kispatak

 

"Le kéne horgonyozni már valahol,

nem bolyonghatsz folyton az úton.."

-  mondtam ezt fiamnak nemrég - ,

s ő válaszolt: nem tehetem anya, de tudom, tudom..

 

"Nem kéne visszasírni ami elszállt,

menj tovább, meglátod, enyhül a fájdalom.."

- lányomnak ezt mondtam nemrég -,

s ő felelt: tehetném anya tudom, csak fáj nagyon.

 

Meg kéne békülnöm már magammal,

folyton bolyongó, földi lélek-otthonommal,   

tehetném tudom, de még hiányzik és fáj nagyon…;

S anyám ölelve súgja föntről : "tudom kislányom, tudom,"

 

Talán a szekrény tetején

igen, tán ott lesz valahol…,

tavaly még megvolt…, porold le,

csomagold be, vagy ki...,

a barátoknak, a családnak, magadnak,

a külvilágnak mutasd meg,

ha már megtaláltad, mutasd,

hogy vállalod az "adventi" arcod.

Ha egyszer van …,csak éppen

máskor mindig más a fontos,

sokszor maszkot hordasz

- véd a sérüléstől-,

vagy smink takarja arcod,

de alattuk világít, ha jó vagy.

Vedd fel, most ne szégyelld,

pótold, amit lehet, van pár napod…,

de Neki most ne mutasd  mégsem.

Neki add azt a régi gyermekit,

a tisztaszeműt, a kérdezni merőt,

a rácsodálkozót, a nyíltan szeretőt,

a mesében és benne hívőt… az igazit.

Díszcsomagolás, maszk, púder, smink nélkül.

In memoriam Ravasz István (1938-1956)

 

 

„Voltam – lelkes, kis lázadó diák,

Ki átvirrasztott sok-sok éjszakát,

Töprengő, alkotó, szép gondokon.”

 

Nem, nem akart ő akkor hazamenni,

csak engedelmes fiúként,

a féltő szülői szóra hagyta el Pestet

(bárcsak daccal megtagadta volna),

így keveredett  a vérgőzös pokolba.

 

Nem, nem akart ő besétálni a gyilkos 

aszfaltcsapdába a jól ismert térre,  

ólmot okádó, vérüveg-szemű sárkányok

lábai elé, ahol elevenek és holtak

húsába a bosszú keselyűi martak.

 

Nem, Ő SEM akart félni! Tanulni

szeretni, élni, verselni vágyott,

tizenkilenc sem volt még…jólelkű, okos,

csak szenet lapátolt, épp a pincébe hányta,

mikor egy sorozat-gyilkos golyó eltalálta.

 

Verseket írt, jókat, egyetemre járt,

sorsa, szíve nyitva állt; lehetett volna

költő, tanár, kutató  tudós…

Nem, nem akart ily meggyalázva halni,

SZÁZHARMINC TÁRSSAL a semmiért lakolni!

 

Ő csak a szenet…, hogy meleg legyen otthon,

még azt sem tudhatta  meg,

MIÉRT, miért ÍGY kellett MEGHALNIA?

Egy régi sorában üzen: "Érzem, s nem értem…"

Költő volt mégis. Most verset ír fönt az égben.

 

Lent béke poraira!

 

1.      Nap mint nap …

 

nap mint nap

az utcára tódulnak az emberek

várjatok meg veletek megyek

elegem van én is tüntetek

életemben először én is megyek

holnaptól már az utcán leszek

nap mint nap… én is

úgyis

 

 

2.      Decemberi nap

 

Ma mégis elállt ez a jégkockás eső,

megtalálta magát a decemberi nap,

a forró napokra ég-mezőkre gyűjtött 

számtalan, hűsítő felhőkazal alatt.

 

 

3.      Böjt-nap

 

Életem napok óta natúr kulinárium, te csak tudod.

Nincs határ, csak eszem, csokival, sütivel vétkezem,

mindegy, csak édes legyen, jöhet este, éjjel;

mondd, nem kéne már tartani egy böjt-napot? 

 

Verseitek

Olvasom, érzem, fejtegetem a titkot,

bontanám a sokszögű gombolyagot,

éjszaka simítom, nappal gubancolom újra.

Új világok, színesek nyílnak ki bennem,

áradnak a holddal dagályt hozva,

mintha küldetésük volna

élet- esőt záporozni dűne-homokra.

Csak lépkednek hozzám sorba,

vagy tarka lepkeszárnyakon

libbenek át az ablakon a fénnyel;

máskor illendőn kopognak egy kosár  

réti virággal előszobámban topognak,

s egy kávé után  nálam felejtenek

egy bánatos dalt, egy bódult illatot...

Könnyet, mosolyt, szerelmet is hoznak,

hajnali vonatot, meg az éjszakai csend

őrült vágyait, szürke eget is olykor,

fájdalmat, a nincsbocsánatot,

vérző szegeket nyílt sebekben.

Kérdést, hogy lehet emberebben,

és néha eléri szívem egy kis sercenő,

gyufaszálba bennragadt pillanat-szerelem.

Életeket hoznak, sok már elsiratottat,

úgy visel meg, mint égi vezetékből

sújtó földeletlen áramütés, átfut rajtam,

megmenekülök mégis, újratervezés...

A versek meg csak lengnek, mint égi inga

tikk - takkolva, zakatolva,

szívdobbanásnyira egy meteorszélen,

pókhálófonálon, láncon. sodronykötélen,

karcolnak időtlen percet földi porba

és pillanatra megállnak középen.

A történetek, mosolyok, remények

a mindenségtől a semmiig érnek,

megfagyasztanak, forró szavakkal igéznek,

még mielőtt egy máglyán elégek...