kispatak

Rozella•  2024. március 7. 16:12

Szállingózó


Szállingózó

 

Úgy hiányzott nekem fehér ezüstje,

csillámos, ölelő puhasága,

szállingó pihe-hó repíthetne

messze, egy álmodott világba.

 

Szívemre tapadt a szürke téli táj,

a Nap füstjellel üzen, hogy él,

felhőkazlak közé rejti ami fáj,

futnék előle, de a ború utolér.

 Messze szökni hív a képzelet,

’ittésmost’ időben nem bent ragadni;

jég-fehér földeket, élet-zöldeket

látni, megélni… és élni hagyni.

 

Fessünk színeket, akár az évszakok,

dér-fehértől lángvörösig kevert palettán,

múlt üveggolyók szivárvány-színeit

gyermekként gurítsuk szimultán.

Rezdüljünk úgy, mint rügy, ha pattan,

nyújtózva hajnal-fényességben,

szerelmet lélegző tavaszokban,

szenvedélyesen, komolyan, szépen.

 

Játsszunk, mint szirom a szirommal,

áradó illatokban összeérve,

kitárulkozó nyár-éjszakákban

virág-kehellyé lényegülve.

Hallgassunk, miként a fák gyűrűi

őrálló kéregpajzs alá zárva

hallgatnak a szél intő szavára,

féltőn egymáshoz simulva.

 

Szeressünk, ahogy csak ősz szerethet,

levél-könnyekkel siratva a nyarat,

szelíd derűvel várva ünnephozó télre,

lába elé szórva minden aranyat;

Higgyünk, legalább ahogy madárban

hisz még a rég elhagyott fészek,

s tavaszban a hótalan szomjas földek

hisznek az égen rezgő örök-kéknek.

 

Úgy hiányzik szótlan, fehér csöndje,

csillámos, ölelő puhasága;

szállingó szó varázsa repíthetne

messze, egy álmodott világba…

 

 

Rozella•  2024. február 19. 11:14

csendből szőtt


csendből szőtt

 

holdfény bukdácsol

ballag utánam

béke percegése hallik

égig érő fákban

 

ében gyöngyöket

szül a sötétség

a ragyogó víz felett

kékellő köd a kétség

 

átlyuggatott égboltból

kiszüremlő fények

kis gyertyalángok

sercegve égnek

 

hajnal téblábol

súgná mit tegyek

reptetni támad kedve

hiányod ne legyek

 

csordulásig a létpohár

rügyek úsznak benne

fejem fölött megkövült

idők menhir szerelme

 

halványuló holdam

hűséggel követ

megnyugtat betakar

csendből szőtt szövet




 

Rozella•  2024. február 3. 12:49

Ez most a valóság :)

 

 

Ez most a valóság :)

 

A reggeli naptól a terasz is boldog,

szemben füves rét, távolabb dombok,

mókusok ugrálnak magas fenyőkre,

kicsalnak szobámból, friss levegőre.

Alant egy kis patak karnyújtásnyira,

benne titkos bejárók hódok váraiba.

A víz lassan csordul, fürdik a fényben,

három vadkacsa úszkál rajta éppen.

Gyűrűt vet a víz, amint le-lebuknak,

a parton egy cica ül, várva hová jutnak.

A táj ma még meztelen, kitárulkozik,

elrejtett  kincseit engedi látni itt.    

Ez most a valóság, s nem túlzó mese,

(ezért nem érdekel egy sorvége se)

Írtam már eleget költői képeket,

(felém most is néhány jelző lépeget,

de elhessentem őket, nem kellenek,)

a természetnél semmi szebb nem lehet… :)


Itt e kis lakás lett második otthonom,

sosem volt még ilyen relaxos kis lakom :)

 

 

Rozella•  2023. június 5. 22:59

nyom nélkül

 

nyom nélkül

 

nem hagyni nyomot könnyebb

csillagokhoz állni követnek

s felhőt karcoló szívből föntebb

szavakat szőni takaró szövetnek

 

pillanat zörren az ablakon

ha bejönne hadd jöjjön hagyom

örüljön táncoljon és ha szökne

eső-mosta vágyak gyolcsát vigye

ne legyen nyoma szerelemnek szónak

nyár sóhaját halljam utolsónak

 

úgy megyek majd mintha jönnék

vállamon világok lepkesúlya  

arcom fényköddé levitáló emlék

sohasem volt és nem lesz újra

 

elvesztegethető ének sámándobon

szabadon születő mindenség-szózat   

csillagok ág-bogán ringó csónakon

a lélek nyom nélkül elhajózhat



 

Rozella•  2023. május 15. 15:34

Felröppenő ének


Felröppenő ének

 

Ma nem engem, Téged illetne köszöntés, a JÓ,

és minden nyíló orgona, és minden szó,

a rég kimondott és a kimondhatatlan…

Mert örök a kötelék, amit tőled kaptam,

ha sodor a sors, ma is megtart, elvágatlan.

Születésem napján a május mosolyog

Rád is, látod  Édus, ez a legszebb dolog,

mert tegnap az ég sírt, s holnap talán megint,

majd teszi a dolgát,  rendeltetés szerint..,

de ma szétfutnak hamar a komor fellegek,

ma bárhová megyek, újra Veled leszek.

 

Ma versem sincs, csak dadognak a szavak,

arcomon a könnyek barázdát szántanak,

de csak a hála és öröm könnyei ezek,

hisz’ a csillagokból engem  fürkésző szemek

sugarába könnyű belefogódzkodni, és szép

minden emlék, a bennem élő millió kép.

Ugye hallod, ahogy dúdolok magamban,

már nem is tudom, mi ez a buta kis dallam,

végül is nem számít, ha csak felröppenő ének

vagyok, s szárnyára kapok a májusi szélnek…