Tavasz-sirat-ó

 

Tavasz-sirat-ó

 

Nem siet. Lassan, ízlelgetve bontogat

szélszirmú kelyhet, apró harangokat,

szórja könnyű illatát az ébredésnek.

A távozótól nem búcsúzik el,

nincsen hangos sirató ének,

csak enyésznek szép csendben,

új erőt nekik már nem ad,

a vének mind kihalnak,- s én élek.

 

Ó, most a tavasz helyettük is sirat..,

sok régi nyarat, őszöket, tűzkazlakat,

ősöket, s kíván tiszta-fehéret,

mikor minden épp színeire bomlik,

érted sugarak foszlanak szemekből,

pattannak ki fagyott rügyek

jégszívű, csontváz-telekből.

Illően őket is elsiratja,

kik reménynek születnek itt,

- s múltak amott, mint ígéret.

 

Ó, a tavasz siratja most ifjúságát,

fészkén melengetett sárgarigó-álmát,

hová lett a toll, és kié lesz az ének,

ha fekete dalára párja odatéved ?

Nem siet ő sem, egy kicsit még halaszt,

mint a túlkoros pillanat pár napom, évem,

amiben mindig ott fészkelt újjászületésem, 

mert ki siratná, ó, ki siratja el a tavaszt,

… ha én nem.