az, hogy a lélek
vigye tovább az emberséget.
Minden molekulám minden atomja
az élet virágát kibontva
viszi tovább az örökséget
a végtelenbe.

Képmutatás az életünk
ezzel fekszünk, ezzel kelünk.
szerelmet hazudunk másoknak,
s átkozódunk, ha megátkoznak.
Könnyezve nézed a "lavsztorit",
de az őszinte szó kiborít.
Szájon vágnád, ha lehet,
azt, ki ellentmond neked.
Beosztottként nyúzod életed,
s magadban mondod: "rohadna meg!"
Templomba jársz, de nem hiszel
és előnyökért társulsz bárkivel.
A szennyet tényként fogod fel,
vallod: a jóért szenvedni kell.
Álarcot hordunk, mi ránk tapad,
erkölcsünkből csak sár marad,
Tükörbe nézel és kérdezed:
sok ember engem miért nem szeret?
Ha rád illik ez a karcolat,
hát változz meg, ne hagyd magad!
Ha úgy érzed mégis tévedek.
életed Isten áldja meg!