kispatak
Szökni vágyók
Szökni vágyók
Csöppnyi szélcsendek napoznak
márciusi, langy háztetőkön.
Jár nekik a gyógyító fény-relax,
míg elmerengnek múlt időkön,
miközben lazán félvállról veszik
zordon, felnőtt felhők intelmeit.
Hátat fordítanak vérbő zajoknak,
huncutul nárciszokra nevetnek,
s 'Örökké'-t ígérnek a 'Most'-nak,
tán' azt szeretnék, ez maradjon itt
vigasznak, ha ők már elrepültek.
Ingatag érzés suhan át a kerten,
-hirtelen átbillenő hangulat-,
a tavaszi kert füvébe rejtetten
ügyelve bogárra, botladozva apró kőbe,
az élet keskeny, zöld mezsgyéjén
jobb utat keresve araszolgat előre,
sejtve, hogy a halál is ugyanott kutat…
Előle menekülve ide-oda inog
néhány dőre tavasz-pillanat.
Billegő kis bánatok újjászületnek,
köröttük égen-földön baljós jelek,
halálba csalják a szélcsendeket.
Nem bánom, hadd semmisüljenek,
ahogyan virágok halnak a Nappal,
megszökni vágyó boldog perceket
csak igazán balga marasztal.
Indulástól érkezésig
Indulástól érkezésig
Indulástól érkezésig
lelépem árnyékaim hosszát,
nap-órám hozzád igazítom,
a tűzre nem teszek rossz-fát,
olajat sem öntök, csak létezem,
mint hangya a szétdúlt bolyban,
de a nyüzsgés nem való nekem,
nem az vagyok már, aki voltam.
Megállni a lejtőn, búfelejtő
mosollyal valahol középen:
fel is visz út, le is úgy fut,
megvár a kereszteződésben.
Az emlékezet a kezedet fogja,
hullámvasútra ül fel veled,
hegyre fel,völgybe le,- robogva,
visongva száguld és nevet,
majd megtorpan egy szirt peremén.
A mélyben hűlt vulkán krátere,
holdbéli táj szépsége vonzza,
nem tartja vissza föld mágnese.
Indulástól érkezésig
csak pár lépés, avagy végtelen,
honnan fohászok szállnak az égig,
de meddig érhet el.. az értelem?
Ostoba kérdés. Nem az a fontos,
kinek a képmása lettél.
Saját jéghegyünk vérzi fel úgyis oldalunk,
csak épen maradó lelkünk zenél,
míg önvilágunkba süllyedünk.
Vérünk forrásai lassan apadnak.
Hordalék-szemét fullasztja a partot,
s a csónak, mi menthetné még a menthetőt,
elindul, de fennakad zátonyán a szónak.
„Világok pusztulásán, ősi vad, kit rettenet űz
érkeztem meg hozzád, S várok riadtan veled.”
Lángokat szór a hajnal, a Nap szemembe tűz,
semmit sem látok. Vagy a Mindent, úgy lehet.
( Az idézet Ady: Őrizem a szemed c. verséből való )
Freskó
Freskó
A táj szakadt vászon, de látható
nyomokban rajta még a freskó,
nyár-színekben, - restaurálatlan.
Szerelem, amit csak álmodtam.
Kihallak a szél zúgásából,
ősz baritonja a legszebb zenéd,
záporsuhanásban fénylő arcod
látom, amint szemeddel követnéd:
Ég peremére szálló pára lettem,
alattam fájó rozsdamező lángol.
Lágy esőbe bújtat, akit szerettem,
szivárvány-gyűrűt sző körénk a távol.
A légben sötét viharmadár suhog,
szélnek feszülő, fehér vitorlák
- kéretlen védőangyalok-,
szívünket partra tolják.
A táj tépett vászon, borzongató
szépsége törékeny, mulandó…
Őszi színekben ég - restaurálatlan,
a szerelem, amit csak álmodtam.
Fényörvények mélyén
Fényörvények mélyén
Egyre jobban távolodik,
bár követhetem a szívemmel
ősdobbanástól a végsóhajtásig,
a legföldibb szerelemmel,
mert nincs égi, és nincsen másik.
Érzékelem csupán, hogy itt van
kvaterkázik a csendemmel,
nem tűnt el egy fekete lyukban.
Csillagvére sokszor kibuggyan,
folyik fénypatakokban, s nyílik Pandora
szelencéje. Illúzió csorog a szemembe,
de nem engedik az Egyetemek
hogy láthassam szemtől szembe
ki lesz, aki a végén nevet,
kinek száguldva is szót fogadnak
lázongó csillagrendszerek.
Nem tehetek mást, őrzöm a békém,
s mint a bukott diák újra tanulom
határaim a föld átrajzolt térképén.
No-go zónákkal telített képzetek
közepében félelmes fekete lyuk van,
belezuhannak a fények, az életek
többé ki nem jöhetnek onnan,
odaveszik az is, ha tévedek.
Kiégett, aszályos földemet
ha szerettem is, tudom elhagyom.
Nem mérem máshoz léptemet,
nem borít sár, nem húz vagyon.
Itt ülök s várok egy galaxis szélén
szokva sötétségeket, mert lehet,
hogy a fényörvények mélyén
Ő mégis vár rám és szeret.
nappiramis
nappiramis
mit gondolsz - mit gondoljak
kaptatva fel a szerpentinen -
hagynád hogy meghaljak
vagy megálljon a szívem
jelet karcolva egy pillanatba
mit tegyek hogyan csináljam
talán pihenőt tartva
kéne kis szünet a dobogásban
gúlába rakva a titkok deleje
tudom a holdról is látszik
a kivételes monumentalitás
de lehet hogy ez egy másik
mit gondolsz végig kitart-e
bennünk az a bolond akarás
az önfeladás tiltó parancsa
ami az éggel összekötve
bánatok halál-habarcsa
nélkül építi föl e földre
életünk lélegző nappiramisát