Kárpáti Tibor verses blogja

Alább a Gyöngyöt az Embernek c. kötetem verseit teszem közzé a tartalomjegyzék szerinti sorrendben.
Amelyikhez készült zene, azt a hozzászólások között jelzem. :-)

Gyöngyöt az Embernek

valami érzést

gyönyörűt, szépet

valami hangot

valami képet

napfény ecsetje

napsugár húrja

valami újat

valamit újra

valami ősit

valami égit

valami hősit

valami régit

valami földit

valami gyarlót

fagyöngyöt vágó

holdsugár-sarlót

szent dal csengését

majd a szent csendet

káoszban fogant

újjászült rendet

játékot, harcot

s a végén békét

tó mélyén alvó

tündérek képét

lelkek sebére

hófehér tépést

tenni az Isten

felé pár lépést

átlépni közben

árkot, göröngyöt

és az Embernek

szórni a gyöngyöt

Őszura ül trónján

Őszura ül trónján

az Öreg Időnek

hátára vén pókok

ködpalástot szőnek

mennydörgés a hangja

dió kopog vállán

a vonagló szőlő

vére csorog állán

szélfútta szakálla

borostyánként sarjad

rászállnak vállára

korom-szülte varjak

Őszura ül trónján

szőlőlevél hajjal

lányok, boszorkányok

vad zajjal, zsivajjal

harsognak, vigadnak

táncot ropnak pőrén

oly dal kél ajkukon

mint a varjak csőrén

a sarat dagasztja

a legvígabb talpa

hollófürtje lebben

melle aranyalma

Őszura ül trónján

elkorhad a lába

két gesztenye szeme

lepottyan a sárba

ködpalástja lehull

a barna avarra

lányok pőre testét

varjútoll takarja

hej, a legbúsabbnak

fellegből van szárnya

reáborul árnya

az álmodó fákra

Az ősznek áldoztunk

Reszkető szívvel az ősznek áldoztunk

Az Álmok Erdején, csak te meg én

Oly aprók voltunk, és egymásba bújtunk

Egy gomba kalapjának peremén

Szélúrfi pánsípján muzsikált csendben

És egy tölgyfa-tündér dalra fakadt

Az alkonytól lázpiros rengetegben

Rozsdaágyba tért nyugodni a Nap

Majd köddé vált arcunk, elsápadt minden

És ezüstfehéren, akár a Hold

Pókselyem-szoknyában, holdsugár-ingben

Egy haldokló nimfa rólunk dalolt

Az én virágszálam

„Borzasztó volt Demeter fájdalma,

mikor megtudta, hogy leánya elveszett.”

G. Cox: Görög regék (Komáromy L. fordítása)

„Az én virágszálam

láttátok-e, lányok?”

„Meglátott leányod

távol egy virágot.

Meglátta, elszaladt,

egyre visszavártuk.

A bánat ránk szakadt,

nyomát nem találtuk.”

„Az én virágszálam

láttad, Nap az égen?”

„A te virágodra

nem sütök már régen.

Megnyílt lába alatt

az alvilág szája.

Várta, elragadta

Árnyak Bús Királya.”

„Ne lássatok lányok,

csak hervadt virágot!

Ne lásd, Nap az égen,

a homály-világot!

Fájdalmam fátyola

a földre boruljon!

Búbánatom könnye

bús esőként hulljon!

Palotám kertjének

drága virágszála!

Leszakajtott téged

Árnyak Bús Királya!

Árnyak Bús Királya,

add vissza őt nékem!

Keserű sóhajom

szélként száll a réten.”