kispatak

Kicsiségek

 

kicsit másként szól

kicsit mélyebben zeng a harang

kicsit szelídebbé vált most a hang

kicsit reménykedőbb és finomabb

kicsit őszintébb, kicsit boldogabb

kicsit fényesebb kicsit Ő keres

   megérint - nemcsak kicsit-

a megérzett szeretet

köszönöm nagyon

nemcsak

  Neked

 

 

Álomlátás tengerparton

 

Szerelmek tengerpartján üldögélek,

hullámzik szívemben új horizontod,

hajammal együtt lelkem is kibontod,

ölelésedben végtelen ígéret.

 

Hangod fénylik, hív a naplementében,

sodor a szél egy szép, őrült dallamot,

zenéd eláraszt, old minden bánatot,

forró énekedben vár rám az éden.

 

Gyúlik az arcom, ruhámból kilépek,

rád gondolok.., a vízben szirének,

- talpam alatt ég a meztelen homok,

 

elindulok feléd,  hogy a hangod

el ne veszítsem a zúgó szélben,

s merülök szerelmünk hűs tengerében.

 

Székely János versét felidézve

 

Nem csak adventi otthonok

 

az ember házban lakik

a szív az emberben lakik

a lélek a szívben lakik

a fény a lélekben

lakik

 

a házban lélek lakik

a lélekben szív lakik

a szívben fény lakik

a fényben ember

lakik

 

az emberben lélek lakik

a házban fény lakik

a szívben ember lakik

a fényben lélek

lakik

 

az emberben szív lakik

a lélekben fény lakik

szív lélek fény

együtt lakik

amíg a házban

Ember lakik

 

nem csak adventi

otthonokban

laknak

valakik

 

Hajléktalan advent

 

Nemcsak az adventi ólomlábú,

vánszorgó idő

rétegződik rám oly lassan

a kartonos takaró alá,

hanem a folyton szomjazó

magány is bekéretőzik, visszajő.

Nem csak ilyenkor bámulom

a cukorral, mézzel, titokkal

megrakott szatyrokat, vinném boldogan

én is azokat, vinném…hova?

Nemcsak adventben,

forró nyárban is cipelem,viselem

súlyos abroncs-kabátom,

de nem úgy, mint pántot a hordó,

amiben a szorításért jutalmul

nemes bor érlelődik;

a jó bort kóstolja más, számba az aszú

zamata soha nem vetődik.

Vaspántos subám rontó,

fekete mágia forrasztotta rám,

alá nem fér már seholsincs

ünnepi ruhám.

Arcom torz lett, testem meggyötört,

múzsám, ha egykor volt is

rég megölte már a gyönyört,

pedig akkor még volt szivem,

szép, tiszta, kigombolt…,

adventben mégis remélem,

ha más nem is, a "fönnvaló"

tán rám is gondolt.

 

Kérés az ÚT előtt...

/ ha elmondhatta volna.../

Kérlek, vedd vissza

a szánalom halványlilára pingált

vásznaiból nekem szabott ruhát, 

most ne aggasd rám

a rémült megértés opálos üveggyöngyeit,

ne röptess a remény Bermuda-háromszögébe

és kutató hajókkal ne járj a nyomomba,

csak seperj morzsát szűkebb napokra.

 

Ne fogadkozz,

ne nézz a padló köldökébe,

farkasszemet a függőleges repedéssel,

míg gödörré nem bámulod.

Könnyeid most is letörölném, hogy lásd,

mosolyt szeretnék, kacagó, kipirult arcú

szánkó-siklást, ünnep-vacsorát, csengő koccintást

a szeretet fenyői alatt, fehér abroszon - mint más.

Szeretnék

eltökélt, fényes szembogárt,

mely sugarával festi meg a katedrálist

hová zarándokolni indulok.

Nem, már ne kísérj el, áttetsző tenyerembe

ne kapaszkodd bele az elszakadás

sivatag-sárga véglegességét.

Ott hullámzol úgyis szívem dűnéiben

mint végtelen homoktenger.   

 

Vedd vissza,

kérlek vedd vissza elázott ajándékul

rámgombolt árvaságod,

szellőztesd ki lelkedből a cédrusillatú magányt,

s akkor veled maradok mindig, ígérem…

Cserébe -csak semmiség- őrizd meg arcomat, 

keresd meg, és add vissza örökre nekem

valahol még itt bolyongó méltóságomat.