kispatak
nyom nélkül
nyom nélkül
nem hagyni nyomot könnyebb
csillagokhoz állni követnek
s felhőt karcoló szívből föntebb
szavakat szőni takaró szövetnek
pillanat zörren az ablakon
ha bejönne hadd jöjjön hagyom
örüljön táncoljon és ha szökne
eső-mosta vágyak gyolcsát vigye
ne legyen nyoma szerelemnek szónak
nyár sóhaját halljam utolsónak
úgy megyek majd mintha jönnék
vállamon világok lepkesúlya
arcom fényköddé levitáló emlék
sohasem volt és nem lesz újra
elvesztegethető ének sámándobon
szabadon születő mindenség-szózat
csillagok ág-bogán ringó csónakon
a lélek nyom nélkül elhajózhat
Felröppenő ének
Felröppenő ének
Ma nem engem, Téged illetne köszöntés, a JÓ,
és minden nyíló orgona, és minden szó,
a rég kimondott és a kimondhatatlan…
Mert örök a kötelék, amit tőled kaptam,
ha sodor a sors, ma is megtart, elvágatlan.
Születésem napján a május mosolyog
Rád is, látod Édus, ez a legszebb dolog,
mert tegnap az ég sírt, s holnap talán megint,
majd teszi a dolgát, rendeltetés szerint..,
de ma szétfutnak hamar a komor fellegek,
ma bárhová megyek, újra Veled leszek.
Ma versem sincs, csak dadognak a szavak,
arcomon a könnyek barázdát szántanak,
de csak a hála és öröm könnyei ezek,
hisz’ a csillagokból engem fürkésző szemek
sugarába könnyű belefogódzkodni, és szép
minden emlék, a bennem élő millió kép.
Ugye hallod, ahogy dúdolok magamban,
már nem is tudom, mi ez a buta kis dallam,
végül is nem számít, ha csak felröppenő ének
vagyok, s szárnyára kapok a májusi szélnek…
Egy bolygón
Egy bolygón…
A tavasz buja-zöld templomába
az élet gravitációja bevonzza,
mohaoltár fölött lebegő pillanat
megáll csillag-kazettás kupolák alatt,
s lassan hatni kezd az ős-mágia,
szerelemmé sűrül a vonzás maga.
Nem létezett nélküled-idő soha,
nem nyílt bennem virágok májusa,
esőáztatta földön is mutatja az utat
minden tőled megszökött gondolat,
Tejútról elcsavargott lábnyomában
itt lépked a vágy, a vonzás maga.
Szépnek látlak, mert látni akarlak,
szemem kinyitva, avagy csukva,
s hallom, miként a tenger is hallja
hullámai jaját partnak csapódva,
de apály amit elvesz, dagály visszaadja,
szivárvány csókja a fényt elhajlítja.
Hiszlek, mert konokul hinni merlek,
örökrészemmé rendelt édent keresve,
Léted gravitációja amíg csak élek
megtart e föld körüli lebegésben,
csak szavaim hullnak fűselyem-zöldbe,
élnek a mának, majd halnak szépen…
… egy bolygón, ahol a Nap fénye átölel,
a szerelem többé nem enged el.
át a kordonon
át a kordonon
április most fűtetlen kemence
a nap fukar így szokott telente
kalácsot a hold süt felhőbe rejtve
mentol ánizs illata terjeng le
jázminok helyett beszippantom
bódulat-hiány vacog a loncon
átleng a fény hiába a kordon
szökik a lélek átjut a holtponton
el kellene jutni a mozdulatig
utazni véráramokon vagy alig-
emlékekből gyúrni még valamit
felszívni keservek édes nedveit
mandula-fahéj-szegfűszeg- álom
esőcsepp csöndjén vár fűzbarkákon
didereg az ünnep óh mire is várjon
talán Godot-ra... talán kitalálom
Vigasz-ág
Vigasz-ág
Bársonyszemű barkák, tavaszhírnökök
szívük kitárva néznek fel a Napra,
a fénygömb tündöklő hatalma előtt
meghajol az élet, mielőtt halna.
Veszíteni még mindig van miből,
tárolt tévhitek tűnnek a semmibe,
vágok egy darabkát arról a centiről,
de nem fogy a fonákja, csak a színe.
Zord szél tépi dúlt szavak szárnyát,
felhőrongyba burkol kisded mesét.
Drónok keresik fönt isten országát,
mert nem látják már lent az emberét.
Csendek bújnak el a sorok között,
betűt csipegetnek, hogy túléljék
ha betemetnék őket a rögök,
ők írják meg helyettem a végét.
Beszélhetünk addig a szerelemről,
a tél éppen csókra nyújtja száját,
de én lemondok erről a gyönyörről,
kivárom inkább a tavasz vigasz-ágát.