kispatak

Személyes
Rozella•  2024. február 3. 12:49

Ez most a valóság :)

 

 

Ez most a valóság :)

 

A reggeli naptól a terasz is boldog,

szemben füves rét, távolabb dombok,

mókusok ugrálnak magas fenyőkre,

kicsalnak szobámból, friss levegőre.

Alant egy kis patak karnyújtásnyira,

benne titkos bejárók hódok váraiba.

A víz lassan csordul, fürdik a fényben,

három vadkacsa úszkál rajta éppen.

Gyűrűt vet a víz, amint le-lebuknak,

a parton egy cica ül, várva hová jutnak.

A táj ma még meztelen, kitárulkozik,

elrejtett  kincseit engedi látni itt.    

Ez most a valóság, s nem túlzó mese,

(ezért nem érdekel egy sorvége se)

Írtam már eleget költői képeket,

(felém most is néhány jelző lépeget,

de elhessentem őket, nem kellenek,)

a természetnél semmi szebb nem lehet… :)


Itt e kis lakás lett második otthonom,

sosem volt még ilyen relaxos kis lakom :)

 

 

Rozella•  2023. május 15. 15:34

Felröppenő ének


Felröppenő ének

 

Ma nem engem, Téged illetne köszöntés, a JÓ,

és minden nyíló orgona, és minden szó,

a rég kimondott és a kimondhatatlan…

Mert örök a kötelék, amit tőled kaptam,

ha sodor a sors, ma is megtart, elvágatlan.

Születésem napján a május mosolyog

Rád is, látod  Édus, ez a legszebb dolog,

mert tegnap az ég sírt, s holnap talán megint,

majd teszi a dolgát,  rendeltetés szerint..,

de ma szétfutnak hamar a komor fellegek,

ma bárhová megyek, újra Veled leszek.

 

Ma versem sincs, csak dadognak a szavak,

arcomon a könnyek barázdát szántanak,

de csak a hála és öröm könnyei ezek,

hisz’ a csillagokból engem  fürkésző szemek

sugarába könnyű belefogódzkodni, és szép

minden emlék, a bennem élő millió kép.

Ugye hallod, ahogy dúdolok magamban,

már nem is tudom, mi ez a buta kis dallam,

végül is nem számít, ha csak felröppenő ének

vagyok, s szárnyára kapok a májusi szélnek…   

 

 

Rozella•  2023. április 18. 10:23

Egy bolygón

 


Egy bolygón…

 

A tavasz buja-zöld templomába

az élet gravitációja bevonzza,

mohaoltár fölött lebegő pillanat

megáll csillag-kazettás kupolák alatt,

s lassan hatni kezd az ős-mágia,

szerelemmé sűrül a vonzás maga.

 

Nem létezett nélküled-idő soha,

nem nyílt bennem virágok májusa,

esőáztatta földön is mutatja az utat  

minden tőled megszökött gondolat,

Tejútról elcsavargott lábnyomában

itt lépked a vágy, a vonzás maga.

 

Szépnek látlak, mert látni akarlak,

szemem kinyitva, avagy csukva,

s hallom,  miként a tenger is hallja

hullámai jaját partnak csapódva,

de apály amit elvesz, dagály visszaadja,   

szivárvány csókja a fényt elhajlítja.

 

Hiszlek, mert konokul hinni merlek,

örökrészemmé rendelt édent keresve,

Léted gravitációja amíg csak élek

megtart e föld körüli lebegésben,

csak szavaim hullnak fűselyem-zöldbe,

élnek a mának, majd halnak szépen…

 

… egy bolygón, ahol a Nap fénye átölel,

a szerelem többé nem enged el.




Rozella•  2022. június 7. 09:37

Valamit tenni kell...



Valamit tenni kell…

 

 

Ma szerződést kötök egy új lakásra,

de ez nem lesz a régi mása,

 

ezután majd kétlaki leszek,

még mindig vonzanak a hegyek...

 

Mindenféle irományok,

amiket én át nem látok

 

kellenek a boldogsághoz,

ami sosem jön a házhoz.

 

Olyan mint a (lelki) béke,

valamit tenni kell érte,

 

kimondani amit lehet,

bár a lélek némán szeret,

 

s egyszer, mikor elköltözik,

 a fényes napba beöltözik…

 

Nem kell majd szerződés többé,

a béke várja mindörökké,

 

de az nem lesz a régi mása

Mindenség lesz a lakása.

 

Az ember a földön röghöz kötött

kivéve ha elköltözött…





Rozella•  2022. május 19. 17:49

Apámnak

 

Apámnak

 

/ Halála évfordulóján, az életről…/

 

Nem tudom, él-e még az erdő,

ott a két csoda-hegy ölelésében,

az erdő, az élet... amit te ültettettél apám?

A sok közül, most csak azt az egyet,

látni szeretném az egykori csemetéket,

és remélni, hogy még mindig megismernének…

 

Megsimogatnám helyetted is,

a kezemmel,  a szememmel,

gyönyörködnék májusi színeikben,

s megköszönném, hogy üdvözlésedre

bújtak ünneplő, ezerfényű, zöld ruhába…  

Boldog volnék a madárdalos csendtől,

mint a gyermek, aki először látja

felszökkenni a szarvast rejtekéből.

 

Odavinnélek, hogy lelked érezze

az életet, a szabadságot, a fényt,

amit újra elvihetsz magaddal,

akár a reményt a szomorú szív tavasszal,

ha benéz a bükkfák sűrejébe,

s megborzong a felsejlő télre.

 

Nem tudom, hogy él - e még az az erdő,

úgy, ahogy Te élsz a szívemben,

olyan szelíden, mint az őzek,

kik otthonaikból meg-megszökve

Veled,  bennem időznek.