Porszemek

Ködbe szórt emlékeim
törött utcák kerítésére hull,
a kapukra támaszkodó hajnal
mint csoszogó értelem
megismerésemre alkuszik.
Szabad vagyok s jártányi időm
tapintatosan behatárol,
öklömnyi akarat szorult belém
s a kitartó kínok ellenére
végtelen pantonim-görcsben
mosolygok. Szemeim mélyén
testbe oltott lélek kuporog.

érted

szemembe hulltál. 
akaratlan mozdulattal
ölellek tovább.
szimmetrikus világunkban
egy újabb fehér folt 
veszett a múltba.
most már csak
ellenem harcolok.
érted.