kodrane blogja
Nég is csak jó...
Még is csa jó, hogy itt is vagyok...
Hoztam egy verset
Be vallom őszintén, én egy kicsit holdkóros vagyok, már gyermekkorom óta, ha telik a hold én nem tudok aludni Nyáron, néha ki ülök az udvarra ami már ma inkább kert mert be van füvesítve, és van ott egy hintapad, én meg nézem az eget. Így télvíz idelyén meg unalmamban írok egy verse, csak hogy teljen az idő! Lehet, hogy erre mondják a gyerekeim, hogy " anyám kicsit bogaras"? Nos hát a telehold az oka, hogy versbe ráncigáltam ezt a régi emléket:
Évek és álmok
Sok- sok év és sok -sok álom,
visszanézek s megtalálom
amit régen eltemettem,
de soha el nem feledtem.
Lelkem mélyén most is élnek,
a rég szép gyermek évek,
fényes telek, hóemberek,
meleg nyarak, kismadarak.
A csllogó Maros vize,
az árokpartí szeder íze.
Emlészem,
hogy volt ott egy pad,
a virágzó bokor alatt,
vasárnao volt, csendes béke,
úgy él bennem az emléke,
minha most is velem lenne,
szeretőn ölébe venne
édesapám és mesélne,
üveghegyről, tündérvárról,
a legkissebb királylányról.
Emlékszem, hogy pityeregtem,
hogy királylány nem lehettem.
De jó apám tett egy csodát,
orgonából font koronát,
és nem sokat magyarázott,
azon nyomban
királylánnyá
koronázott!
Csak most látom
Csak most látom, lassan egy évBelépése, hogy itt jártam! Nem tudom minek nekem ez a blog? De ha már eszembe jutott, kívánok minden jó akaratú embernek, boldog új évet!
Újév reggelén.
Újév reggelén az égre néztem,
Az elmult éveket felidéztem.
Megkérdeztem ott fent az eget,
miért kaptam ilyen zord éveket?
Honnan vette a sors a jogot,
hogy büntetett, vagy jutalmazott?
Hogy merte megtenni velem,
hogy irányította az életem?
Mért adott bogáncsot s nem virágot,
mért járatott velem őrült táncot,
mért gyújtott bennem égő lángot,
hogy szebbé tegyem a világot?
Most a sorsom arra kérem,
legyen az enyém egészen
a döntés joga, amíg csak élek
és adja azt amit tőle kérek!
Nem kérek pénzt, gazdagságot,
csak egy élhetőbb világot,
hogy az ember ember maradjon,
hogy a jóért, jó szót kapjon.
Hogy a becsületes boldogan éljen,
tétlenül senki sem henyéljen,
hogy építsünk s ne romboljunk,
hogy a fejlődés útján haladjunk.
Arra kérlek hát sors barátom,
hogy áldás legyen kis hazámon,
hogy jöjjön végre egy örömszerző,
békés, boldog új esztendő!
Meg kellene fogni
Meg kellene
fogni a percet,a könyörtelen időt,pörögve fut, nem kegyelmez,megállítani soha nem lehet őt!Pedig talán, ha elmúlik ez az óra,sosem lessz ilyen boldog pillanatom,mikor az egész családomat,így együtt láthatom!mert ma még itt vagyok, élek,és most velemvannak kiket szeretek,és szeretnék még élni közöttükvidám, boldog, gondtalan éveket!Meg kellene hát állitani a futó időt,hogy örökké tartson ez a pillanat,és soha nem gondolni arra,hogy mennyit szenvedtemnyolcvanhárom hosszú év alatt!Emlékezés.
Elmult a karácsony, megjött az új év, tegnap már a vizkereszt is , úgy hogy mától farsang van! Kezdődhetnek a bálok, a mulatságok. Most van az ideje, nem a nagybőtben! Régen az én időmben ilyenkor kezdtük el a citera bálakat, hol egyik, hol másik parasztháznál jöttünk össze mulatni. Sok szép emlékem kötődik életemnek ehez a szakaszához, pedig akkoriban nagyon nehezen éltünk. Hogy milyenek voltak az ötvenes évek ma már történelem. A történelem könyvekben is pár sorban megtalálható. De hogy valójában hogy éltünk, az valahogy kimaradt. Ha a még megmaradt erőmből kitelik, néha még írok róla, a fiatalok okulására. Ime az első történet, versben.:
Egy aratás emlékére.
Azt a régi nyarat soha nem felejtem,Féltve őrzött, régi emlékek közt rejtem.Nem beszélek róla, pedig de jó volna,Ha sok ember ma is remélni tanulna.
Aki nem élt akkor,el sem hiszi talán,Cak egy kereszt mardt kicsi szobánk falánA szörnyű háború elvitt minden szépet,És helyette hagyott sok fájó emléket.
Ki darab földünket vad lovak tiporták,Aranyló búzánkat a zsákjukban rakták.Nem maradt elvetni,még egy szem búza sem,Csak az imánk maradt, seíts meg Istenem!
Valahogy átéltük a csikorgó telet,És reméltünk, vártunk egy élhetőbb életet.Mire megjött a nyár, megtörtént a csoda,Dús termést hozott a legázolt gabona.
Arany búzatengert ringatott a mező,Biztatott a remény, nem lesz több éhező!Péter-Pál ünnepén, a tábla mellett álltunk,Kezdjük az aratást, már csak arra vártunk.
Apám kék szemében ezüst könnyek ültek,Biztató szavai az égre repültek:Köszönjük Istenem, amit Tőled kapunk, Mert nem is vetettünk és mégis aratunk.
Jöhettek rám később, komisz, nehéz évekMindíg velem voltak ezek az emlékek,És a reménységet soha fel nem adtam,Mert egyszer , nem vetettem, és mégis arattam!