Tobozharangok

 

Tobozharangok

 

Alkonyárnyak nyújtogatják karjaik,

vállon ölelik a magas feketefenyőt,

sötétzöld tű-emeletekről néznek le  

a fonákot színnel egybefestő földre,

besóhajtanak az avar alatti csöndbe,

hol a szél épp éji rejtekébe osonva

mohapárnát ágyaz a levélkanapéra.

Csak a tompán kongó tobozharangok

bongnak lent, vészjeleket dobolva

még álom-ágon ringó társaiknak:

 

- Siessetek le a földre hamar,

mielőtt a jégeres tél karma elér,

és belemar szederjes arcotokba,

a magasban bontódik az égi sátor,

nincs ami megvéd a fagyoktól,

- míg itt  idelent, az alvadt földön

a hó betakar, elrejt a télharapás elől,

megóv, ahogy a gyermeket anyja,

ha bújik félelemtől reszketőn...

Ne féljetek hullni föld-anya ölére,

zöldet álmodni vérző kötényébe'.