kispatak

 

Lavina

 

A Mont Blanc ösztönös félelme a mély,

    óceánba süllyedt Mariana-álom,

s a kettő közt középen nem dereng veszély,

az ember elhiszi: "én a saját utam járom",

Éjjel elég neki a lámpafény,

fájdalom-hegyeket inkább lerombol

ostobán, meg nem mássza,- ahhoz túl kevély,

mert odafönn épp hóvihar tombol,

és zajlik valami sötét ünnepély, -

 ..., hát nem megy föl a hegyre,

a holdfény őt ne vezesse,

hogy Challenger-ösvényt találjon...

Fényen sem osztozik a ködben,

de a lavina törvénye, hogy lentre,

a föld felé zúdul s holnap talán a "Fehér

     Hölgy" görgetege a magasból önösen

 egészen az emberig leér…

 

 

 

Mesevilág ?

 

hétköznapok közé ékelődött

ünnepek

önfeledt gyermekszemeknek

ígért világ

zsugorodó vattacukor-hegyek

álmaként leng

a munka régen nyugdíjba ment

és a szeretet

még nem járta ki az élet-iskolát

sárkányt ereget

a tisztességben megőszült becsület

hajlott alzheimeres

betegekkel tele a kórház hol üres

orvosi szobák

raktározták el a szívből-tudást

míg írás-tudatlan

károg magasban sok szószátyár analfabéta

afféle funkcionális

varjúsereg száll nekik nincsen határ

ellenőrzésük alatt

várakozik sorára a tavasz meg a nyár

csak a harangok

érces zengő nyelvére figyel fel még

pár énekes madár

s a feketékből ha néha kilóg a tél

hó-lába fehér ünnepről mesél 

 

Hóember

 

Hóból van az álma,

jégcsap a szakálla,

télen nem nő kender,

de eljön december.

 

Rigó ül az ágon,

a jég-hinta-ágyon

a hóember nézi,

szinte megigézi.

 

Fütyülj kicsi rigó,

hagy szóljon az ének:

rád nevet egy ember,

ki örül a télnek!

 

Hideg keze-lába,

tarka sál nyakába,

piros kis kalapja,

kedves a mosolya,

 

hóból van a feje,

fekete a szeme,

attól fél, tavasszal

elolvad a szíve.

 

Január, Február,

biztatják: ne sírjál,

látod, hogy hull a hó,

mégsem sír a rigó!

 

Tele az etető,

hófehér az erdő,

örül a hóember

a madársereggel.

 

Kis piros kalapja

kizöldül tavaszra,

szakálla lesz kender,

s mesél a hóember:

 

Hóból volt az álmom,

leng egy nyírfaágon,

süssön a nap nyáron,

mosolyogva várom!

 

 

 

még nem tudja mit akar

a fák halk téli ködben járnak

álmukban őrzik a vágyat 

a majd érkező lombban 

 

éjjel-nappali kicsi boltban

a polcokon mennyi folt van

mind színeket mesél

 

denevér szárnyakon lóg az éj

a nappalba karéjkenyér

álmok lopóznak

 

kávészíne lett a hónak

és nem lett fehérebb

a színe a szónak    

 

íze olyan reneszánsz

gőzölgő reggeli szeánsz

csak lassan árad szét

 

még nem tudja mit akar

adna fát annak aki fázik

mézet ki teázik az  ázott

 

háztetőkről lecsorgott hó

mosoly-lét adna a vicsorgó

szürke félelmek helyett

 

a szívben kis zugot keres

hol denevérálmot alhat

egy didergőt ma betakarhat

 

a dohánybolt megint kinyit

s elszívja holnapi álmait

egy januári napnak

Szívemben élménycsúszda

 

sötétség elől csúszva-kúszva

el nem menekülök

szívemben élménycsúszda

ritmusos óriáslesiklás-ok

sebességébe fejbúbig merülök

szemem lecsukva csodát látok

szétfröccsenő  látomások

sodrása visz lélegzetvisszafojtva

a különös becsapódás-mese

fuss-el-véle vége felé

s a kiszámíthatatlan szisztolé

alagút-burokban megcsillan párás

hirtelen elődobbanó kanyarokban

zúdul rám a fénytelen robogás

 

már nem is tudom milyen varázs 

mikor és hova érkezem talány

mégis gyermekként élvezem

ahogy a hideg víz köröttem fellélegzik

gyöngyözve véremmé melegszik

nem forr nem menekül csak szertelen

mosollyal lecsúszik velem

a holnemvolt-kék tóba

szakadatlan ömlő folyóba

belecsobban a szívem köré folyt

csillagfényes kacsaúsztatóba