Nekem muszáj...

 

Nekem muszáj…

(vers-próza – üzeni Róza)

 

Nekem muszáj érthetően írni...Erre régóta több okom is volna, elmondom most,- nem kell rá megkérni. Nekem most is muszáj érthetően írni, nekem még

szabad belátásom szerint tenni,  hisz' nem lettem író, politikus, se akadémikus, se aktuál-szónok, igazság bajnok, és nem vagyok költő, se műértő okos,

megmondó esztéta,… Más lettem, még génkezeletlen búzából dagasztott tészta, idekövült csigaház-titok, tenger-mosta, mégis tiszta piszok, de akadna biztos,

ki rám sütné gyorsan: "bárgyú, ostoba  némber, ó, agyatlan, komplett idióta.! ", - ha szavam kifordított bunda, ece- bóca, nyaktekert zsolozsma, nyegle mis-

más, fröcsögő káromlás, hazug műmájer, vagy nyálas nyim-nyam volna.

 

A nyelvet anyámtól, őseimtől kaptam,- szégyen ide-oda,- őrzöm földhözragadtan, torokba szorultan, használom megátalkodottan, a fakanál mellett, - ahogy

konyhaeszközt szoktam, - mert mint szamurájkard éle hasít széjjel a fals, trágár beszéd és írás, - önelégült kéjjel rám erőszakoltan. Szeretném, ha

most megértenél, mert tudnod kell, - ha már olvasod - amit gondolok, megfejtened sem kell, rébuszokban hazugok lennének a gondolatok. Nem vagyok

ostoba, de te sem tompa, rájönnél rögtön, ha nyelvem csak divatból, trendi csaló volna! Kénytelen vagyok hát érthetően írni, és nem szégyellem, hogy

ezeréves rétegekben, felkavart iszapként rakódott vissza, termékeny talajként bennem; hogy képes vagyok miatta sírni, sőt, magyarul álmodni, beszélni és

írni! Jó szórendben, helyesen, pusztán mert így szeretem, és azt akarom, hogy az ükunokám majd egy napon, ha olvassa a soraimat, biztosan

megértse. Én akkor sajnos nem lehetek jelen, hogy elmondjam, mit jelent nekem, ha magyar nyelvemen írhatom le, telve még reménnyel: mennyire szeretem

Őt, és már most mennyire  féltem… 

Összedobált szavak, kódolt betűjelek, szétzilált, bandzsa, halandzsa nyelvi szerkezetek, belepréselt "modernkedő" stíl-idegenség, vagányra kreált, erőszakolt

szentség…Ne értse bárki, mert bizony nem akárki engedheti azt meg, hogy oly' trendi legyen, ha kell, magának bármikor új nyelvet vegyen! Mert

ma lemérhető néhány száz lájkon, merre kell igazítani a dizájnon… Telik rá, neki nem kerül semmibe, hisz': " mindenki annyit ér, amije van", (de örülhet,

hogy nem hallja ezt Arany!)  Vitaminnak, gyümölcsnek álcázott méregdrága mérget, a gyermekednek adhatod bűntelenül?  Főbenjáró bűnről hazudható,

hogy csak apró vétek? Félrebeszél a szó, lázasan, észrevétlen átlényegül, de mi jöhet még, és mondd, mi marad végül… legbelül?

Remélem, ükunokám is majd érteni fogja, mert muszáj tudnia, ha még lesz magyar nyelv, hogy az ük- nagyanyja nem

berber, yeti, vagy hottentotta nyelven mondja, hanem érthető, színezhető, gyönyörű magyar anyanyelven írogatja egyszerű érzéseit, gondolatait. Neki

tudnia kell, hogy én, - most és itt, - nem Etelközben, hanem 2015-ben, kétszáz évvel őelőtte, az életről mit gondolok. Amikor olvassa, esetleg éppen nem

leszek ott, (és hiába kérdené, ki volt ez az őstulok, ki ennyi zagyvát, hetet- havat összehordott, - még ilyen bolondot!), de akkor én már bizonyosan nem

tudok,.. nem kérhetek tőle sírva, mostani szavaim miatt bocsánatot…Tőled most kérek, muszáj megtennem, és őszintén teszem. Ha megbocsátasz, tudni

vélem, hogy értesz engem, annyi bűnöm van már úgyis, ez a sorba még odafér, és ne feledd el, : 'mindenki annyit ér, ami a szívébe belefér..'

( Ó, jajj! Az eredeti idézet nem jutott az eszem-be!! Vagy az eszem-ig? Vagy csak nem veszem be? Ki tudja, hogyan helyesebb?!  Csak tudnám, ki is mondta?

 Nem emléxem rá, biztos felejthető,.. de azt tudom, hogy az illető úgymond, mindent tudott, - és ezért kígyó-nyelvén nem kért soha bocsánatot… )

 

Reményik Sándor:

 Az Ige

 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

És áhitattal ejtsétek a szót,

A nyelv ma néktek végső menedéktek,

A nyelv ma tündérvár és katakomba,

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek!

 

E drága nyelvet porrá ne törjétek,

Ne nyúljon hozzá avatatlanul

Senki: ne szaggassátok szirmait

A rózsafának, mely hóban virul.

Úgy beszéljen ki-ki magyarul,

Mintha imádkozna,

Mintha aranyat, tömjént, myrrhát hozna!

 

És aki költő, az legyen király,

És pap és próféta és soha más.

Nem illik daróc főpapi talárhoz,

S királyi nyelvhez koldus-dadogás.

 

Vigyázzatok ma jól, mikor beszéltek,

Vigyázzatok: a nyelv ma szent kehely,

Ki borát issza: Élet borát issza,

Előre néz s csak néha-néha vissza -

S a kelyhet többé nem engedi el!