Színpadon

Színpadon

Megjelennek előadás után

a lelkes színészek,

sorra az ősz színpadán:

sokszereplős élet-képek,

ellibbennek játszi könnyedén,

mint bohém, késő nyári fények.

Meghajol kecsesen, csókot hintve

a díva, arany-sárga ruhában,

s körötte táncoló tündérek,

hajukban fa-koronákból font sugár,

narancsszínű masni benne

egy kis, rozsdafarkú madár.

Szoknyaszegélyük csipke-tűz,

avar-parketten suhanva földig ér,

kivillan alóla a selyem álom-fehér,

míg állva csattan sok büszke tenyér.

Örökzöld, ölelő karjuk kinyújtva,

s hódolatának rózsacsokrát

rájuk helyezi lágyan a szél.

A virtuóz lombzenekar

már búcsúkeringőt játszik,

mikor az égről csillaghomlokú

lován, ezüstköpenyes bonviván

toppan a színpad fölé titokban,

gyönyörködve a társulatban..

Szíve átveszi a zene ritmusát,

s egy varázslat-pillanatban

elragadja, saját tánckarába

emeli szerelmét az éjszakába

nyúló másik, égi előadásra;

Fénye beborítja a színpadot,

s közben semmibe tűnik a titok,

nem hagy mást maga után,

csak színes víziót, kóbor őszi dallamot,

zöldet, sárgát, bíbort... és talán

pár, éjben szikrát vető patkónyomot.