Kékben, pirosban, feketében

Rozella•  2015. január 5. 17:54



Kékben, pirosban, feketében


Kornélia a peronon állt. Kék farmerban, lepke-mintás kék pólójában, csuklóján a Kalambakában vásárolt kagyló-füzéres karkötővel, vállán a kis erdélyi, piros-fekete szőttes tarisznyával egész vidám jelenség volt. Fáradtnak tűnt, de a szeme fénylett, arcán nyugodtság látszott.  Pad nem volt a harmadik vágány mellett, pedig szívesen leült volna valahova, akár a tegnap átfestett régi kicsi sámlira,vagy a szürke betonra is, de ezt most nem tehette, csak álldogált tovább toporogva. Alig várta, hogy maga mögött hagyja a gyűlölt Bánat Magazin szerkesztői munkakörét és megkezdje új életét Dr. Mosolygó magánrendelőjében, orvos-asszisztensként. Vállalta emiatt a költözést és mindent, ami ezzel járt.

Várakozás közben még rutinszerűen belelapozott a tervezett költségvetésbe, szeme gyorsan átfutotta a sorokat, és akkor hirtelen meglátott valamit. Csak nézte, és nem értette, amit látott. Pirossal kihúzott sor virított az egyik oldal közepén, mellé a széljegyzet szintén pirossal: Téves!! Törölt tétel!

Csak nehezen, lassan döbbent rá, hogy pontosan őrá, az ötvenötödik tételre szánt összeget a tervezetből kihúzták, sőt az összes szükséges eszköz a leltárkönyvből is törölve lett. Az amortizáció idén elérte a száz százalékot! Hullámozni kezdett körülötte a peron,  először áttetsző türkiz-kékbe úszott, azután égszínkék lett, utána piros, majd fekete. Mindez abban a ritmusban történt, ahogy az értelméig elért az összekaszabolt felismerés, hogy ő akkor tulajdonképpen már nem is létezik, legalábbis a papír szerint biztosan nem. Valami végzetes hiba történt, őt csak megtervezték és elképzelték, mint valami délibábot, de aztán nem sokat bajlódtak vele, gyorsan ki is húzták. Tudtak róla, mint valami kék virágról, amit ugyan még senki nem látott, csak beszélték, és többen is gondolták, hogy talán mégis él valahol.

Pedig úgy volt, hogy a jövő éve már nem lehet veszteséges, ám ismét valami ostoba hiba csúszott a költségvetésbe, sőt a null szaldó is elúszott. Deficit. Teljesen egyértelmű. Rémülten kalimpáltak a szavak és a számok, könnyekkel keveredtek a torkába nyelt gombócban: talán valahogy el lehetne még határolni a veszteséget, és visszaigényelni legalább az áfát…Itt akadt el a fejszámolós pontosságú gondolat, mikor a vonat lassan, csikorogva befékeződött a peron mellett.

   Fel kellene szállni Kornélia- állt végre szóba magával, majd rögtön folytatta is -, de mi okod volna rá? Miért nem érted már meg, hogy aki nem létezik, az nem  is utazhat sehová, még képzeletben sem, mert ahhoz, hogy képzeljen, előbb léteznie kell, … na, kezded már kapisgálni? Ergo megérkezni meg végképp nem fog, ja és ne feledd a legfontosabbat: aki nincs, azt hogy a fenébe is várhatná bárki valahol? Na látod, örülök, hogy végre…, na menj szépen haza, ostoba liba, hát minek is utaznál te bárhova, mikor ez nem is az indulási oldal, sőt nem is ez az állomás, az egész  utazási tétel meg rég törölve lett, csak egy könyvelési hiba volt, az meg pláne ne utazzon sehova. Maradjon titokban, észrevétlen, a lazúros kis sámlin üldögélve, vagy a délibábos rónaságon keresse a kék virágot, talán megtalálja…

Az állomás kiürült, Kornélia egyedül álldogált a peronon. Éppen az urnára gondolt, - hogy legalább azt, még talán kiválaszthatná, ne legyen majd valami ízléstelen, giccses,… amikor egy ismerős, érdes, piros hang egész közelről felrázta:

- Jaj, Nelli !!...már megint nem figyeltél oda, hol a fenébe jár az eszed?.. Rettenetesen sós lett a leves, ez így teljesen ehetetlen,…pont, mint a múltkor,…nem is értem, miért nem érted  már meg ?? …Hányszor kértelek már?!...Tudod, hogy mennyire vigyáznom kell a vérnyomásomra !! … Most meg mi a fene van veled, mit üldögélsz?? …Gyere már dél van, csinálj már vala…

A férje, Zoltán szemrehányóan hangos monológját a bejárati csengő éles berregése szakította félbe. Huszonöt éve voltak házasok. Öt éve, amióta Zoltán beszerelte ezt a csengőt, amire oly büszke volt - egy kínai üzleti útjáról hozta -, Kornélia mindig összerezzent ettől a disszonáns, bántó csengőhangtól.

- Maradj, majd én megnézem ki az,- hallotta Zoltán most már kissé megenyhült hangját, ami mindig ilyenre váltott, ha valaki az ismerőseik közül a veszekedéseik közben betoppant. Azután csak hangfoszlányok értek a tudatáig, inkább érzékelte, mintsem hallotta, amint Zoltán kétszer is elismétli ugyanazt:

- Igen, ez az a cím…, és a név is stimmel. Igen, a Nelli, ő az, a feleségem…

 -  Itt írja alá kérem, mondta egy határozott, udvarias férfihang, majd néhány másodperc múlva Zoltán megjelent a terasz nyitott ajtajában egy hatalmas kosár vörös rózsával a kezében.  

