kispatak

Székely János: Borkóstolás

Nézzétek csak, barátaim,

Tartsátok csak a fényre bátran,

Nézzétek, micsoda ital

Vöröslik ebben a pohárban.

Különös fénye, bársonya,

Tulajdon élete van ennek.

Titokzatos örvényein

Parányi csillagok lebegnek.

S napok! Napfürtök, naprajok!

Egy régi nyár csillagja-napja,

Ahány csak feljött és letűnt,

Mind ide hullt, a poharamba.

Látjátok-e, hogy tündököl,

Hogyan tüzel, hogyan világol?

Ha látjátok, szippantsatok

A nyári szelek illatából,

Szívjatok méz-és napszagot,

S az őszi lomb s a nagy szemű fürt

Édes, hatalmas illatát,

Mely szintén poharamba sűrült.

Kóstoljátok meg végtire!

Rejtelmes útjain a vérnek

Úgy járja át a testetek,

Akár a vágy, akár a méreg.

Úgy árad szét a sejtekig,

Akár a május tűzesője.

Csoda-e hát, ha burkait

A lélek is levedli tőle?

Feleim, Bacchus papjai,

Csapoljatok még nékem abból!

Áldozzatok, áldozzatok,

Hadd bújjak már ki önmagamból!

Hadd zendüljön fel ajkamon

Az édes dal, az önfeledt dal,

Az istenről, ki örömet

Fakaszt a szívben, hogyha meghal,

Bacchusról, aki odakint

A tőkén újra felvirágzott,

S kik híven ápoljátok őt,

Tirólatok, tudós borászok.

Székely János: KROKODILOK ÉS ELEFÁNTOK

Tudom, mily fátyolt kik viselnek

Csak azt nem tudom, ki vagyok.

                                  Villon

Hallottam én egy furfangos mesét,

Mely szellemem fenékig felkavarta:

Balukk szigetre shooner érkezett,

S egy tudós szállott róla partra.

S mert dolga volt, s belátta csakhamar,

Hogy holmijával percre sem törődhet:

Még ott, a parton gondolt egy nagyot,

S szolgálatába fogadott

Egy ismeretlen bennszülöttet.

Balukk körül két törzs lakott csupán:

A „Krokodilok” és az „Elefántok”.

Egyformán élték szűkös életük,

S egyformák voltak, mint a strucctojások.

Hasonlított a színük, alkatuk,

Ruházatuk és hajzatuk,

A fegyverük s a nyelvük egyaránt.

Csakhogy hazug volt minden Krokodil,

És igazmondó minden Elefánt.

Egy törzs igaz,

Egy másik meg hazug:

Ki tudja, tán a vallás hozta így.

S kíváncsi volt tudósunk szerfelett,

Hogy szolgája melyikhez tartozik.

Ezért, mihelyt az úton szembejött

Egy újabb néger

(Hasonló övvel és fejekkel),

Megtorpant rögtön a ravasz,

S elküldötte a szolgát: tudja meg,

Hogy Krokodil vagy Elefánt-e az.

Szaladt a szolga, megkérdezte, és

Urához térve Elefántnak mondta.

S ebből tudósunk (s gondolom, ti is)

Azonnal tudta, hogy mi volt a szolga.

Öt sort időzöm itt semmit se mondva,

S a semmit mégis rímbe fonva,

Hogy törjétek fejeteket,

Mi lehetett

A szolga-bennszülött faja.

Bizony mondom, hogy Elefánt vala!

Megesküszöm akármire.

Igazmondónak kellett lennie.

Mert az a másik – igaz vagy hazug –

Akármi volt is:

Elefántot vallott.

S a szolga – mert csak egyet hallhatott –

Magáról vallott, mondván, amit hallott.

Barátaim, elönt a sejtelem:

Másutt is úgy van ez, akár Balukkban.

Mindenki hű és igaz Elefánt

Vagy az valóban, vagy pedig hazudja.

Minél hívebben vall nekünk az ember,

Annál kevésbé értjük el szavát,

Mivelhogy mennél Krokodilabb, annál

Elefántabbá ütheti magát.

Próbáljátok ki társatok tehát,

Hogy olyan-e, mint egykor az a szolga.

Mert az lehet csak igaz Elefánt,

Ki minden társát Elefántnak mondja.

Így lesz, hogy magva, törzse, lényege

Mindenki másnak híven felragyog.

De mi lehetek én, barátaim,

Ki azt mondom, hogy Krokodil vagyok?

(1958)

https://www.youtube.com/watch?v=3L0Bquu7aSw

RÓZSA            

Fölszisszentél:

ez a rózsa, ha

porcelánból volna, micsoda

bárgyú giccsbe fagyna ugyanaz

a langy tea-szín, a sugaras

vörös erezet, a szűz szirom,

a gyöngypermet a csöpp bolyhokon,

mily torz volna ragyogása is,

milyen esetleges és hamis. –

Mert nem attól szép és igazi,

hogy kelyhét így csak ő bontja ki,

hogy porzói ( épp ennyi s eképp)

körülállják óvón a bibét,

hogy való példány s botanikát

igazol, - de attól, hogy virág,

hogy a húsán nem szintétikus

harmat pereg, de ott záporoz

gyönge rostjaiban az idő,

hogy levágottan is egyre nő,

hogy most ilyen s egy perc múlva más,

hogy szüntelen, lázas virulás,

hogy elhull és többé nem terem

eleven mása már sohasem,

hogy nem örök benne semmi, csak

az ezer halandó változat.

Lényegét ha kőbe költenéd,

ne testét mintázd – az életét,

illatát, mely oly illanó,

mint kimondva elhaló a szó;

azt a titkát kell megfejtened,

hogy miképp egy és ezerszeres,

sorsát kell alakká öltsed itt:

miként tölti be törvényeit,

hogy micsoda zuhogásban áll,

míg kigyújtja s elfújja a nyár.

Jókedvet adj

jókedvet adj, és semmi mást, Uram!

A többivel megbirkózom magam.

Akkor a többi nem is érdekel,

szerencse, balsors, kudarc vagy siker.

Hadd mosolyogjak gondon és bajon,

nem kell más, csak ez az egy oltalom,

még magányom kiváltsága se kell,

sorsot cserélek, bárhol, bárkivel,

ha jókedvemből, önként tehetem;

s fölszabadít újra a fegyelem,

ha értelmét tudom és vállalom,

s nem páncélzat, de szárny a vállamon.

S hogy a holnap se legyen csupa gond,

de kezdődő és folytatódó bolond

kaland, mi egyszer véget ér ugyan –

ahhoz is csak jókedvet adj, Uram.

 Ha valakit érdekel, az alábbi linken böngészhet aktuális irodalmi, művészeti pályázatok, felhívások között:


https://palyazatmenedzser.hu/cimke/irodalmi-palyazatok/