Kárpáti Tibor verses blogja
Tammúz énekei (1. Jövök, Istár! 2. Istár ékei)
Tammúz énekei
„Alászálla Tammúz isten, alászálla víg zenével,
alászálla táncosnőkkel a sötét Kurnugéába”
Istár pokolra száll - akkád ének
(Rákos S. fordítása)
1.
Jövök, Istár!
jövök Istár cédrusdobbal
jövök Istár sebbel-lobbal
kezeimben vaskolomppal
szemeimben napkoronggal
a Hét Őrző leboruljon
vasbéklyód mind földre hulljon
jövök Istár jövök jövök
Hét Kapun át utat török
jövök Istár harsonával
égő hajnal bársonyával
jövök Istár dudaszóval
világot elárasztóval
a Hét Kapu meghasadjon
kínod lánca leszakadjon
jövök Istár jövök jövök
Hét Kapun át utat török
jövök Istár tűz-flótával
tűz-flótával láng-nótával
jövök Istár szív-haranggal
szív-haranggal lélek-hanggal
tested zsibbadása múljon
szemedben a fény felgyúljon
jövök Istár jövök jövök
Hét Kapun át utat török
jövök Istár nyirettyűvel
szívemben száz csengettyűvel
jövök Istár vad zenével
hitem összes hangszerével
fehér arcod felderüljön
sima combod megfeszüljön
jövök Istár jövök jövök
Hét Kapun át utat török
jövök Istár víg zsivajjal
kaput döntő szent robajjal
szent robajjal bűvös dallal
halált űző diadallal
szirom-bőröd illatozzon
kebled büszkén dagadozzon
a rút halál megriadjon
tavaszomnak visszaadjon
2.
Istár ékei
Öled köré lenge leplet
sóhajtok. Combod feszüljön!
Büszkén dagadozzon kebled!
Egek Kéjnője, bőszüljön
fel vágyad élni, hevítse
tűzvéred zsibbadt tagjaid!
Karod fény-csat ékesítse!
Csillagok szétszórt magjait
ringassa a föld virággá!
Mert bűvös övet ölelek
csípődre, és aranyággá
válik testem, zöld levelek
dalává lelkem. Nádasszony!
Táncolj velem! Legyen olyan
násztáncunk, hogy ne riasszon
a Semmibe Futó Folyam!
Örök tavaszomnak adjon
vissza a vágy! Gyémánt-parázs
szálljon szívedre, olvadjon
arany nyakadra, hol varázs-
érintésem reád suhint!
Szerelmünk vad ritmusára
csengjenek füledben rubint-
kövek! A hús rítusán a
szárnyas oroszlánok között
- hol pap vagyok s szent rokona
a virágzásba öltözött
világnak - gyöngyös korona
simuljon ékes fejedre!
De törjön hét kaput kezed,
ha én szállok ama helyre,
honnan visszaút nem vezet!
S jöjj el akkor táncos haddal,
ha értem vért zokog a nap!
Szűz leánnyal, hat tucattal,
ékeid beragyogjanak!
Jöjj el fénytől érett szívvel!
Jöjj el csorduló lelkeddel!
Itassál meg életvízzel!
Etessél meg szerelmeddel!
Kullervó
Kullervó
Ajtótlan kerítésed mögé zárva
éltél kapcájaként a mostoha
sorsnak. Vége, csatafi. Már soha
senkitől nem vár rád ölelés. Árva
vagy végleg, üres a ház. Ha kimaradsz
nemzetségedből, nincs ki sirassa
nevedet. Hísz Erdejében lassan
bealkonyul. Tudod: magadra maradsz
a Holló-völgyben is. Az istenek
társul csak a kínt szánták teneked
e csupasz földön, ahol nincsen miért
már és nincsen ki ellen. Vad kardod
megitatni bús szívedhez tartod,
hogy az egek arcába köpje a vért.
Örökség
Örökség
„Azon az éjszakán, mikor Horust, Osiris fiát
Beiktatják örökségébe;
Azon az éjszakán, mikor a rettentő bírák előtt
A sors mérlegén leméretnek a szavak”
Kilépés a Fénybe - Egyiptomi Halottaskönyv
(Bánfalvi A. fordítása)
dús hínárt vérzik zöld karom
szamár csontja lett jogarom
már nem énnekem süt a nap
trónusomhoz vérem tapad
sárkánykígyók úsznak körém
a szent folyam tajték-ölén
elringat aranykoporsó
véremmel telve a korsó
szép sólyomszívű gyermekem
már nem süt a hold énnekem
míg elringat a szent folyam
te álmodsz-e rólam fiam
mint fény a kígyóveremben
élet fut széjjel eremben
fény-villás nyelvet ölt az ég
izzik a semmi és elég
az ifjú sólyommadarat
égre dobja egy akarat
és virradni hívja a lét
éltem legelső reggelét
az ég fény-kígyónyelvet ölt
kitaszít méhéből a föld
létem virradó hajnalán
álmodom rólad ó apám
smaragdkorsó darabokban
ringatózom a habokban
halott vagyok s halhatatlan
dermedt szívem mozdulatlan
ezerszemű sötétséggel
halállal és vak kétséggel
nézz szemébe önmagadnak
ura légy a szárnyas napnak
hogy te vigyázzad népemet
átadom koronám neked
és alászállok gyermekem
ítélni nemzedékeken
Ha a túloldalon a két árnyékkutya
Ha a túloldalon a két árnyékkutya
Ember, ha a túloldalon
a két árnyékkutya
a Félelem és a Fájdalom
megérzi a gyarló vér szagát
bizony rád talál és enni kér
akkor majd minden újabb nap
csak újabb éjszakát ígér
és nem lesz olyan értelem
melyben fogant oltalom
legyűrne érted minden halált
csak csupasz valód marad
és a csontodat rágó kutyák
és csak a száját tátó űr marad
mi meg nem született gyermekek
színtelen árnyait sikoltja reád
megaláz akkor bizony minden szüntelen
pillanat és az ürescsigaház-idő
recseg-ropog egyre meztelen talpad alatt
tántorogsz csak szégyen-pocsolyák
között a házadba költözött árnyak elől
tudod, hogy nincs hová menj
ha a szenny már átszivárgott szárnyadon
csak a szánalom marad és a hit
hát fogadd el a felfoghatatlant
túl a reménytelenen
a semmivel töri meg magát a végtelen
világtalan világ, mely önmagába bámul
összetörhetetlen tükörgömbön át
önmagába hatol és önmagának tárul
hogy önmagában hordja önnönmagát
de fényre álmodja magát a szem végül
Isten lelke lebeg a mindenség felett
a tarka föld fölé az ég csarnoka kékül
hát feküdj a napraforgók közé, mert lehet
hogy el kell menned, de a szeretet
- mikor húsod feloldja a hajnal -
betakar majd pár fürt angyalhajjal
és a bárány könnye benned
megszelídít minden árnyékkutyát
Egérember
Egérember
az űr üregeibe gyűjti ő
tiszta búzáját a fénynek
de a komisz éjszaka szétszórja
mindig kincseit szegénynek
hazatérhet szürke gyökér alá
ez jut az emberegérnek
álmába bújik képzeli magát
asszony ölében alvó kenyérnek