- Ezt most hozták.., neked küldi valaki…- mondta szárazra erőltetett hangon.

Kornélia dermedten bámulta a gyönyörű rózsakosarat, miközben forróság öntötte el. Úristen! Konrád! De hát hogy lehet ez?  Hát mégsem felejtette el őt? Ma éppen két éve ment el az afrikai misszióba, azóta semmit nem tudott róla. Alig két hónapja ismerték egymást akkor és soha nem volt közöttük valójában semmi, egyetlen csókot kivéve. Konrád megkérte őt, hogy kísérje el a bécsi reptérre, addig beszélgethetnek. Így lett. Ott a reptéren búcsúztak el, az első és egyetlen csókkal. Konrád egy hatalmas vörös rózsacsokorral térdelt elé, könyörgött, hogy várjon rá, mert két év nem nagy idő, azt is mondta, soha, soha senkit nem szeretett még így, és csak folytak a könnyei, neki is… Zoltán hangjára ocsúdott ismét:

 - Nelli, kérdeztem valamit, ki az a Mosolygó Konrád?? És miért küld neked vörös rózsákat ?

Már éppen válaszolni akart Zoltánnak valami hihetőt hirtelen, amikor megszólalt az a mély, búgó bariton, amit az első, ébredező pillanatában ott a kórházi ágyon hallott, és amitől azonnal ismét el is gyengült, amint a tudatáig ért.Ez a hang most nem azt mondta mosolyogva, amit akkor: "Üdv a pályaudvaron, hová szeretett volna menni kedves Kornélia? Azt hiszem, rossz vonatra szállt…" Ezek a szavak akkor beleíródtak a lelkébe és visszahozták az életbe. Most is ugyanaz a gyönyörű bariton zengett egyetlen mondatot:

 - Jó napot kívánok, Dr. Mosolygó Konrád vagyok, Kornéliáért jöttem. Zoltán ránézett az idegenre, aztán Kornéliára, majd megint az idegenre. Percekig állt így a szobaajtóban, a rózsákkal a kezében. Konrád és Kornélia is hallgattak. Végül  Zoltán erőtlen hangja törte meg a csendet:

- Miért nem mondtad meg Nelli, hogy boldogtalan vagy?

- A csengő miatt - felelte Kornélia és kezét nyugodtan Konrád feléje nyújtott, erős, barna tenyerébe tette, azután elindult Konráddal kifelé. A bejárati ajtónál megállt és visszafordult. Zoltán még mindig ugyanúgy állt, a rózsakosarat szorongatva.

- Szeretném, ha nem haragudnál rám Zoltán - mondta a férjére nézve. 

- Nem kell bocsánatot kérned,- felelte csendesen Zoltán-, nem követtél el semmit…

- De igen Zoltán, elkövettem, és kérlek, tényleg bocsáss meg érte.

 Nem nézett már rá, úgy folytatta:

 - Egy orvos tanácsára pontosan két éve már egyáltalán nem tettem sót az ételedbe. Ne haragudj érte, csak féltettelek, és megfogadtam az orvos tanácsát.

Konrád ment elől Kornélia kezét szorítva, aki pontosan érezte, hogy most már bárhová követni tudja, akár Afrikába is. Kéz a kézben hagyták el a házat, az ajtó halkan bezáródott utánuk. Amint kiértek az utcára Kornélia megállt. Egyenesen Konrád mélykék szemébe nézett.

- Minden nap vártalak, már azt hittem, már majdnem…, de miért csak most? - kérdezte halkan.

- Mert álmomban egy kékszínű virágot láttam egy réten, ahová kék színű lepkék szálltak, és nem engedhettem, hogy rossz vonatra szállj…

 – És most? - kérdezte mosolyogva Kornélia - Most milyen színű virágot látsz Konrád?

 -  Most? Most gyönyörű, tiszta feketét, válaszolt szintén mosolyogva Konrád, magához ölelte Kornéliát és elindultak. A házban a rózsák illata lassan belengte a hatalmas nappalit is. 


/ez az első novellám, -amolyan "öreg-lány-regény", még tavalyi /

 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Abraks_Anna2015. április 27. 20:53

Nagyon jó!

Rozella2015. január 7. 11:49

@Molnar-Jolan: Joli, köszönöm a véleményed, igazad van, hogy látszólag egy háromszög.. és az én hibám, ha így látszik, nem sikerült sajnos úgy megírnom, ahogy szerettem volna... de nagyon örültem az őszinte szavaidnak, sosem tévesztem össze a bírálatot az ítélettel :)

Rozella2015. január 7. 11:41

@Sea_Miller: köszönöm Sea :)

Rozella2015. január 7. 11:40

@Bugatti350: köszi, .) hogy elnéző vagy, de a bírálatból is tanulnék...

Rozella2015. január 7. 11:37

@skary: jahh, a romantika...sokk:)

Molnar-Jolan2015. január 6. 09:13

hát...az indulás örkényesen bizarr, bár kissé túlkomplikált, de nem tartod végig ezt a vonalat, így értelmét veszti a végére, hiszen sima szerelmi háromszöggé lappad. Nem értem egészen a férj reakcióját. először számon kérő, aztán hirtelen beletörődő...valahogy elvész a feszültség.
Bocsánat, hogy belepofázok, mert egyébként van fantáziád.

Törölt tag2015. január 6. 08:54

Törölt hozzászólás.

Bugatti3502015. január 6. 08:23

...nagyon jóóó!

skary2015. január 6. 05:29

ohhh :)

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom