kispatak

Papíron

 

Hány napot, órát, percet adtál..,

és én mennyit loptam ..,

pedig a törvény bünteti,

de mégis titokban

lepapíroztam,

hogy isteni ajándék volt,

amit - csak úgy -

nekem adott az ég-bolt.

 

Hány csillagot hoztál

a szemedben és Napot

amit a nélküled-éjekben

  hiába kerestem,

 azóta jól tudom már,

éjjelente a Nap más úton jár

helyette beugró szerepben  

   sápadt ripacsként

  improvizál a Hold,

 s kíséri lantján lelkesen

sok virgonc kobold.

 

Míg végül a hajnal álmosan

ereszti le áttetsző függönyét,

véget vetve az előadásnak

  lassan mindent eltüntet

   a nappal, s az egész csak

 álom-látomásnak tűnhet:

a percek.., a csillagok..,

a Hold..,  a Nap..,

 de a papíron mégis ott marad

- ajándékul - minden    

ellopott  pillanat…

pillangó

 

még nem

nem dobhatom oda

még van mit veszítenem

kőarcok fénytelen fenyegetése

nem riaszt

ha életre kelve ölni akarnak

nem adhatom fel

amíg röptében vállamon pihen meg

a világ lepkesúlya

a tenyeredbe tartva

ahogy rebben érzem

még nem adta fel

még felemel

és elszáll velem

 

 

 

Nem irigylem

 

Nem irigylem, másnak amije van,

halom-pénze, vagyona, földi java: gőgje,

nem kívánom azt sem, bárcsak volna

a hátam is, - mint neki, - olyan görbe…

 

Nem irigylem, van hosszú keze, szó-ostora,

s ha már van, hát csapkod is vele és elhiszi,

hogy elér, de nem kívánom, hogy az ostoba

értse: egy jó kard az ostort is hosszában szeli.  

Örökké - valóság … ?

 

A lét és nem-lét valós határait

hogyan is érthetné meg az ember,

tele kishitű félelemmel, álmodva parányi álmait..

Múlt - jelen- jövő a pillanatban létező idő,

az örökké-valóság lehelete,

megfejthetetlen, épp csak érezhető,

mint a szívben rezdülő zene,

ős-nyelv üzenete, sámándob üteme,

titkos mágia fény kísértete.

 

Vetés, mit ültetett a Teremtő keze,

s te aratni, élni jöttél, mégis mindig temettél,

elégedetlen, telhetetlen lettél!

Számon kéred hol van a holnap,

míg a jelen miattad fejedre omolhat,

sírsz és vak dühöd is világgá kiáltod,

de te is ölsz, akár egy szóval letiporsz virágot,

s közben börtönnek érzed a világot.

Mert nem látod amit neked adott,

hisz' soha nem elég az ami a tiéd,

a mindenség is kéne, s az öröklét…

 

Már elvált a magtól ocsu és pelyva,

hát ne csépeld ki a szót újra meg újra,

használd, add  másnak is becsülettel.

A többi volt is, lesz is a Teremtő dolga,

s ha nem hiszed is a tiszta búza létét,

kenyered e-nélkül is megsütöd belőle,

de ízlelheted úgy egy falatnyi békéd,

mintha az örökké a valóság lenne...

Távirányítással

 

Rosszkedvű télnek vége-felé

egy-két szisztolé ha kimarad,..nem riaszt,

már nem keresem a hiányodat,

beállok a sorba türelemmel,

próbálom nem stresszel túlélni

a ritmikus kihagyásokat.

 

A 'nem élni csak életben maradni'

stratégia nem túl követhető,

mégis itt araszolok én is, 

miközben kivetített képsorok

jönnek elő, nem is tudom honnan

ismernek magamnál jobban.

 

A távkapcsolót más kezeli,

de nem kérdezi mit szeretnék,

nem engedheti, hogy lássam

- így tél vége felé-, februárban 

néha úgy tűnik, szinte nyár van,

és az a valaki jobban tudja,

 

hogy a sáfrányok, jácintok

mind csupa tűnékeny látvány,

róják a köröket ők is, sorba állnak

a mesterséges fényből kinőve

igazi tavaszt várnak, illatfelhőbe

zárva várják a kihagyott csodákat,

 

és miattuk újra minden évben

érzem, meg kell bíznom a hóvirágban,

az élet februártól februárig is halad,

megőrzi azt is, ami végleg kimarad,     

egyetlen gyűrű sem veszhet el,

csak eltünteti szépen a hiányokat,

 

körbeérő, tavaszváró türelemmel,

csendben sorakozva a mában 

túlél egy rosszkedvű telet

rejtve, mert ott szeret csak lenni

belül a fában, megmaradni hóvirág-bújásig, 

vagy kivágásig,.. távirányítással, amíg lehet.