kispatak

Hang-ok

 

Engem rémít a dallamtalanság,

én magamban is dúdolni szeretek,

ha csak én hallom bent a hangját,

nekem úgy is zenélnek a hegyek,

s a Nap zeng ima-éneket.

 

A Hold altatót búg, ringat egy dalon,

ha öröm, ha bánat, ha hiány,

és álmomban is, ha fáj, tudom

erőt kell venni magamon,

hogy néma maradjon a szám.

 

Nekem szólamokban csobog

a patak, amikor boldog vagyok,

és tercekben hullnak fekete cseppek

rám, s olyankor érzem belehalhatok

talán, mert semmit sem felejtek,

 

hiszen hallom, ahogy kórusban zokognak,

beleremegek az alt-ok  mélységeibe,

mást mégsem tehetek, de ha hívnak

szeretek felnézni az ég kékségeire,

 

összegyűjteni hangokat, s ami szép,

a szférákból, a napból folyton áradó zenét,

a morajlást, minden csillag-szimfóniát,

hogy halljam, ha átölel majd a némaság.  

 

 

A furcsa mókus-álom

 

A kertben valahol a nagy fenyőfákon

mókusok laknak, talán kettő - három.

 

Lehet, hogy miattuk volt ilyen fura álmom,

ami megmaradt bennem, de nem is bánom.

 

Álmomban óriás-mókust láttam, tigris-csíkos,

vadbundában, s a feje mint szelíd medve.., de biztos

 

mókus volt, tudom, csak olyan három az egybe'

és hosszú téli álmot aludni bebújt egy kő-üregbe,

 

s hogy azután mi történt, már nem is tudom,

mert még álmodik az én vad, medve-mókusom…

sentimento*

 

tavasz-hintó elé tél-lovak befogva

vágtában repítik s úgy tűnnek el

együtt a nap felé robogva

nem hallják a szél miről énekel

 

nyár-hintán leng még földereng

tó-tükör fölé libbenő mosolya

min ősz-lampionok szeme elmereng

de azt a hintót  utól nem érik soha

 

 /* zenei szakszó: érzéssel /

 

Azt hiszem fénytelen

 

még tavaszi esők előtt

most úgy képzelem

jobb ha elmegyek

azt hiszem fénytelen

már a hold sem szeret

szembe menni a nappal

kihűlt a kávém amit innék

veled néma cukorral

két hallgatás közt a sóhaj

te csak a teát szereted

de minek is maradnék

amikor nem vigasztal

már ha majd elmegyek

mégis visszavársz

az esőben állsz árván

gőzölgő poharadban

párolog a szerelem

s te-ázol minden tavasszal

Félbehagyott ölelés

 

félbehagyott ölelés foszlik

a redőnyön átszűrődő hajnal

szabályos apró hiánypontokon át

vonja magához az éjszakát

szobámba fénykarok nyúlnak

a derengés egyre erősebb

észrevétlen finoman szakítja szét

lefejti rólam az éj igéretét 

s tehetetlenül tűri a sötét

csak én hallom csalódott sóhaját

ma mégsem ölelhet át