kodrane blogja

  Őszi vers

Alszik a ködös néma táj,

Táj fölött hallgató homály.

Sötét a föld, de fent a fa,

Gyöngyszürke, mint az éjszaka.

Beszívom ezt az éjszakát,

Az őszi ködnek illatát,

S meg érzem azt is hirtelen, 

Milyen közel a végtelen! 

S a köd fölött már nincs sötét,

Távoli fények visszfénye ég.

S mint a kozmoszban a csillagok,

A földön én is az vagyok!

Magamba hordozok száz csodát,

A fényt, a tenger illatát,

Az erdőt, mezőt, a réteket, 

A jóságot s a vétkeket.

A békét és a háborút, 

A vidámat, a szomorút,

A szerelmet, az esküvőt,

A halált és a temetőt.

Belőlem lesz az út pora, 

Vagy az égnek fényes csillaga.

Ember, tenger vagy bár mi más, 

Az enyém ez a csillogás!

És néha arról álmodok, 

A végtelen is én vagyok!    

 2002-04-23

Szegedi emlék

Mezítláb mentem át a hídon,

Az egész város rajtam nevetett,

Mégis tudom, irigyelték tőlem

Ezt az édes ősi örömet

                                  

A Tisza felett kéklő pára szállott,

S gyöngyszínbe öltözött a parti fa.

A csillagfényes kéklő messzeségben

Eggyé váltunk én s az éjszaka.

Akkor lassan törpültek az évek,

A végtelenség vágya felkapott,

S hogy ez mindig megmaradjon nékem,

Kezembe vettem a hajnalcsillagot.

1972 nyarán.

Csak jönnek, jönnek tömött sorban,Már be lopóznak álmaimban,

Velük éhezek, velük fázok, 

Gyermekeikre én vigyázok,

És szólok hozzájuk kedves szóval, 

Símogatóval, biztatóval:

Ne féljetek mert egy az Isten,

És bosszúálló Isten nincsen!

Csak szeretet van és megbocsátás,

És az emberekre hull az áldás.

Nem kell gyülölet,

Nem kell átok,

 Csak az a szó, hogy megbocsátok! 

De csak mennek, mnnek, meg nem állnak,

Nyugalmat sehol nem találnak.