kodrane blogja

Meg kellene 

fogni a percet,

a könyörtelen időt,

pörögve fut, nem kegyelmez,

megállítani soha nem lehet őt!

Pedig talán, ha elmúlik ez az óra,

sosem lessz ilyen boldog pillanatom,

mikor az egész családomat,

így együtt láthatom!

mert ma még 

itt vagyok, 

élek,

és most velem

vannak kiket szeretek,

és szeretnék még élni közöttük

vidám, boldog, gondtalan éveket!

Meg kellene hát állitani a futó időt,

hogy örökké tartson ez a pillanat,

és soha nem gondolni arra,

hogy mennyit szenvedtem

nyolcvanhárom hosszú 

év alatt!

Elmult a karácsony, megjött az új év, tegnap már a vizkereszt is , úgy hogy mától farsang van! Kezdődhetnek a bálok, a mulatságok. Most van az ideje, nem a nagybőtben! Régen az én időmben ilyenkor kezdtük el a citera bálakat, hol egyik, hol másik parasztháznál jöttünk össze mulatni. Sok szép emlékem kötődik életemnek ehez a szakaszához, pedig akkoriban nagyon nehezen éltünk. Hogy milyenek voltak az ötvenes évek ma már történelem. A történelem könyvekben is pár sorban megtalálható. De hogy valójában hogy éltünk, az valahogy kimaradt. Ha a még megmaradt erőmből kitelik, néha még írok róla, a fiatalok okulására.  Ime az első történet, versben.: 

Egy aratás emlékére.

Azt a régi nyarat soha nem felejtem,

Féltve őrzött, régi emlékek közt rejtem.

Nem beszélek róla, pedig de jó volna,

Ha sok ember ma is remélni tanulna.

Aki nem élt akkor,el sem hiszi talán,

Cak egy kereszt mardt kicsi szobánk falán

A szörnyű háború elvitt minden szépet,

És helyette hagyott sok fájó emléket.

Ki darab földünket vad lovak tiporták,

Aranyló búzánkat a zsákjukban rakták.

Nem maradt elvetni,még egy szem búza sem,

Csak az imánk maradt, seíts meg Istenem!

Valahogy átéltük a csikorgó telet,

És reméltünk, vártunk egy élhetőbb életet.

Mire megjött a nyár, megtörtént a csoda,

Dús termést hozott a legázolt gabona.

Arany búzatengert ringatott a mező,

Biztatott a remény, nem lesz több éhező!

Péter-Pál ünnepén, a tábla mellett álltunk,

Kezdjük az aratást, már csak arra vártunk.

Apám kék szemében ezüst könnyek ültek,

Biztató szavai az égre repültek:

Köszönjük Istenem, amit Tőled kapunk, 

Mert nem is vetettünk és mégis aratunk.

Jöhettek rám később, komisz, nehéz évek

Mindíg velem voltak ezek az emlékek,

És a reménységet soha fel nem adtam,

Mert egyszer , nem vetettem, és mégis arattam!

Asztalos Liza nagymamámmal sétálgattunk az öreg temetőben. A Kálvária-sor képeit nézegettem, fölöttünk már sárgultak a százados gesztenyefák lrvelei. Lehettem olyan, 8-9 éves, nem tudom biztosan, de annak az októberi délutánnak a hangulatát valahogy megőrizte az emlékezetem. A kápolna ajtaja nyitva állt. Szótlanul, áhítattal léptünk be,Kicsit imádkoztam,kicsit nézegettem a Sentháromság szobro Kisjézuskáját, aztán barangoltunk a régi sírok között. Virágot tettünk az itt nyugvó szeretteink sírjára amiből jutott pár szál a kápolna mögött lévő negyvennyolcas honvédsírokra is. Fogtam nagymamám kezét, és kértem meséljen a nagybácsiról aki a szabadságharcban esett el. De most a mese elmaradt, helyette az Aradi vértanúkról kezdett beszélni.

Még egy régi balladát is elénekelt csendes, szelíd hangján.Valahogy így hangzott: Aradi vár ablakába, tizenhárom hős katona sírdogál az éjszakába,

tizenhárom tábornoknak talpig vasba keze lába.

Szomorú volt a dal  amiből megtudhattuk,hogyan végzett velük a kegyet hóhér, mi volt az utolsó üzenetük a magyar hazának.Kár, hogy régen elfelejtettem.

Ahogy multak az évek, egyre ritkultak az októberi séták a temető öreg fái alatt. A rohanó élet nehéz évei más irányba terelték gondolatainkat. Más idegen októbert kellett ünnepelni, amihez nekünk magyaroknak semmi közünk nem volt. A 13 aradi vértanút legfeljebb történelem órán említették az iskolában. 

Aztán 1956 októberében történt valami ami új reményt hozott. A magyar nép, 48 emlékéhez méltón ünnepelt, a megszálló idegen hatalom ellen fordult, szabadságot követelt és fegyver ellen fegyvert fogott.

rövid ideig tartott a remény, Kevesen voltunk? Vagy Ők voltak sokan? Vagy elég volt, hogy az árulók köztünk éltek? Ma sem tudom megitélni. Pár éve, egy kirándulás keretein belül,megtekintettem a Kiskunmajsai 56-os múzeumot és az emlék -kápolnát, ahol az 56-os népfelkelés áldozatainak márványba vésve látható. 

Csak álltam és némán néztem! Istenem, mennyi nagyszerű ember,  munkások, parasztok, egyetemisták, szakmunkástanulók életét oltotta ki az önkényuralom! Hány anya, siratta és siratja ma is gyermekét, hány fiatal apa hagyott árván feleséget, gyermeket? Összszorul szívvel és ökölbe szorított kézzel , könnyes szemmel olvastam a neveket. Önkénytelenül az jutott eszembe, ha én is ott lettem volna, ha bátrabb vagyok, ha sokan bátrabbak vagyunk, nekik a mártíroknak sem kellett volna meghalniuk? Vagy most az én nevem is ott lenne egy kics márványtáblába vésve? Az Ő emlékükre is születnek majd balladák? Kit kérdezzek?

Mert a forradalom után erről senki sem beszélt.Tabu témának számított1956. 

Most sok év után,az öreg temető már emlékpark let, az üj fiatal fák között járva, a felújított Kápolna képeit nézegetve mondok egy imát minden októberi mártírért, legyen az aradi vértanú, vagy 56-os hős! 

Csak jönnek, jönnek tömött sorban,Már be lopóznak álmaimban,

Velük éhezek, velük fázok, 

Gyermekeikre én vigyázok,

És szólok hozzájuk kedves szóval, 

Símogatóval, biztatóval:

Ne féljetek mert egy az Isten,

És bosszúálló Isten nincsen!

Csak szeretet van és megbocsátás,

És az emberekre hull az áldás.

Nem kell gyülölet,

Nem kell átok,

 Csak az a szó, hogy megbocsátok! 

De csak mennek, mnnek, meg nem állnak,

Nyugalmat sehol nem találnak.